Japán középső vidékén, Fukui prefektúrában található a szótó zen két központjának egyike, az Eiheidzsi. Valamivel több, mint 760 évvel ezelőtt alapította Dógen, Gautama Sziddhárta, Maitréja és Amitábha tiszteletének felajánlva a templomot. Közel nyolc évszázadon átívelő története során virágzás és hanyatlás korszakai váltották egymást, ma azonban helyzete biztosnak tűnik. Múltját és jelenét szeretném röviden ismertetni az alábbiakban.

Kínából hazatérve Dógen a császárváros Kennindzsi nevű templomába ment vissza, ahol nem sokkal korábban még Eiszai, a japáni rinzai zen alapítója tanított. Rinzaitól kívánt tanulni Dógen is, ám a mester korai halála megakadályozta ebben. Utódjától nem kapott választ kérdéseire, így a fiatal szerzetes a tengeren átkelve keresett tanítót magának. Négy évvel később, hazájába visszatérve itt folytatta gyakorlását, majd rövid idő múlva Kiotó egy másik kolostorába, a Kósódzsibe költözött át. Tanítani kezdett, ám a főváros korabeli vallási körei kevéssé támogatták a Kínából érkezett újszerű gondolatokat, így Dógen hamarosan a távolabb eső Ecsizen tartományba - a mai Fukui prefektúrába - ment kolostort alapítani. Itt volt földbirtoka egyik leghűségesebb tanítványának, a szamuráj Hatano Josisigének, aki készségesen felajánlotta támogatását egy új kolostor alapításához.

1244-ben kezdődtek a Sansóhódaibucudzsi építési munkálatai, majd a már részben elkészült épületegyüttest nevezték át Eiheidzsire két évvel később. A név annak az uralkodói érának állít emléket, amelyben a buddhizmus Kínába került a késői Han-korban. Eredetileg ezt a korszakot nevezték Eihei-nek, vagyis az "örök békesség" idejének.

Dógen 1253-ban meghalt. A kolostort Koun Edzsó vezette tovább, majd a későbbi tisztázatlan utódlásból eredő hosszas vitákat követően a szótó szekta Keizan vonalába tartozó szerzetesek vették át irányítását 1468-ban. Mindeközben a japán történelem viharos évszázadai követték egymást, ami időről időre veszélybe sodorta a kolostor fennmaradását egyszer gazdasági, másszor fizikai értelemben. Mire az ötödik apát került a templom élére, a Hatano család egykor bőségesen érkező anyagi támogatása elapadt, a templom vallási befolyása megfogyatkozott. Időközben az országszerte zajló csaták egy-egy hulláma is elérte Ecsizen tartományt. 1340-ben katonai támadás éri az Eiheidzsit, és egy tűzvészben az épületek nagy része elpusztul. 1473-ban ugyancsak tűz üt ki és óriási károk keletkeznek. Ehhez hasonló esetek ismétlődésének eredménye, hogy a ma álló legrégibb épület alig több mint 250 éve, 1749-ben épült. A kolostorban őrzött iratok is rendre a tűz martalékává lettek, így a ma látható másolatok csupán késői rekonstrukciói az egykor gazdag könyvárnak.

A középkort átvészelve újra megerősödött az Eiheidzsi. Jelenleg hét nagy és számos kisebb épületben működik. Az épületek egy részébe turisták is bemehetnek, azonban számos csarnokba és helységbe csak a kolostorban gyakorló mintegy 110 szerzetesnek van bejárása. Igaz, az Eiheidzsi nyitott a szerzetesség iránt érdeklődő, vagy rövid időre csendességet kereső világiak felé is. Számukra négy napos elvonulási lehetőséget biztosítanak az év majd minden hónapjában. A napirend ilyenkor szinte megegyezik a szerzetesekével:

 3.30: kelés és mosakodás
 3.50: hajnali zazen
 5.00: reggeli szútra-éneklés
 7.00: reggeli
 8.30: munkavégzés
10.00: zazen
11.00: tanítás
12.00: ebéd
13.00: munkavégzés
14.00: zazen
16.00: esti szútra-éneklés
17.00: vacsora
19.00: zazen
21.00: takarodó

Erről az embert próbáló napirendről mesélt tavaly februárban Takahasi Daiki szerzetes is, aki volt szíves ellátogatni a Főiskolánkra. Ő maga is az Eiheidzsiben végezte kötelező szerzetesi gyakorlását felavatását megelőzően. Mint elmondta, indulásakor édesapja e szavakkal vált el tőle: kóunrjúszui, azaz "úszó felhők, áramló víz". A felhők és a víz könnyedségét megtalálva tudta végigcsinálni a kolostorban töltött hónapokat, és elmondása szerint élete legboldogabb napjaiként emlékszik vissza az ott töltött időre.

Dógen szavaival zárul az Eiheidzsi rövid bemutatása. Több másik idézettel együtt ez is ki van függesztve a csarnokba, ahova a kolostorba érkező először lép be a hosszú lépcsőket megmászva.

"Ami megszületett, el is pusztul majd. Ami összetalálkozott, el is válik majd. Amit megszereztünk, el is veszítjük egyszer. Amit készítettünk, elhasználódik egyszer. Az idő elrepül, mint a nyílvessző. Minden múlandó. Van-e ezen a világon, ami nem múlik el?"

Szemerey Márton