Kelet és mese - 2009. szeptember 27.

Az elmúlt év őszén két házikonferenciára is sor került a Tan Kapuja Buddhista Főiskola Szertartástermében. A Kelet-Nyugat Kutatóintézet szervezésében létrejött rendezvények közül az elsőn, 2009. szeptember 27-én az előadók Kelet és mese címmel a mesék és a szellemi utak kapcsolatát járták körül.

Pressing Lajos A magyar népmese spirituális gyökerei címmel megtartott témafelvezető előadásában rámutatott, hogy a népmeséknek sok jelentésszintje van, s a különféle alaktani, néprajzi, pszichológiai és vallási-szellemi megközelítések nem zárják ki egymás érvényességét. A modern mesekutatás 18. századi kezdeteitől fogva jelen van egy olyan vonulat, amely felfigyelt a mesék spirituális tartalmára. Ez bizonyos fokig tudományos oldalról is megerősítést nyert Propp révén, aki fölismerte a mese és a mítosz, illetve közvetve a mese és a vallási rítus közötti kapcsolatokat. Az előadó a buddhista és keresztény ihletésű népmesék példáján illusztrálta, hogyan kelti életre és helyezi új összefüggésekbe a népköltészet az emberek képzelete, érdeklődése és igényei szerint a vallási tanításokat. Olyan történelmi helyzetekben, amikor idegen hódítás vagy vallási-kulturális türelmetlenség következtében egy nép szellemi hagyományát elnyomják vagy megsemmisítik, gyakran a népművészet marad az egyetlen olyan közeg, melynek rejtett, szimbolikus nyelvén az ősi tanítások megőrződnek. Hasonló jelenség India történetében is megfigyelhető, ahol az árja hódítás előtti szellemi hagyományokat a puránák mesegyűjteményei őrizték mindaddig, amíg a tantrizmus ezek egy részét újra életre nem keltette. A kereszténység felvételét követően a magyar ősvallás is megsemmisült, ám annak nyomai kimutathatók a népművészetben, különösen a mesékben. Az előadó történeti szempontok mellett számos, a mesék tartalomelemzésén alapuló érvet sorakoztatott fel a mellett, hogy a magyar népmesék a maguk titkos nyelvén egy samanisztikus jellegű ősvallás tanításait közvetítik. A samanizmus jelenti azt az összekötő kapcsot, amely a népmesék és a belső-ázsiai buddhizmus, illetve bizonyos indiai jógafajták között kimutatható motívumhasonlóságokat magyarázza.

Boldizsár Ildikó Európai és keleti mesék a gyógyításban címmel megtartott előadásában saját gyógyító tapasztalatairól is beszélt, hiszen évekig járt egy kórház gyerekosztályára mesélni a gyerekekhez, és nemrégiben megnyitotta a meseházat a Badacsony lábánál, amelybe a lelki-szellemi gyógyulásra vágyókat várja, hogy a meséken keresztül kaphassanak útmutatást teljessé válásukhoz. A szorongásokat és félelmeket oldja a mese. A mese műfaja mindig konkrét helyzetekkel válaszol a kérdésekre, de mégsem didaktikus vagy szájbarágós módon. Aki megérti őket, könnyebben eligazodik a bonyolult élethelyzetekben, tapasztalatait könnyebben beépítheti saját világába, kialakíthatja morális értékrendjét és menedéket találhat a magány ellen is. Kutatásai középpontjában annak vizsgálata áll, hogy milyen kapcsolat mutatható ki az ősi tündérmesék és a mai mesék között, és az egyes motívumok megváltozása miként módosítja a mesék jelentését. Van egy állandó, szinte változatlan magja a történeteknek, amely akkor is megmarad, ha minden egyes mesemondó beleszövi a saját élettapasztalatait és körülményeit. Az emberi problémák, vágyak, motivációk örök érvényűek, csak a hozzá való viszonyulásunk változik meg. A meséket soha nem szabad elemezni. Minden helyzetnek, életszakasznak megvannak a maga meséi, amelyekben megnyugvást találunk. A keleti gyógyításban használják is ezt a "terápiát": meditáció céljára adnak a betegnek egy történetet: olvasgassa, amíg lelki gyötrelmeire választ nem talál.

A harmadik előadó, Kövesi Péter Világkép és erkölcsiség a magyar mesében címmel tartott előadást. A mese, így a magyar mese spirituális tartalma és szimbolizmusa ma már aligha szorul bizonyításra. Mivel több ezer éves kulturális örökségről van szó, nem várható, hogy egy egységes világkép jelenjen meg a mesekincsben. Sőt, gyakorlatilag a bön-sámánizmustól a keresztény hitvilágig egy sokszínű, mégis egységes képet látunk. A világ, amelyben a mese játszódik, alapvetően hármas tagozódású, mint a sámánizmusban. A világok között átjárási lehetőségek vannak, amelyekkel a csodás lényeken kívül csak a beavatott-beavatódott mesehős képes élni. Szintén evidencia, hogy a mese története nem más, mint a beavatás útjának megmutatása a hallgató számára. A mese kozmológiájában többféle formában jelenik meg az őselemek tana: hármas, négyes és ötös rendszerben. Már a mesekezdő sorok is egyértelműen jelzik, hogy nem a földi téridő dimenziók között fogunk járni. Sőt, a hős rendre olyan feladatokat kap, amelyek nem is megoldhatók a földi körülmények között. A mesei varázseszközök is tipikusan olyanok, amik a földi világban értéktelenek, de ott csodás erővel bírnak. Ahhoz, hogy lehetetlennek tetsző küldetését teljesítse, a hősnek a létezés más világainak segítő erejét kell megkapnia (alsó-középső-felső világ, másutt az ásványi-növényi-állati világét). Segítségükkel a hős különleges képességekre tesz szert (sziddhik), és akár az élet-halál közötti oda-visszaútra is van lehetőség (sámánbeavatás). Ahhoz hogy ezt elérje, útja elejétől meg kell felelnie az együttérzés próbáinak. Társai, aki erre nem képesek, rendre elbuknak. Jellemzően abban a közegben, ahonnan a hős indul, ez nem pozitívum, sőt inkább megalázó helyzetet jelent. Az együttérzés kiterjed a nem emberi világokra, illetve a hőst eláruló társakra is. A mese végkifejlete, ami a hős és a királykisasszony egybekelése lehet, nem csupán jól megérdemelt jutalom, de a tantrikus értelemben vett beteljesedés, a férfi-női pólus egyesítése. Ez a biztosítéka annak, hogy a bölcs és jóságos uralma az egész közösség számára bőséget és felemelkedést fog hozni.

Életkerék - 2009. december 6.

A 2009. december 6-án megrendezett konferencia témája az Életkerék volt.

Életkerék: a buddhista világkép szemléltetése című előadásában Agócs Tamás az életkerék szimbolikáját mutatta be. A kereket karmai és agyarai között tartó Jama, aki a szamszárában uralkodó mulandóság törvényét jelképezi hasonult Dharmarádzsa, a poklokban megjelenő Buddha alakjához. A közepén látható három állat, az egymás farkába kapaszkodó disznó, kakas, és kígyó, a létforgatag "gyökérokait", a tudatlanságot, a ragaszkodást és a gyűlöletet személyesítik meg. A kör külső kerületén található szimbolikus ábrák a függő keletkezés egymáshoz kapcsolódó láncszemeit ábrázolják. Ezek írják le a tudatlanságból és érzelmi bántalmakból kiinduló létesülés folyamatát, melynek következtében a lények a kör belsejében megjelenített hat létforma közt vándorolnak fel-alá. A megszabadulás lehetőségét a körön kívül ábrázolt Buddha jelzi, aki ujjával a nirvánát jelképező Holdra mutat. A Tibeti Halottaskönyvben ez a lehetőség a tudat azon valóságteremtő erőivel való azonosulásként jelenik meg, amelyek az egyes létformák illúzióját megteremtik.

Végh József Mielőtt az Életkerék forogni kezd... című előadásában kifejtette, hogy az indo-tibeti életkerék előzményeiről azért nehéz beszélni, mert a jól ismert tibeti képek előzményeiről nagyon kevés korai ábrázolás maradt fenn. Ám segítenek azok a szövegek, amelyek a bhavacsakrán látható vipasszaná meditációt írják le, illetve amelyek Buddha követőinek a dharma szempontjából elhagyandó és a művelendő tevékenységeket mutatják be. Ezek ábrázolásai jól sejtetik ennek az időszaknak a kolostorok bejárataihoz festett létkerekeit.
Azok az iskolák, például a théraváda, amelyek nem használtak ilyen bonyolult emlékeztetőket, azok is nagyon hasonló szimbólumokkal utaltak a létesülés kerekein látható tanításokra. Például a Dváravatí művészet oszlopokra állított tankerekei, illetve Asóka emlékművei és érméi is a nemes nyolcrétű ösvényt jelképező nyolcküllőjű kerekeket ábrázoltak. Ezeken 12, 18 és 24 küllős dharmacsakrák is láthatók, amelyek a függő keletkezés általános, a létforgatagba bekötő, illetve onnan megszabadító meditációira utalnak. A hagyomány szerint Buddha ezt az elmélyedést folytatta a bódhi-fa alatt, és így érte el a megvilágosodást. A csan/zen buddhizmus üresség-körei erre hivatkozva ábrázolják a jelenségek kölcsönös függését és keletkezését. Ez a tanítás, mint egy keret jelenik meg a tibeti életkerekeken: belül a létforgatag szenvedései, rajta kívül a megszabaduláshoz vezető lét- és tudatállapotok. Congkapa a lamrim-meditációban, amely a bhavacsakra képi ábrázolásait segédeszközként használja, egyszerre gyakoroltatja követőivel a vipasszanát és a samatha meditációt. Így több kolostorban az életkerék mellett kapott helyet másik, a samathához vezérfonalként használt ábra is: a tudat elefántos példázata. Ez az ábrázolás is visszavezethető a legkorábbi szövegekig, ahol tehénnel, ökörrel is olvashatjuk ugyanezt a történetet. Ez a példázat állítható párhuzamba a csan buddhizmus Kuoan 12. századi változatában elterjedt tíz bika képével, amely az üresség körét a tudat megszelídítésének egyik állomásaként festi le. Ez mind a csan, mind a tibeti lamrim-meditációk szerint a pradnyápáramitá szútrák tanításaiban úgy olvasható, mint a függő keletkezés belátása.

Kelényi Béla Az életkerék korai ábrázolásai című előadásában ismertette, hogy a buddhista hagyomány szerint az életkerék ábrázolásának szabályait maga Sákjamuni Buddha határozta meg. Az ezzel kapcsolatos szöveg az Észak-Indiában, Kr. u. 100 és 300 között kialakult múlaszarvásztiváda irányzat szerzetesi rendszabályzatának, a Vinajának egyik történetében található, melynek szanszkrit eredetije nem maradt fenn, csak tibeti és kínai fordítása. A Vinaja-történet fordításainak jegyében sem értelmezhető mindig pontosan az életkerék néhány fennmaradt korai változata. Első ismert ábrázolása a Kr. u. 5. sz. végén létrehozott barlangtemplomairól híres indiai Adzsantában található. Szerkezetére vonatkozóan már legalaposabb kutatójának, Dieter Schlingloffnak is több, különböző hipotézise volt, az életkerék korai ábrázolásaival a közelmúltban foglalkozó Stephen F. Teiser pedig új elméletet állított fel vele kapcsolatban. Az életkerék talán legkomplexebb változata egyben a legkorábbi kínai életkerék ábrázolás, melyet a 10. század első felében, Yulin (Gansu tartomány) 19. számú barlangtemplomának előcsarnokában hoztak létre. Az öt koncentrikus körből álló falkép ikonográfiai programja teljesen eltérő az ismert ábrázolásoktól. A legkorábbi ismert tibeti életkerék a 10. század végén alapított nyugat-tibeti Tabo kolostorban (Himácsal Pradés állam, India) fennmaradt töredékes falképen látható. Jellegzetességeit az ugyancsak nyugat-tibeti Pedongpo völgy egyik, a 12. században kifestett barlangtemplomában található életkerékkel való egybevetésével lehet értelmezni. Másfajta különlegességgel szolgál az életkerék kínai, Baodingshan (Sichuan tartomány) sziklatemplomában található változata, melynek közepén az ábrázolásokat 1177 és 1249 között kiala-kíttató Zhao Zhifeng képmása látható. Az életkerék korai ábrázolásai nemcsak hogy számos értelmezési problémát vetnek fel, hanem helyzetüket az egyes helyszínek, barlangtemplomok teljes ikonográfiai programját is figyelembe véve kell megvizsgálni.

Csörgő Zoltán