Kromek Melinda:

Idén 12. alkalommal került megrendezésre az a buddhista zarándoklat, amelyen én is részt vettem, mint első zarándok. Pránanadis "tanulmányaim" kapcsán kerültem közel ismét a buddhizmushoz, és mikor eljutott hozzám az út híre, úgy éreztem, hogy mennem kell. (Lelkesedésem akkor vesztett először erejéből, mikor összekészítettem azt a csomaghalmot, amivel nekivágtam az egésznek, de úgy voltam vele, valószínűleg nekem ekkora pakkal kell megtennem az utat.)

Így kicsit túlpakolva érkeztem meg a Déli pályaudvarra május 27-én csütörtök reggel 5.40-kor, hogy találkozzam a többiekkel, és elinduljunk Veszprémbe, majd onnan gyalog folytassuk utunkat Zalaszántóra.

Nagy dolgokat vártam ettől a zarándoklattól, és úgy érzem, meg is kaptam.

Megismerkedtem egy rakás igazán érdekes emberrel, sok szép helyet láttam és átéltem mindazt, amit át kellett élnem ott fent, a sztúpánál, miközben önmagamat is sokat figyeltem.

Tetszett, és nagyon jól éreztem magam.

Azt hittem, hogy nehezebb próba lesz a némasági fogadalom, főleg nekem, aki annyit tud beszélni. Mégis kibírtam és jó volt amellett, hogy ezen a napon volt a böjt is. Ezt a napot éreztem a legnehezebbnek, kívül és belül is (szombat)... Menet közben rákvörösre égtem, és ekkor már tudtam, hogy nem a legszerencsésebben állítottam össze a csomagomat, mert kimaradt belőle egy sapka, némi naptej és a napkukker is.

A Jeszenszky Istvánnál töltött este (péntek), a paprikás krumpli, a zene rengeteget adott, és úgy éreztem, a zarándoklat végére jól összeállt a csapat. Senki nem volt idegen. Kevés ember volt az, akivel nem sikerült pár szónál többet váltanom, de valószínű, hogy akikkel kellett, azokkal megtaláltuk egymást.

Az út végén gondolkodtam el azon, hogy mi lesz jövőre, mert kicsit lestrapálódtam és úgy éreztem, egy év is kevés lesz a kiheverésére. Mégis, pár nap elteltével már azt éreztem, hogy hiányzik minden: a nyugalom, a természet közelsége, a megtett út értékes adománya. Köszönöm mindenkinek! Jövőre is ott leszek!

Sperling András:

Idén többen is csatlakoztunk "első" zarándokként a már több, mint tíz éves múltra visszatekintő buddhista zarándoklathoz. Viszonylag sokan vágtunk neki az útnak: volt, aki út közben csatlakozott, és végül tizennyolcan érkeztünk Zalaszántóra a sztúpához. Büszkék voltunk magunkra, mert mindannyian célhoz értünk. Lányok, fiúk és Szuki, a kutya is. Bár ő lehet, hogy nem igazán önszántából tette, de úgy tűnt, azért élvezte. Volt egy olyan bátor legény is, aki fiatalabb, mint a zarándoklat hagyománya, mégis már harmadszorra tette meg az utat.

Jó volt látni, ahogy csapattá formálódott a társaság, és mindenkinek jutott hely, poszt. Volt, aki elöl, volt, aki hátul szeretett inkább gyalogolni. Mindenki küzdhetett magáért, magával és a kérdéssel is, hogy "Mit is keresek én itt?". Sokat köszönhettünk Szathmári Botondnak, a zarándoklat vezetőjének, aki összefogta a csapatot, de hagyott bennünket "menni", hogy tényleg zarándoklat legyen, és ne teljesítménytúra.

Naponta kétszer-háromszor is eltévedtünk. De pont ettől volt más, mint a megszokott hétköznapok. Nem tudtuk, mi vár ránk a következő elágazásnál, és a végén valahogy már nem is akartuk tudni. Egyre kevesebbet került elő az iránytű, a térkép, és egyre többször döntöttünk el magunk, hogy merre is tovább.

Az időjárás is a pártunkat fogta. Az eső arra a pár napra mintha megszűnt volna létezni. Végig nagyon szép időnk volt. A második reggel verőfényben bontottuk a sátrainkat. Az eső - csak egy picit - Jeszenszky István tanyáján ért utol minket, ahol a második éjszakát töltöttük. István meglepetéssel várt minket. Részt vehettünk egy teaszertartáson, utána közösen bográcsoztunk és zenélt is nekünk az este további részében. Így a reggeli indulás nehezebbre sikeredett: az idő és a vendégszeretet miatt egyaránt.

Az eső gyorsan elállt és a nap újra kisütött, mi pedig mentünk tovább, hiszen sok volt még hátra az útból.

Ez a nap még intenzívebb volt, mint a megelőzők, mert szinte mindenki tett valamilyen fogadalmat. A legtöbben nem beszéltünk, de volt, aki böjtölt is. Este a sátrak felverése után közös elcsendesedéssel zártuk a napot.

Negyednap érkeztünk meg a sztúpához. Végre fellélegezhettünk és megpihenhettünk, hogy vége, megcsináltuk, túl vagyunk rajta. Ám úgy hiszem, mindenkiben maradt egy furcsa érzés, amikor Budapesten a pályaudvaron elváltak útjaink. Ami út közben nyilvánvalóvá vált - hogy helyettünk nem megy más, a magunk erejére és kitartására vagyunk utalva -, az most kicsit talán áttevődött a hétköznapokra is.

Zarándoklat lesz jövőre is, és remélem, lesznek bátrak bőven, akik nekivágnak.