Láma Csöpel
a Karma Ratna Dargye Ling, Magyarországi Karma-Kagyüpa Közösség vezetője

-Így hallottam.
És akkor Füzeskúti Ferenc megunva a proletárdiktatúrát, fogta magát és átúszta az Adriát. Gyorsan megházasodott, gyermekeket nemzett, de rájött, hogy azok bizony kötelékek és otthagyta őket. Mi igaz ebből a mítoszból, hogy lefújjuk róla a port?

- Jó kis összefoglalásnak tűnik. A kezdet az így volt.

- Átúsztad az Adriát?

- Átúsztam az Adriát...

- Disszidáltál - "magyarán szólva" - egy diplomával a zsebedben?

- Nem volt diplomám.

- Nem volt?

- Csak az első évet végeztem el a Képzőművészeti Főiskolán. De oda is úgy jártam, hogy előzőleg már próbáltam disszidálni és...

- Elkaptak?

- Nem kaptak el, hanem a körülmények alakultak másként. Visszajöttem és fölvettek a főiskolára. Főiskolásként utaztam Jugoszláviába, és akkor sikerült.

- Tényleg átúsztad az Adriát?

- Az Adriának egy öblét.

- Kik vártak a túloldalon? Az olaszok?

- Senki sem várt.

- Egy szál fürdőnadrágban elindultál a világba?

- Majdnem. Indiába tartó angol hippik segítettek. Két nagyon kedves angol srác átvitte a cuccaimat, eldugták, visszajöttek és lerajzolták, hogy hol találom meg a holmimat. Egy csoportban úsztunk öten, partra "szálltunk" és megkerestük a ruháinkat. Végül Rómában jelentkeztünk a rendőrségen, és menedékjogot kértünk.

- Megkaptátok?

- Olaszországban különböző gyűjtőtáborokban laktam, és körülbelül négy hónap után Svédországba kerültem. A svédek befogadtak, és tőlük kaptam menedékjogot.

- Hogyan sikerült egzisztenciát teremtened?

- Nagyon könnyen. Az államtól nagyon sok segítséget kaptam, mint mindenki. Jól megtanítottak először svédül, azután pedig fél év tanulás után fölvettek először az Iparművészeti Főiskolára, majd egy év múlva átkerültem a Képzőművészeti Főiskolára.

- Elvégezted?

- Elvégeztem. Tanulmányi kölcsönt és ösztöndíjat is kaptam, mint minden svéd állampolgár, így nem kellett mellette dolgozni sem nagyon.

- Úgy hallottam, hogy az épülettervezésben is jártas vagy valami ördöngősség folytán?

- Ezt a tudásomat már a svédországi buddhista központ építésénél szereztem, ahol nagyon sokat dolgoztam. Megtanultam egy csomó mindent: talán az ács mestersége az, ami leginkább a "kezemre áll".

- Meg is házasodtál. Svéd feleséged volt?

- Igen. Svéd feleségem volt, akitől két gyermekem született. Ők most már 27 illetve 28 évesek.

- Svédországban élnek?

- Igen.

- Milyen nexusban vagy a gyermekeiddel? Tartod velük a kapcsolatot?

- Természetesen! Évente járok Svédországba, és ők is jönnek hozzám.

- Ezek szerint jó kapcsolatban vagytok?

- Hogyne, és volt feleségemmel is, akivel szintén szoktam találkozni.

- Így hallottam. És akkor Láma Ngawang egy pillantással kiszúrta az érdeklődők csapatából a jövendő Láma Csöpelt?

- Nem tudom, hogy hol hallottad...

- Látod, mennyi minden terjeng!

- Ez sem pontosan így volt. Már 1968-ban, amikor megérkeztem Olaszországba, megérintett engem valahol a szellemiség fontossága.

- A buddhista szellemiségé?

- Nem a buddhista, hanem egyáltalán a szellemi-lelki élet. Magyarországon erről fogalmunk se volt, és megérkezve Olaszországba ez a belső vákuum valahogy rögtön keresni indított. Először keresztény közösségekben, mivel katolikus voltam. Később mindenféle dologba beleszagoltam egy kicsit. Diákként egész Európát bejártam, Svédország pedig különösen átjáróháza volt akkoriban a világ nagy kérdéseire választ kereső fiataloknak.

- Ezek szerint nem egészen egyenes út vezetett a buddhizmushoz?

- Nem. A hetvenes évek legelején már elkezdtem a buddhizmus iránt aktívan érdeklődni, és valamikor Párizsban vettem az első buddhista könyveket. 1972-ben találkoztam az első lámával Londonban, aki Sántaraksita, a Western Buddhist Order alapítója és vezetője volt. A következő évben találkoztam az első tibeti lámával, Csime rinpocsével. Azután Amerikába utaztam, majd onnan visszatérve megtudtam, hogy Kalu rinpocse megalapította a stockholmi központot. 1974 telén vettem menedéket Őszentsége a XVI. Karmapánál. 1975 elején egy láma, még nem Láma Ngawang, hanem egy másik láma költözött Stockholmba. Attól kezdve gyakorlatilag intenzív tagja voltam a közösségnek.

- Miért pont a tibeti buddhizmus? Hiszen találkoztál zennel és egyéb más irányzatokkal is.

- Meghatározó érzés volt a találkozás. Végtelen melegséget éreztem a tibeti buddhizmusban, és a távolságtartás teljes hiányát. Nyitott szív és emberközeli érzések fogadtak a tibeti buddhizmus kapcsán. Mindez pedig olyan világképpel és bölcselettel párosult, amellyel azonosulni tudtam.

- Ez például a kereszténységben, a keresztény irányzatokban nem volt meg?

- A keresztényeknél is nagyon sok emberséggel és jósággal találkoztam. Például Stockholmban volt egy jezsuita páter, akivel nagyon jóban voltam, és nagyon sokat köszönhetek neki is. Sokat jártunk nemzetközi ifjúsági keresztény konferenciákra együtt, éveken keresztül. A tibeti buddhizmussal való találkozás azonban elsöprő érzés volt. Trungpa rinpocse könyvei meghatározó fontosságú élmények voltak amellett, hogy a buddhista filozófia olyan szinten áll közel hozzám, hogy úgy éreztem kezdettől, hogy a saját gondolataimat olvasom benne. Végül jött a találkozás Karmapával, és minden egyértelművé vált. Még Őszentsége a Dalai Lámánál is erősebb benyomást tett rám.

- Mestered Láma Ngawang. Hogyan alakult ki ez a nagyon meghitt, bensőséges viszony köztetek?

- Stockholmban az első tibeti tanító Láma Lodrö volt, aki egyébként járt Magyarországon is egyszer. Egy év után hagyta el Stockholmot, és helyette Kalu rinpocse Láma Ngawangot küldte. 1976-ban történtek mindezek, és akkor kezdtem el az intenzív gyakorlást. Dolgoztam és mellette rendszeresen meditáltam az alapgyakorlatok szintjén. Mikor konkretizálódott, hogy a központ beindít egy három éves elvonulást, családommal visszaköltöztem Stockholmba (egy ideig vidéken éltünk), és csatlakoztam az elvonuláson résztvevőkhöz. A kapcsolatom Láma Ngawanggal ott alapozódott meg, a három éves elvonuláson.

- A hagyományos három éves elvonulás azt jelentette, hogy a családoddal gyakorlatilag szakítottál?

- Nem. Ez nem jelentett elválást ebben az értelemben.

- De ott hagytad őket erre a három évre?

- Három évre, igen. Három évig a család Stockholmban maradt.

- Feleséged hogyan fogadta a döntésedet?

- Nem volt olyan döntés, amit el kellett fogadnia, mert kapcsolatunkban ez a gondolat szinte az elejétől fogva jelen volt. A feleségem már a kezdetektől elfogadta, hogy nekem ilyen szándékaim vannak. Úgyhogy így éltünk együtt. Ő is foglalkozott a buddhizmussal. Művész egyébként, a főiskolán találkoztunk. Mond-hatni, hogy együtt készültünk erre a dologra.

- Akkor miért váltatok el?

- Az elvonulás után visszaköltöztem a családomhoz. Nagyon messze laktunk a központtól - másfél óra utazás volt Stockholmon belül -, és úgy alakult, hogy egyre több időt töltöttem a központban. Egyre inkább belefolytam az ottani munkákba és egyre kevesebb időt tartózkodtam otthon.

- Nyilvánvaló, hogy ez az életmód előbb vagy utóbb döntésre kényszeríti az embert.

- Nem volt szakítás vagy elválás lelki értelemben, hanem az történt, hogy én lassan átköltöztem a központba. Amikor ez így alakult, végül is megbeszéltük, hogy élje ő is a maga életét szabadon, és én is a saját életemet szabadon.

- Ritka szép történet, amennyire a házasság intézményét én ismerem.

- Csodálatos dolog. Olyan embert nem tudom, hol lehet még találni, mint a volt feleségem. Ehhez hozzájárul, hogy mellette két gyereket nevelt a három év alatt, és utána is. Én ahogy tudtam, támogattam őket. De a munkát, azt ő végezte, ráadásul nagy örömmel, boldogan. El is mondta nekem, hogy ebben teljesen megtalálta önmagát és a saját életét.

- A hagyományos három éves elvonulás meglehetősen radikális szakítás lehetett azzal az életmóddal, amit folytattál. Kalandos nyugatra kerülés, tele utazással, élményekkel, és egy képzőművészeti felsőoktatási intézmény, ahol minden megjelent a világból, ami érdekes és fontos volt. Milyen erőfeszítést követel egy ilyen választás az embertől?

- Nem éreztem se szakításnak, se törésnek, még választásnak se. Egyáltalán nem. Kerestem egy utat, a művészet is ezt a célt szolgálta. Válaszokat kerestem, igazságot kerestem, utat kerestem. Mikor az ember fiatal, teli van kérdésekkel, kutatással, lázadással. A művészetben is a legszélsőségesebb dolgokkal foglalkoztam. Svédországban nyitva volt minden, nem úgy, mint Magyarországon, ahol az embernek csak ködös elképzelései voltak a művészetről meg a szellemi dolgokról. Kint minden ott volt az ember orra előtt. A főiskolán teljes szabadságot élveztek a tanítványok. Minden a rendelkezésünkre állt, és hozzá is tudtunk férni mindenhez.
Ez az egész számomra egy nagyon egyenes út volt. Egyenesen vitt ahhoz, hogy egyre inkább a szellemi értékek és a belső vizsgálódás felé forduljak. A művészetben is a belső értékeket kerestem. Ez vitt el végül is a buddhizmushoz és ez volt az, amit azután a három éves elvonuláson komoly formában elérhettem. Nem volt ebben semmiféle választás, semmiféle törés és kiszakadás semmiből. Ez csak a külső szemlélő számára tűnhet így.

- Saját ismeretségi körömben általában egy szellemi út felé való orientáció vagy lépés előzményeként mindenképpen valamiféle törés jelenik meg az ember életében. Valamiben csalódik, vagy valamit nagyon keres. Ezek szerint Te úgy érzed, hogy az életed egy töretlen ívet futott be, és különösebb megrázkódtatás nélkül álltál rá arra az irányra, amit most már több mint húsz éve képviselsz?

- Igen, így van.

- Szerencsés ember vagy. Hogyan kerültél vissza Magyarországra?

- Svédországban élő magyarok révén jutott el Magyarországra a hír, hogy ott virágzó buddhista központ működik. Említettem már, hogy az első lámát meghívták Magyarországra.

- Őt még a Buddhista Misszió hívta meg?

- Nem. Privát meghívás volt, úgy 1975-76 tájékán. Sajnos, nem emlékszem a részletekre. 1987-ben - szintén svéd kapcsolatok révén - meghívták Láma Ngawangot Magyarországra, és én vele jöttem, mint fordító. És ez pár évig így folytatódott.

- Kikkel találkoztál a Magyarországon élő buddhisták közül?

- Akkor már alakulóban volt egy csoport, amely Láma Ngawangot tartotta tanítójának. Rajtuk kívül Horváth Józseffel, Kerti Marikával és másokkal is találkoztam.

- Hetényi Ernővel?

- Egyszer látogattuk meg, mikor Láma Ngawangot az itteniek elvitték hozzá.

- Nem lepődtél meg, hogy Magyarországon létezik egy Buddhista Misszió?

- Hallottam róla, mert Svédországban volt egy ember, aki elvégezte a budapesti Buddhista Akadémiát.

- Ki volt ő?

- Dr. Lemhényi Zoltán. Svédország és Magyarország között él még most is. Idős ember már, de jól tartja magát. Jóga-oktató volt, és nagyon jó ember. Mireisz Lacival is találkoztam egyszer Uszón.

- Igen, Láma Ngawang szentelte fel az úszói sztúpát, és így neked is ott kellett lenned. Nem lepődtél meg, hogy egy kis elhagyatott falucska tövében van egy sztúpa, egy elvonulási ház, benne olyan emberekkel, akik buddhizmussal foglalkoznak?

- Dehogynem. Nagyon szép Uszó, kellemes hely. Tartottunk elvonulást is ott valamikor a nyolcvanas években.

- Mikor kértek föl rezidens tanítónak Tarra?

- 1992-ben. Kértek már korábban is, hogy jöjjek, de a stockholmi életem nem engedte meg.

- Hogyan működik a szangha?

- Megpróbáljuk a nagy buktatókat elkerülni. Tapasztalataink vannak már Svédországból. Bizonyos értelemben szerencsés helyzetben van az itteni szangha, mert nagyon sok svédországi tapasztalatot hoztunk magunkkal, Láma Ngawang is meg én is.

- Konkrétan, mik ezek a nagy buktatók?

- Az első és legfontosabb buktató az, hogy az emberek fölkészületlenül szeretnek beleugrani dolgokba.

- Túl sokat várnak el és csalódnak?

- Az emberek gyakran nagyon zavaros elképzelésekkel érkeznek. Hogy a zavaros elképzelések helyett a valóságos utat megtalálják, ebben a közösségnek és a tanítónak nagyon fontos szerepe van. És ez nem könnyű. Gondoljunk arra, hogy egy ilyen értelemben szűz országban a buddhizmus egy nagyon pontos, élő szellemi hagyománya most alapozódik meg. Ez párhuzamba állítható Guru Rinpocse (Padmaszambhava) idejével Tibetben, vagy pedig Buddha idejével Indiában. Ez egy úttörő munka. Minden országnak megvannak a helyi démonai, azok a démonok, amelyek az emberek elméjében vannak. Ezzel találkozik itt a buddhista hagyomány. Az emberek álomvilágban élnek, sok zűrzavaros elképzeléssel önmagukról és a buddhizmusról, és a kijózanodás fájdalmas lehet. Lehet, hogy nem is vezet kijózanodáshoz, ha az illető nincs eléggé észnél, és akkor mint csalódást éli meg. Egy olyan hagyományt kell elfogadni, amiről fogalmuk sincs, hogy mi az.

- Hogyan lehet tisztázni egy teljesen más kultúrkörből érkező eszmerendszert, mondjuk egy európai ember, egy magyar ember számára? Hogyan lehet áthidalni a kulturális különbségeket, a gondolkodásbeli különbségeket?

- Itt nem egy kultúra átvételéről, hanem a buddhizmusról van szó. A buddhizmusnak pedig szerencsénkre az a lényege, hogy hogyan lehet megélni a jelent és a jelen teljességét. Erre épül az egész buddhizmus. Olyan emberek, olyan tanítók kellenek, akik egy ilyen hagyománynak a részei, a jelen megélésének, a teljesség megélésének a hagyományával rendelkeznek. Ez a biztosítékunk arra, hogy itt valami történni is fog. Láma Ngawang ilyen tanító. Ő a mi magyarországi Guru Rinpocsénk. Ő nem hoz magával dolgokat, amiket el akar adni. Egyszerűen csak átéli azt, ami itt van, és abból tud kiindulni. És ezt nem közönséges módon éli meg, ahogyan mi. Tehát nem az elvárásain és az előítéletein, akár filozófiai gondolatmenetein és eszmerendszerén keresztül, hanem ténylegesen és közvetlenül a valóságot éli meg.

- Egy közvetlen belátással?

- Igen, ez a lényeg. Ilyen tanítóra van szükség ahhoz, hogy valami történjen. Ez a tanítónk létezik, és ez szavatolja, hogy a dolgok jól fognak menni, és már jól is mennek. A kulturális rész egészen más téma. Hogy a buddhizmus a különböző kulturális adottságok között hogyan találta és hogyan találja föl magát, bizonyos értelemben másodlagos jelentőségű. Látjuk, hogyan adaptálódott a különböző kultúrákban, és azt is látjuk, hogy a különböző buddhista országokban mindig egy kicsit más, tehát sajátos, az adott feltételeknek megfelelő jelleget öltött, és ugyanezt várhatjuk Magyarországon is. Nem csak, hogy várhatjuk, de már történik is. Nem szabad azon a módon gondolkozni, hogy most valamiféle tibeti dolgot próbálunk beültetni a magyar valóságba.
Tibetiek a tanítóink, de ők elsősorban megvilágosult tanítók, akik történetesen éppen tibetiek. Ők maguk sem buzdítanak, például Láma Ngawang sem buzdít bennünket arra, hogy utánozzuk, amit a tanító tesz. Ő azt mondja, hogy a helyi adottságoknak megfelelően, a saját életünkön keresztül, saját kultúránkon keresztül próbáljuk meg a buddhizmust magunkévá tenni. Arra ösztönöz bennünket, hogy a magyarok maradjanak a magyarok, és ne akarjanak tibetiek lenni, vagy akármi mások.

- Egy kicsit visszakanyarodva a közvetlen belátás eszméjéhez, azt hiszem, hogy nincs olyan szellemi irányzat, amely kimondva vagy kimondatlanul ne ebbe az irányba törekedne. Az európai kultúrkörben hangsúlyos szerepet kap az a megfogalmazás, hogy az embernek tudatosítani kell az életét, tudatosabbá kell válnia. Mi a különbség vajon egy keleti értelemben vett önismeret és a nyugati elképzelés között?

- Az önismeretről sok tévhit van. Önismeretről beszél manapság mindenki. A buddhizmusban nem közönséges önismeretről van szó, hanem önmagunk természetének a megismeréséről. Azt hiszem, hogy két teljesen különböző dolog a kettő. Önismeret alatt az emberek sokszor azt értik, hogy tudnunk kell önmagunkról ezt is meg azt is, és figyelni kell önmagunkat. Itt nem erről van szó. Önmagunk természetének a megismerése azt jelenti, hogy meg kell ismernünk az elménk természetét. A közönséges ember önmagát nagymértékben, sokszor teljesen azonosítja a testével. Félünk például a haláltól, mert úgy gondoljuk, hogy amikor meghal a testünk, megsemmisülünk. Az elménk természetét kell megismernünk, a gondolataink természetét, az érzéseink természetét. Nem kell olyan értelemben vett önvizsgálattal foglalkoznunk, hogy önmagunk sajátosságait megismerjük.
Mit értünk az alatt, hogy önmagunk természete? Méghozzá nem is egyszerűen az önmagunk természete, hanem önmagunk igaz természete, mert erről szól a tanítás. Önmagunk igaz természetének megismerése azt jelenti, hogy át kell hatolnunk önámításunk mechanizmusain. Hihetetlen ügyesek vagyunk a képmutatásban. Képmutatásunkon és önámításunkon át kell jutnunk, ami nagyon nehéz és fájdalmas feladat. Tudniillik elsősorban ahhoz vagyunk szokva, hogy a boldogságkeresés és a szenvedéstől való menekülés törekvésében a válaszokat mindig kívül keressük, kívülről várjuk. A mai európai ember úgy gondolja, hogy a boldogsága forrása önmagán kívül van. Például egy barát örömet okoz, valami jó dolog történik, ami örömet okoz, vagy pedig a dolgok okoznak örömet. Ez egy nagyon erőteljes, ám ugyanakkor teljességgel alaptalan hiedelem ma a nyugati világban. Erre a tévhitre alapul a fogyasztói társadalom, de ugyanennek a meddő szemléletnek a csapdájába esik a keresők és a gyakorlók nagy része is. Sokan így gondolkoznak: "Én már rálátok az emberekre és a világra, Buddha tanítása színigaz, mindenkinek át kell adnom, a buddhizmus jó lehetőségeket ad nekem arra, hogy másoknak segítsek." Akik így gondolkoznak, csak önmagukat csapják be, mert nem látják, hogy nem állnak mások felett, hanem a saját elméjük képmutatásának áldozatai. Elméjük olyannyira elvadult, zavaros és kártékony állapotban van, hogy elsősorban nekik van szükségük segítségre.
Hogy segíthetnének akkor ők másoknak? Önmagunk természetének megismeréséhez gyökeres fordulatra van szükség: fel kell ismernünk azt, hogy boldogságunk és szenvedésünk oka a saját elménk. Akkor vagyunk boldogok, amikor az elménk jó állapotban van, és akkor vagyunk boldogtalanok, amikor az elménk rossz állapotban van. Elménk jó és rossz állapotainak váltakozását pedig belső tényezők okozzák. Akkor érezzük magunkat jól, amikor egy múltban elkövetett jócselekedetünk visszahatása beérik, és akkor kerülünk rossz állapotba, amikor egy múltbeli rossztettünk hat vissza ránk.
Az elménkben vannak tehát a boldogság okai! - ez egy nagyon jó hír, egy rendkívül pozitív üzenet a buddhizmus részéről, hiszen azt mondja ki, hogy boldogságunk okai a saját kezünkben vannak. Ha a boldogság okait kívülről, a külső világból kellene megkapnunk, mintegy "beszereznünk," az egy végtelen és lehetetlen dolog lenne, mivel minden mindig változik. De a boldogság okai az elménkben vannak, bennünk vannak, tehát már most is rendelkezünk velük, ezért adott számunkra a lehetőség, hogy el is érhessük a valódi boldogságot. Mindazonáltal a mai nyugati embernek nagyon nehéz belátnia és fölismernie azt, hogy a boldogsághoz önmaga föltárásával tud eljutni. Önmagunk természetének a megismerése nagyon konkrétan azt jelenti, hogy igaz természetünk nem más, mint a feltétel nélküli boldogság, igaz természetünk nem más, mint a bölcsesség, igaz természetünk nem más, mint egy óriási, nagyon pozitív erő. Egy olyan jóság, ami túl van a közönséges jó és rossz viszonylatán és szintjén. A feltétel nélküli jóság a mi legbelsőbb természetünk.
Mikor önmagunk természetének megismeréséről beszélünk, akkor végső soron erről beszélünk. Föltárni önmagunkban ezt a feltétel nélküli jóságot, ami megvan bennünk kezdettől fogva, kezdettelen idők óta. Nem arról van szó, hogy sokat tudjunk magunkról beszélni, akár önmagunknak, akár másoknak, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk. Nagyon konkrétan ennek a bennünk található, feltételnélküli, kezdettelen, soha nem született és soha véget nem érő jóságnak a megismeréséről, felszabadításáról, megtapasztalásáról van szó.

- Hol tartasz Te az önfeltárásban?

- Hol tartok...?

- Költői kérdés, tudom.

- Törekszem.

- Fáradhatatlanul?

- Amennyire tőlem telik.

- Utolsó kérdésem következik: Mi a karma és mi a reinkarnáció?

- A karma tibetiből magyarra fordítva három szót jelent: "tett, ok és gyümölcs". Ez a három nagyon fontos fogalom tibetiül három szó: lasz, rgju', brasz (ejtsd: le-gyum-dre). A szanszkrit karma szó csak tettet, cselekedetet jelent, de a tibetiben már ez a három együtt jelentkezik. És ez meg is magyarázza a lényeget, ha tudjuk mi a tett, az ok és a gyümölcs. Ezek közül egyedül a tett látható világosan - tetteinket érzékeljük, amikor cselekszünk.

- A gondolati aktus is beletartozik?

- Igen. A szándékkal megfogalmazott gondolatok, a kimondott szavak és a testi cselekedetek mind ide tartoznak. A következő az "ok". Az ok az indíték, vagyis az, hogy milyen szándékkal cselekszünk. Ez már sok esetben teljesen tudattalan. Az emberek nem ismerik cselekedeteik indítékait, vagy ha esetleg azt is hiszik, hogy ismerik, sokszor az önámítás miatt félremagyarázzák. Azt mondjuk, jót akarunk, miközben nem is tudjuk mi a jó. Ez az "ok", a mögöttes indíték. A harmadik tényező a "gyümölcs". Erről aztán végképp nem tudunk semmit. A gyümölcs teljesen láthatatlan és teljesen ismeretlen számunkra - ez ugyanis a cselekedet visszahatása miránk. A cselekedet gyümölcse nem azt jelenti, hogy például, ha valakinek pénzt adok, akkor neki lesz pénze. Nem ez a gyümölcs, hanem a cselekedetem visszahatása énrám, a cselekvőre. A visszahatás annak függvénye, hogy milyen indítékkal cselekszünk. A valódi jószándékkal elvégzett tett visszahatása is jó lesz, míg az ártalmas indítékú cselekedetek szenvedés alakjában hatnak vissza elkövetőjükre.

- Azt hiszem, hogy itt be is tudjuk kötni a reinkarnációt.

- Természetesen. A reinkarnáció újra megtestesülést, újra testet öltést jelent. Tibetiül a tulku a reinkarnált test, ez a reinkarnáció. A reinkarnációt lehet szorosabb és tágabb értelemben venni.

- Ki vagy mi reinkarnálódik?

- Pontosan erről akarok beszélni. A reinkarnáció népszerű értelmezése az, hogy valaki meghal, és utána újjászületik. De a reinkarnáció valójában folyamatosan történik, egyik pillanatról a másikra, itt és most. Olyan értelemben nincs folytonosság, hogy egy dolog változatlanul folytatódik, hanem a dolgok elmúlnak, és valami új dolog születik, ami éppenséggel nagyon hasonlíthat az előzményhez. Gondolj itt a Buddha által is adott mécsláng, vagy a vízesés példájára. Láma Ngawang szokta sokszor említeni a Duna példáját. Azt mondjuk, hogy a Duna a mi folyónk, egy magyar folyó, pedig hát nincs benne semmi magyar, és még csak folyó se. Csak egy teljességgel megfoghatatlan folyamat van, ami azonban a felületes szemlélő számára egy dolognak tűnik, olyannyira, hogy neveket ad neki, és birtokba akarja venni. Ezzel szemben ott csak vízcseppek futnak - amelyek önmagukban is megfoghatatlanok -, és amikor egy vízcsepp lefutott, az többé nem jön vissza, hanem mindig új vízcseppek jönnek a helyére. A reinkarnáció életünk minden pillanatában is folyamatosan játszódik. Igazából nincs semmi, ami átlépne az előző dologból az új, létrejövő dologba, az elmúltból az újjászületettbe.

- Gyakorlatilag maga a folyamat létezik csak, semmi más?

- Ha az élet és halál területéről kezdünk gondolkozni, annyit mondhatunk, hogy az elménk tiszta fény természete az összekötő kapocs a múlt és a jövő között. A lény meghal, és az elméjének a tiszta fény természete tovább megy. Viszont van egy bökkenő: az, hogy az elme tiszta fény természete nem egy dolog. Mi úgy gondolunk rá, mintha valami dolog lenne. "Az elme tiszta fény természete" csak egy fogalom. Használunk egy fogalmat valamire, ami megfoghatatlan, leírhatatlan és nem dologi. Az elme tiszta fény természete nem egy létező valami.

- De se nem nem-létező.

- A létezés és a nem-létezés fogalmain teljesen túl van, tökéletesen megfoghatatlan, olyan mint a végtelen, tiszta, akadálytalan tér, amely mindig, mindenhol jelen van, azonban teljességgel megfoghatatlan.

- Maga a misztérium.

- Ez maga a misztérium, a titkok titka. Ez a végső természetünk. Ennek a megtapasztalásáról szól az egész tanítás. Ezért van itt ez az egész meditáció központ, ezért van az egész buddhizmus. Ezért van minden, ami vele jár.

- Köszönöm a beszélgetést.

- Köszönöm, hogy kérdéseiddel megtiszteltél.

Kalmár Csaba