Takács László
a TeKi KaGyü fő ksatrijája

- Laci, téged tartanak a legjobb tanárnak. Miben áll egy jó tanár mivolta? Mik az ismérvei?

- Honnan van ez az információ? A diákok vagy a kollégák állítják?

- Természetesen a diákok. És az első Paranirvána, még a klasszikus időkből.

- Hogy engem tartanak a legjobb tanárnak, ebben egyáltalán nem vagyok biztos. A legjobb tanárnak szerintem a diákok azt tartják, aki a legjobban tanít, aki meg tudja őket érinteni, aki kapcsolatban van velük és érintett az ő felfogásuk, problémáik által. Aki - mondjuk így - hozza azt, amit egy tanárnak hoznia kell. Kevés egy tanárban, hogy tudja, ismeri a témát, amelyről tanít. Ez csak az első lépés. A második lépés az, hogy milyen módon tudja mindezeket kontaktusba vinni. Bízom benne, hogy nem a közvetlenségem vagy a modortalanságom miatt tartanak a legjobb tanárnak, ha egyáltalán a legjobb tanárnak tartanak.

- Sokan panaszkodnak arra, hogy nagyon közönséges vagy. Emlékeim szerint régebben jóval kevésbé eresztetted el magad ezen a területen. Vajon mi változott? Te változtál, vagy ez direkt fölvett attitűd?

- Elragadtattam magam. Most jóval kevésbé vagyok közönséges. Nem! Jó azért időnként egy káromkodást mondani: szerintem nagyon helyre teszi még a legszakrálisabb témát is. Nyilván, ha az ember túlzásba viszi - és lehet, hogy én adott esetben túlzásba vittem, amit már roppant módon bánok -, akkor ebből egy picit vissza kell vonni, de pusztán stiláris és tematikai okok miatt. Nem hiszem azt, hogy egy magasztos témát csak magasztos és fennkölt szavakkal lehet átadni, ill. gyanítom, hogy egy túlságosan kenetteljes átadás megöli a fontosságnak vagy a szakralitásnak az igazi erejét. Ez az én véleményem. Nem ragaszkodom egyébként a vulgáris szavakhoz, bár a hétköznapokban én szeretek sarkosan fogalmazni.

- Az interakció, ami egy diák és egy tanár között fennáll, mennyiben határoztatik meg a tanár által?

- Tulajdonképpen, ha egy tényanyagot adsz át jól megfogalmazva, kellemes retorikai fogásokkal, akár vulgárisan, hogy feszültség legyen benne, valójában akkor is van valami benső titka ennek az egésznek, amire a hallgatók egy része úgy reagál, hogy "hú de jó", a másik része semleges marad vagy bármi más...
Nagyon sok összetevőből áll. Nyilvánvaló, hogy egy jó tanárnak ahhoz, hogy magával ragadja a hallgatóságot, egy nagyon nagy fokú hitelességet kell bizonyítania. Pl. nem jó előadás az, ha a tanár a könyvet fölolvassa. Nem jó előadás az, ha a tanáron érződik a saját zavarodottsága, bizonytalansága a témában. Nem jó előadás az, ami az információhalmaz dömpingjével próbálja az átlátást vagy a téma igazi birtoklását elfedni. Ez csak az egyik aspektusa. Szerintem egy igazán jó tanár - ezt a nyelvtanítás kapcsán tanultam meg -, abban ismerszik fel, amikor a diákot partnerré teszi. A diákban föloldja azt a szembenállást vagy különállást - azt a kiszolgáltatottságot és bizonyos szempontból ellenségességet -, hogy valaki, aki tud valamit, elmagyarázza egy diáknak, aki még azt nem tudja. Pont a Buddhista Főiskola ebből a szempontból egy sajátos intézmény: nagyon sok esetben megtörténik, hogy erkölcsileg, lelkileg, szellemileg és érettség szempontjából a hallgató sokkal előbbre van, mint adott esetben egy-egy most pályát kezdő, vagy a tanári pályát nem igazán birtokló tanár. A Buddhista Főiskola ebből a szempontból nagyon más: más, mintha a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanítana valaki, más, mint egy idős professzor előadása egy világi egyetemen. Ennek a partnerségnek a megteremtése nagyon fontos! Ez persze nem pusztán a közös bratyizásokban és sörözésekben zajlik csak, hanem valahol az érdeklődésnek és a hozzászólásnak, vagy akár az ellenkezésnek, az ellenkezés vágyának a fölébresztésében is. Mindez egyébként elég nehezen megy a Főiskolán, mert a diákok alapvetően hihetetlenül passzívak. Ami még hozzá tartozik, az a tanításnak a szeretete: ez az igazi varázslata mindenek felett. Én valahogy úgy látom, mintha velünkszületett, vagy már gyermekkorban eldőlt dolog lenne mindez, amit nem lehet megtanulni. Taníthat az ember évtizedeken keresztül, és nem fog róla sugározni a szakmának az a fajta mély tisztelete és szeretete. Nagyon komplex ez a folyamat. A lényeg - ahogy Te is megfogalmaztad -, a párbeszéd. A párbeszédet kell valahol kialakítani. Éppen ezért, elsősorban olyan tanároknak kell és érdemes fontos és lényegi tárgyakat tanítani, akik ennek a párbeszédnek a fejlesztésére képesek. Illetve minden tanárt abban kellene vagy kell segítenie az intézménynek, hogy ezt a képességét fejleszteni tudja. Ez egyébként még várat a Főiskolán magára. Nagyon-nagyon jó lenne valamilyen pedagógiai-technikai, vagy szakmai diskurzus, hospitációs rendszer. A kölcsönös monitoringolás és egyebek ha beindulnának, abból minden tanár csak profitálhatna, a diákokról nem is beszélve.

- Néhai kollegád, Bakos József mondta, hogy egy igazi tanár nem csinál mást, minthogy inspirál. Egyetértesz-e vele?

- Egyet... Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanazt a fajta inspirációt értem alatta, mint néhai kollegánk, Bakos József. De alapvetően úgy gondolom, hogy egy jó filozófiatanár, egy jó nyelvtanár stb. valóban érdeklődést és elkötelezettséget kell, hogy ébresszen a diákból az adott tudományág vagy szellemiség felé. De vigyázzunk: abban a pillanatban, ha az inspiráció egy erős kötődéssel is járó, mondjuk egy világnézeti vagy egy vallási szektához irányított elköteleződés, akkor ez az inspiráció általában sérülni is szokott. Pontosabban, bizonyos karakterű diákoknál végleges elkötelezettséget okoz, a többinél viszont egy elszakadást. Nagyon érdekes kérdés, hogy a tanításba ez mennyire vihető bele. Nekem szilárd meggyőződésem, hogy ha valaki történelmet tanít pl. az ELTE-n, ott a politikai elköteleződés és bizonyos értelemben a politikai sugalmazás az inspiráció rovására mehet, annak ellenére, hogy minden tanárról tudható az ELTE történelem szakán, hogy politikailag mennyire elfogult, vagy mi mellett teszi le a voksát. Nagyon azt hiszem, hogy a buddhizmusra is igaz ez. A buddhizmus esetében még azt is megkockáztatnám, hogy még az sem biztos, hogy a buddhizmus irányadó elkötelezettségét kell-e direkt módon preferálni. Indirekt módon lehet, de direkt módon preferálni, az a hívő, követő és leendő szektatag toborzásnak a rémképét vetíti elém.

- Szerintem egy nagyon érdekes problémát vetettél itt föl, nevezetesen, hogy míg tárgyi tudás átadásáról van szó, addig a tanár személyes attitűdje és mivolta jóval kevésbé jelenik meg pregnánsan és meghatározó módon. De valójában, amikor az ember metafizikai kérdésekről beszél, márpedig egy vallás az ember határaira (vagy határtalanságára) kérdez rá és ezekre próbál választ adni, óhatatlanul fölmerül, hogy hogyan lehet ezt hitelesen reprezentálni. Ha valaki metafizikai kérdésekről ad elő, vajon tényleg a direkt módszer-e a helyes és a direkt hozzáállás. Esetleg azt kell mutatnom, hogy én is birkózom vele és nem tudom, hogy mi van? Vagy pedig indirekt módon egy negatív visszacsatolással inkább kikezdem, gúnyolódok rajta, vulgárisan közelítem meg, hogy ezen az akadályon keresztül találjon rá, aki rátalál. De sohasem egy statikus módon, tehát szektáns módon, hanem egy értő gondolkodás útján, ahol az ember mindkét oldalt képes szemügyre venni. Hogyan látod Te, Laci?

- Egy kicsit hosszúra sikeredett a kérdés és éreztem benne némi személyes ízt, ami nem baj. Metafizikai kérdésekről az ember nem beszél: főként filozófiai vagy szellemi, erkölcsi kérdésekről beszél, és az időnként érintheti a metafizikát. Nyilvánvaló, hogy amikor az ember ilyen jellegű témák felé próbálja a diákokat elkötelezetté tenni, akkor a saját személyes vagy emberi hitele az, ami ebben elkötelezetté tesz. Tehát senkit nem fog lenyűgözni pusztán az, hogy a tanár köpi az abhidharma kategóriákat, vagy akár mondjuk félig-meddig pontosan fel tudja írni a táblára. Valahol ebben egy személyes etikai és szellemi hitel az, ami elfogadhatóvá teszi. Én azt gondolom, hogy amennyiben felmerül egy előadáson - úgymond - szellemi vagy szelleminek tekinthető témának a kigúnyolása, kifigurázása, akkor ott sosem igazi értékekről van szó, hanem bizonyos attitűdökről. A magam esetében egyébként én főként az úgynevezett vulgár-vallásos attitűdöt figurázom ki, amit nem tartok szellemi és metafizikai kategóriának, és remélhetőleg pontosan a vulgár-vallásos attitűdön túli, ha úgy tetszik, metafizikai attitűd érdekében. Önmagában az iróniára, a gúnyra, az elvetésre nyilvánvalóan semmiféle szellemiség nem épülhet, és egy ilyen tanári attitűdből semmiféle tanári sikeresség sem domborodik ki. Magyarán, ha igaz az, amit az elején mondtál, hogy valaki vagy valakik azt tartják, hogy még mindig én vagyok a legjobb tanár (amiben én nem vagyok biztos), ha ez így kijelenthető, akkor nyilván nem azért mondják, mert a Takács káromkodást használ a buddhista egyháztörténet ismertetésekor. Vagy mit tudom én, időnként azt mondja a Buddhára, hogy ez a ... Nyilván nem az, hogy ezt meg meri tenni, avanzsál a legjobb tanárrá valakit (ezt nem nevezném merészségnek, hanem valami egész másnak!), hanem az avanzsál legjobb tanárrá, ami miatt ezt meg meri tenni.

- Köszönöm a beszélgetést!

Kalmár Csaba