Szathmári Botond
a Főiskola multifunkciós tanára

Mottó: "Az a célom, így a filozófia kurzus elején, hogy megszüntessem mindenkiben a filozófálgatást."
(Órai feljegyzés)

- Hogy hívják a fiadat?

- Hunor.

- Mint mondják, a név kötelez. Kíváncsi vagyok, hogy a sámánizmussal fogod őt megismertetni apaként, vagy pedig inkább buddhistának neveled?

- Egyáltalán nem áll a kettő távol egymástól, de döntse el majd ő, hogy melyiket válassza.

- A gyermeknek szvadharmáját, vagyis "saját törvényét" kell követnie, bármit is mondasz neki?

- Így van. A lehetőségeket természetesen fel fogom mutatni. A buddhizmus-sámánizmus egyáltalán nem áll távol egymástól, például Tibetben a kettő egyé forrt. Az nem fontos számomra, hogy a fiam a tibeti utat kövesse. Akkor is nagyon boldog leszek, ha a Srí Lanka-i hagyományt választja.

- Azért kérdem, mert mégsem Tibetben vagy Ceylonon vagyunk, hanem Magyarországon, és a dolgok magyar ízűre transzformálódnak - idővel.

- Igen, ez biztos. Valószínűleg gyermekemnél is így lesz. Ha keresztény úton indul el, az is teljes megelégedéssel tölt majd el. Csak annyit szeretnék, hogy valamilyen spirituális útra lépjen, és lehetőleg ne nihilista legyen, vagy valamilyen kétes szekta híveit gyarapítsa.

- Mi lesz akkor, ha a szvadharmája szerint a spiritualitásnak még a közelébe sem fog szagolni?

- Ez esetben is megpróbálom neki felmutatni, felcsillantani azokat az értékeket, amelyek nekem fontosak, de bármiféle kötelezettség nélkül. Ha nem szellemi utat választ, biztos, hogy lesz bennem egy kis sajnálat, de akkor se esem kétségbe. Hogyha a saját szakmáját jól végző, boldog ember lesz... Csak ember legyen, mert ez a legtöbb, több mint buddhistának, több mint kereszténynek lenni. Ember legyen!

- Annak minden konzekvenciájával együtt?

- Igen.

- Nagyon magas remények ezek, és kívánok hozzá sok sikert. Botond, Te mezőgazdászként indultál. Miért pont földdel kezdtél el foglakozni?

- Nem mezőgazdásznak indultam, ez így nem állja meg a helyét. Már hatodik osztályos koromtól a biológia volt a kedvenc tantárgyam. Madártannal foglalkoztam, és az etológia volt az a diszciplína, amit szívem szerint műveltem volna. Csak nem voltam annyira jó tanuló a gimnáziumban, hogy az ELTE biológia szakra bejussak. Másfelől azért mentem Gödöllőre az agrár-egyetemre, mert a célom az volt, hogy állatkert-igazgató legyek, és minden állatkert-igazgató abban az időben ott végzett. Ez volt az oka, hogy Gödöllőn kötöttem ki és ott kezdtem egyetemi pályafutásomat 1977-ben.

- Hol késett a spiritualitás?

- Nem késett. 12-13 éves koromban elkezdtem jógázni - nem egészen magamtól, hanem édesanyámtól kaptam egy jóga könyvet. Ő egyébként személyesen ismerte Yesudiánt. Mai szemmel nézve nem jógáztam, csak az ászanákat csináltam, de a jóga vonzáskörébe belekerültem. A gimnáziumban is voltak időszakok, amikor elég komolyan és jó eredménnyel csavargattam magamat. Bemutatót is tartottam osztálytársaimnak, akik elképedtek, hogy a nyakamban van mind a két lábam, és olyan formát mutattam, mint egy indiai szádhu. Hetedikben már úgy éreztem, hogy India a kedvenc országom. Spontán jött mindez, semmiféle tudatos választás, semmiféle utólag belátható külső erő nem játszott benne szerepet; ha hinnék az előző életekben, egyszerű lenne a válasz. A gödöllői egyetemen pedig elkezdtem karatéval foglakozni, és az edzéseken is éreztem a kelet varázsát és vonzását. Ezen időszakban egy másik szálon is inspirálódtam: olyan barátokat szereztem, akik művészetekkel foglalkoztak, elsősorban versírással. Magam inkább az elméleti és szervező tevékenységbe vágtam bele, és akkori példaképem, Kassák szellemében létrehívtam az MMM. csoportot (Modern Művészetek Megszállottai vagy Mai magyar Megnemjelentek). Így a zoológia mellett egyre inkább érdekelni kezdett az esztétika és a szociológia, de végzős koromra világossá vált, hogy a filozófia lesz az én utam, és diploma után egyből jelentkeztem az ELTE-re.

- A filozófia szakot is befejezted?

- Igen, 1986-ban. Ezek voltak a tanulás paradicsomi évei. Ott szerettem meg tanulni. A filozófia szakon narkotikus óralátogató lettem; hallgattam esztétika, művészettörténet és elméleti fizika szemináriumokat is. Az ELTE-vel párhuzamosan vendéghallgató voltam a Római Katolikus Teológián. Az agyam úgy szívta magába a tudást, mint egy szivacs.

- Hogyan kerültél kapcsolatba a Buddhista Misszióval?

- 1982-ben, amikor Gödöllőn utolsó éves voltam, többedmagammal szerveztünk egy klubot, ahová különféle előadókat hívtunk meg. Szerepelt ott egy jóga-oktató és még sok érdekes előadó, valamint László András, az akkori Buddhista Misszió vezető tanára. Szuggesztív előadása és annak a ténye, hogy kis hazánkban ilyen oktatás létezik, nagyon meglepett. Arra az elhatározásra jutottam, ha megszereztem a diplomámat, beiratkozom a Misszió Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézetébe. Így a nappali ELTE órák után - előképzésként -, heti két-három estét a Patkó közben töltöttem.

- Értetted László András előadását első nekifutásra?

- Azt gondolom értettem, de meg kellett tanulnom azokat az idegen kifejezéseket, amiket ő használt. Nyilván nem abban az értelemben fogtam föl, ahogyan most érteném. Így az ELTE filozófia szak mellett egy alternatív képzésben is részesültem. Számomra hihetetlenül intenzív év, évek voltak ezek.

- Ennek fényében nagyon furcsa, hogy nem kerültél be a Főiskola alapítói közé, sőt meglehetősen későn, az indulást követő 5. évben jelentél csak meg. Miért?

- Magam sem tudom. Talán azért, mert a Főiskola alapításakor én éppen visszatértem a Misszió óráira és Pressing Lajos tanításait hallgattam. A Főiskola alapítói pedig éppen azok voltak, akik szakítottak a Misszióval. Másfelől a Főiskola indulásakor ismerkedtem meg Farkas Lőrinc Imrével, aki ugyan meghívott a tanszékére tanítani, néhány óráján még hospitáltam is Budán, de mindahányszor konkréttá vált a szituáció, valami kifogással elutasított.

- László András előadásait otthagytad?

- Igen, egy év után, teljesen tudatosan. Azon túl, hogy nagyon inspiratív órákat tartott és nagyon sokat lehetett tőle tanulni, a személyiségében megvoltak azok a jegyek, azok az egotrippek, amelyek miatt már az akkori tudásommal is éreztem, hogy nem buddhista tanításokat ad, és veszélyes vizeken jár.

- Mikor döntötted el, hogy buddhista akarsz lenni?

- Talán 1989-ben, amikor Pressing Lajosnál újrakezdtem a tanulmányaimat. Abban az időben már nagyon komolyan gondoltam mindezt. Ennek eredményeként 1991-ben menedéket is vettem egy dobogókői lelkigyakorlaton.

- Lajosnál?

- Akkor még Horváth József volt a Misszió vezetője, így tőle vettem menedéket, de a lelkigyakorlatot Pressing Lajos és Vadzsramálá vezette. Éppen ebben az időszakban alakult meg a Főiskola.

- Lajos személyiségében nem találtál egotrippeket?

- Nem, egyáltalán nem. Lajost máig hiteles buddhista tanítónak tartom. Ő nem csak inspiratív, de a buddhizmus gyakorlati útját komolyan járó ember.

- A Titanic-os korszakoddal együtt történtek mindezek?

- Igen. Bár a Titanic Társaság, mint Filozófikussági Művészetelőre Iskola 1987-ben alakult meg. Előzménye az úgynevezett Cseresorozat volt 1982-es alapítással. Ennek váltam tagjává a filozófia szakos Sebő Talán "segítségével", aki egy évvel felettem járt. A Cseresorozatnak is volt előzménye, az Elektro-terrorista csoport, aminek olyan tagjai voltak, mint Bódy Gábor, Grandpierre Attila, Sebő Talán, Rőczi Gyuri. Ez a csoport természetesen nem volt terrorista, csak erőteljesen rendszerellenes. A Városligetben jöttek össze szombat délutánonként: a puha diktatúrában ez nem volt egyszerű. A Cserével különben kiadtunk egy 12 számot megélt szamizdat művészeti "idő-szaki" sorozatot is.

- Ennyi szörnyű előzmény után hogyan keveredtél a Főiskolára?

- Nem éltem meg szörnyűségként. Mint említettem, Farkas Lőrinc Imrétől ígéretet bőven kaptam, de tényleges lehetőséget soha. Különböző buddhista rendezvényeken viszont többször összefutottam Farkas Palival, így mindig felajánlottam neki, hogy nincs-e szüksége a Főiskolának egy jó filozófia tanárra. És egyszer igent mondott.

- Mostanra frontember lettél.

- Ezt nem tudom, de valóban sokféle tárgyat tanítok. Nagy tervekkel indultam el 1996-ban, különösen igyekeztem a valódi, és nem csak nevében vallásbölcseleti képzés megteremtésén fáradozni. Ebben támogatókra is találtam a Tarr testvérekben. Az első években sok-sok beadványt és tervezetet készítettünk ennek érdekében, más kollégákat is bevonva. Mindezek csak később realizálódtak, amikor Karsai Gábor vette át a tanszék irányítását. Az, hogy ma sokféle diszciplínát taníthatok, ennek az eredménye.

- Mint tudjuk, minden elmúlik...

- Igen, így van. Mégis bízom benne, hogy ez a vallásbölcseleti alapstruktúra állandó javítgatások mellett sokáig életben maradhat. A másik oldalról nézve, lassan én is szeretnék egy kicsit visszavonulni és kevesebb órát tartani, többet gondolkodni, többet írni.

- Hamvas Béla?

- A hetvenes évek végén hallottam először Hamvas Béláról. Egyik barátom, ifjabb Darabos Pál többször mondta, hogy Hamvas Béla a legjelentősebb magyar filozófus, és az ő apja vele foglakozik. Persze nem vettem komolyan. A Misszióhoz kerülésemkor kaptam kezembe az első stencilezett Hamvas művet, a Láthatatlan történetet. Ez az esszékötet óriási hatást gyakorolt rám. 1984-ben már az ELTE-n is indult Hamvas speciál-kollégium. 1987-ben a Hamvast elsőként oktatási anyaggá tevő, azóta már elhunyt dr. Szilágyi Imre docenssel létrehoztuk a Hamvas Béla kört, ami azóta is tartja havi összejöveteleit. Ebbe mindjárt bevontam idősebb Darabos Pált is. Azóta két kötet is megjelent a Kör munkáiból.

- Gondolom, hogy felvettétek a kapcsolatot Hamvas Béla özvegyével, Kemény Katalinnal is?

- Természetesen. 1988 februárjában az induláskor meghívtuk Kemény Katalint, aki akkor nem tudott eljönni az összejövetelre. Helyette Dúl Antal tartott előadást, akivel jó kapcsolatba kerültem, és nagyra tartom azt a hozzáállást is, ahogyan foglalkozik az életművel. Hamvas Béla szentendrei kertjét is többször műveltük együtt. A kapálás után néhány alkalommal volt módom Kemény Katalinnal is elbeszélgetni. Fantasztikus személyiség! Hatalmas tudás, egyetemes tájékozottság és spirituális érzékenység jellemzi Katalint, ami ritka nagy kincs.

- Kicsit kanyarodjunk vissza a Titanichoz! Tehát megszületett és a mai napig működik.

- Igen, a mai napig működik. Sajátos formáció, amely nem ismer tagot és nem tagot, tanárt és tanítványt. Nem lehet besorolni, hogy művészeti, filozófiai, tudományos csoport-e, mert igazándiból lényege a határok lebontásában áll. "Neti, neti". Talán ez benne a buddhista. Kezdetben úgy működött, hogy minden héten összejöttünk és meghívtunk egy külső előadót - egyetemi professzortól művészig, művészettörténésztől zenészig, a legfantasztikusabb embereket - egy kerekasztal-beszélgetésre. Az idő vasfoga (rendszerváltás) és a kezdeti lelkesedés eltűnése miatt a programnak ez a része 1993-ban véget ért. A különböző művészeti fesztiválokon való részvétel viszont megmaradt. Minden évben szervezünk egy-két saját fesztivált és kiállítást, ahová meghívjuk a velünk rokonszenvező alkotókat. Legutóbb például a Lengyel Intézetben a Platán Galériában volt kiállításunk. Kapolcson is rendszeresen kiállítunk és fellépünk. A csoporton belül 1989-ben hoztam létre egy rituális performance színházat. 1994-től pedig képzőművészeti kiállításokon is részt veszek. A performance számomra nagyon fontos kifejezési forma, mert nagyon filozófikus műfaj. Tulajdonképpen olyan, mint egy szakrális liturgia, ahol a performer az áldozópap, aki az előadás alatt a közönségért/közösségért magát áldozza fel. A performance kiváló lehetőség, hogy a filozófiát élővé tegyem, és esetleg katarzist ébresszek a befogadóban. Műsoraimban határhelyzeteket teremtek, ahol a lét és nem lét közötti szűk ösvényen igen erős tapasztalatokra lehet szert tenni. Legutóbb Szentendrén volt a Kis Magyar Performance Fesztiválon egy jó visszhangot kiváltó előadásunk.

- Menjünk tovább - a világ tetejére!

- Tibet számomra egy nagy szerelem, amiben nem lehet csalódni. 1993-ban kezdődött, amikor eljutottam Mongóliába és megérintett ennek a fajta buddhizmusnak a szele. A kulturális antropológia szakon - újból egyetemistaként - erre a területre specializálódtam. Az antropológia felvételin ismerkedtem meg Jankovich Tiborral, és rajta keresztül kerültem kapcsolatba a Tibetet Segítő Társasággal, ahol hamarosan vezetőségi tag lettem. Az 1998-as nyugat-tibeti út egy beteljesedés volt számomra. A tibeti kultúra unikalitása, hogy egyszerre van benne jelen a több tízezer éves őserő (a sámánizmus szintje), és a kifinomult filozófia. Itt találtam meg a bölcseleti ars poeticámat.

- Teljesen le vagyok nyűgözve Botond a sokoldalúságodtól, de térjünk vissza jelenre! Hogyan látod most a Buddhista Főiskolát? Mit változtatnál rajta?

- Jól látszik, hogy az utóbbi két-három évben a Főiskola megszépült, és talán az anyagi helyzete is stabilizálódott. Az épület otthonos lett. Fantasztikus jó érzés látni az aulát a sztúpával. Fontos, hogy Porosz Tibor alatt a fizetések is emelkedtek. Amin változtatnék, az talán a buddhizmus kérdésköre.

- Ez egy esszenciális kérdéskör.

- Létkérdés, mert a spirituális gyakorlatnak, a praxisnak nagyobb presztízsét kellene megteremteni. A diploma elnyeréséhez követelmény szintjén kellene megjelennie a lelki gyakorlatoknak, amit a nem buddhisták karitatív munkával válthatnának ki. Azt gondolom, hogy kevesebbet lehet átadni az intellektuális ismeretekből, ha nincs mögötte a tapasztalat. Sajnos, évek óta úgy látszik, hogy a Főiskolán a fiatalok nem nagyon szeretnek meditálni, tisztelet a kivételnek.

- Mi ennek az oka? Annak idején, mikor ezzel megismerkedtél, Te rögtön gyakorolni kezdtél?

- Nem. Magam sem így indultam ennek az útnak.

- 45 évesen mondod azt, hogy már gyakorolsz, de nekik már 22 évesen tudniuk kellene ezt?

- Van, aki korán érő, én későn érő típus vagyok. Az, hogy későn értettem meg a meditáció fontosságát, talán az első tanáromon is múlott, aki semmi ilyet nem szorgalmazott. Másfelől én még nem járhattam erre a Buddhista Főiskolára. A Misszió órái inkább csak tanfolyamok voltak. Harmadrészt 1984-től 13 éven át intenzíven karatéztam, amit mindig is buddhista gyakorlatnak tekintettem. Most is vannak huszonévesek, akik gyakorolnak; ez nem is annyira kor-, mint személyiségfüggő. Ha egy gyermekben fiatalon nem ébresszük fel az olvasás szükségességét és örömét, lehet, hogy soha nem érez rá. A meditációt is korán kell preferálni, nem Pató Pál módjára halogatni.

- Bizony, a nevelés!

- Egyébként az akkreditációs bizottság is azt javasolta, hogy növeljük a buddhista gyakorlatok számát. Egy hitéleti főiskolán a vallásgyakorlattal nagyobb óraszámban kellene foglakozni. Másfelől az intenzív lelkigyakorlat, azaz elvonulás nélkül nem lehet elsajátítani a tanultakat, legfeljebb az információkat megjegyezni. A jobban preferált, de nem kényszerített meditáció révén talán többen ráérezhetnek, hogy a gyakorlásnak milyen jelentős személyiségformáló szerepe van. A meditációhoz egyébként nem feltétlenül kell buddhistának lenni. Az elmélyülésnek abban van nagy szerepe, hogy az ember emberré váljon.

- És a hétvégi képzés?

- Sajnos, a hétvégi képzés el lett szúrva.

- Mivel?

- Azzal, hogy szinte minden hétvégén be kell járniuk, és megszűnt az Uszó-i oktatás. Igaz, egyedül az önerősök kapják meg az előírt kontaktórákat, senki más.

- Mi az a kontaktóra?

- Az, hogy egy kreditnek hány óraszáma kell, hogy legyen, amit a diák lehallgat. A 14 hetes félév során egy adott tárgyból 28 órát kell hallgatniuk. Ez a nappali képzésben soha egyetlen félévben, egyetlen csoportnál nem valósult meg teljesen, hiszen elég egy piros betűs ünnep, vagy hogy a tanár egy alkalommal beteg. Az önerőnél viszont úgy vannak az órák kiszámolva, hogy a hétvégéik kikerüljék az ünnepeket. Másfelől, ha egy tanár nem tudott bejönni, megszervezte a helyettesítését, hiszen a diákok fizetnek érte. A nappalin ez nem szokás. Másfelől a kevesebb is lehet több: a kéthetes találkozáskor sokkal többen voltak jelen egy-egy órán. Most ők is éppen úgy hiányoznak, mint a nappalisok. Jelenleg formailag minden rendbe van, de a hiányzásokkal egy hallgató sem kap több órát, mint annak előtte.

- Milyen a hétvégi képzésen résztvevők csapatszelleme?

- Az első évfolyam hamar összetartó közösséggé kovácsolta magát, amihez nagyban hozzájárultak az Uszó-i látogatások. Ennek megszűntetése fatális nagy hiba volt.

- Ki döntött így?

- A tanulmányi osztály. Avval az indoklással, hogy Uszón nem a megfelelő színvonalon valósul meg a tanítás. Például nem jön le minden tanár és diák, másfelől a körülmények sem alkalmasak arra, hogy órákat tartsunk. Akik ezt állítják, azok nyilván nem tanítottak ott. A hiányzó tanár óráit a jelenlévők mindig pótolták. És ahogy említettem, a nappali képzésen sincs mindig jelen az oktató és a hallgató. A Buddha is szanghát szervezett, s a szangha nem azt jelentette, hogy iskolapadban ülünk és táblánál magyarázunk. Nincs tábla a sztúpánál, de lehet, hogy a sztúpánál jobb Nietzsche órát tudok tartani, mint a tábla mellett a Főiskolán. A tanítás egyik fontos eleme az együttlét, ahogy a középkori vagy buddhista egyetemeken a diákok együtt laktak, együtt étkeztek a tanárokkal. Ezért volt sokkal magasabb színvonalú, mint a mai oktatás: minősége volt minőségbiztosítás nélkül. Ezt hiányolom a hétvégisekkel együtt. Az ilyesfajta intenzív együttlét a tanítványokkal sok tekintetben többet tud adni, mint egy iskolai óra.

- Gyakorlatilag az intézményesülés egy szintje ellen tiltakozol?

- Nem, csak a bürokratizmus, jogi túltengés és a felesleges formalizmus ellen.

- Ami a minisztérium részéről abszolút elvárható...

- A formalitásoknak való megfelelésen bukik meg az önerő, és könnyen a nappali képzés is rámehet. Nincs az a dolgozó ember, aki bírná négy évig, hogy minden hónapban három szombat-vasárnap itt van. Ehhez nagyon nagy elszántság kell. A tanári karra ugyanilyen terheket ró. A szolgai adaptáció egy adharmikus rendszerhez azt eredményezi, hogy a Főiskola elveszíti azt az unikalitását, varázsát, ami miatt ide jönnek a hallgatók. Úgy gondolom, hogy a régi hétvégis rendszer sokkal inkább működőképes volt. A mai formálisan megfelel a követelményeknek, de tartalmilag az eddigi jobban megvalósította a célokat.

- Tanárként önmagaddal elégedett vagy?

- Én soha nem vagyok elégedett önmagammal.

- Mit változtatnál meg magadon? Például tanárként?

- Szeretnék többet készülni az óráimra; az utóbbi időben kevesebb volt erre a lehetőségem. Nem azért nem készülök többet, mert beleültem abba készbe, amit megteremtettem az elmúlt évtizedekben, hanem azért, mert egyre többet tanítok, egyre több az óraszámom. Mindehhez hozzájárul az anyagi kényszer is. Szeretnék pontosan érkezni az óráimra, mert notórius késő vagyok. A beszédbeli pongyolaságokon is van mit javítanom.

- Ezek részben külső körülmények. És a személyiségeden belül?

- Azt gondolom, hogy a buddhista gyakorlataim mélysége és mennyisége is kevés. Sokkal jobb az órák színvonala, ha valaki nem csak felkészült, hanem mentálisan is képes ráhangolódni arra, amit éppen végez, és a meditációs tapasztalat adja meg a tanítás hitelességét. Ebben mindenképpen előre szeretnék lépni.

- Hogyan Botond? Rólad köztudomású, hogy állandóan mindent elvállalsz, éjjel-nappal dolgozol szó szerint.

- Valószínű, hogy tényleg erős a hajlamom a túlvállalásra. Egy jó felkérés, egy jó téma mind kihívás, és szeretem a kihívásokat. Alkati adottságom, hogy nagyon vitális és energikus vagyok, mindez akkor válik hibává, ha túllépem a mértéket, a középutat. A sok munka évtizedes hagyomány az életmódomban, mióta a mindennapi edzés elmaradt: most csak heti egyre futja, a szellemi munka töltötte be a helyét. Mostanában azért már többször mondok nemet. Sok minden máson is változtatni kéne, például túl gyorsan beszélek és kerülöm a szemkontaktust hallgatóimmal.

- Ismerem, tiszta révület! Közbe sem lehet kérdezni.

- Lehetni lehet.

- Csak nem sikerül.

- Biztos nehéz belekérdezni az előadásomba, de azért szoktak. Az fontos, hogy sajátos atmoszférájú, magával sodró legyen egy előadás, ez pedig a tanár egyfajta "révülésével" biztosítható. Persze, egy jó előadáshoz kell a hallgatóság is, mert katalizálja az embert.

- Alkati adottságod ezen felül az is, hogy előadó, nem pedig szeminárium vezető vagy. Te inkább mintegy ledarálod a dolgokat.

- Valóban előadó típusú tanár vagyok, de remélem, nemcsak ledarálom az órákat. Egy előadás azért is sodró lendületű, mert mindazt el akarom mondani, amit összeolvastam a témáról. A gyorsaságon bizonyosan kicsit lassítani kellene, mert néha nehéz jegyzetelni, és erre már többen panaszkodtak. A szemléletformálás az, amit az óráimon célként szeretnék elérni. Nem tudom, hogy ez mennyire sikerül, de úgy gondolom, hogy ebben is talán előre haladok.

- Botond, látod-e annak lehetőségét, hogy kialakul egy nyugati, egy európai buddhizmus?

- Próféta nem vagyok, de azt hiszem, hogy van erre esély. Ha nem is magyar, de európai igen. Szerintem azon áll vagy bukik, hogy akad-e néhány olyan karizmatikus személyiség, aki a hitelességével és a buddhizmus iránti elkötelezettségével képes lesz megteremteni az európai formákat. Tulajdonképpen a XX. század közepén már elkezdődött valami Ernst Lothar Hoffmann, avagy Govinda láma működésével. A siker záloga, hogy a buddhizmust bele kell oltani a görög-keresztény alapú európai szellemi hagyományba. Ha jól sejtem, a keresztény szellemiséget nem mint vallást kell magába olvasztania, hanem olyan módon, ahogy Tibetben a bön vallást, Japánban a sintót, vagy Kínában mondjuk a Laoce-i taoista hagyományt. Szerencsére a buddhizmus a legasszimilatívabb vallás. A buddhizmusnál egyébként semmi sem lehetetlen. Akkor majd elindulhat az a folyamat, ami néhány száz éven belül kialakíthatná az európai buddhizmust. Tibetben is több száz év volt a buddhizmus kialakulása, ahogyan ezt a Dharamszalába visszatérő Szönam gese is kifejtette.

- Botond, amit nagyon sokan hiányolunk tőled, hogy nincs könyved. Mi van, beszélni tudsz, de írni nem?

- Valóban, még egyetlen önálló munkát sem jelentettem meg, de szerkesztettem könyveket, amelyekbe jómagam is írtam. Igaz, hogy szinte bármilyen témáról könnyen tudok egy jó előadást tartani, de írni sokkal nehezebben, lassabban. Közel félszáz tanulmányt azért publikáltam. A hosszabb lélegzetű művekhez több idő kell.

- És olyat, amit Te írtál és más szerkesztett? Valamit ebből a sok tudásból nem gyúrsz össze?

- Folyamatosan dolgozom több önálló munkán is. Legelőrehaladottabb állapotban a Tibet monográfiám van. Jelenleg a 290. oldalon járok, és már csak néhány fejezet hiányzik. Azért is haladnak lassan a hosszabb lélegzetű munkák, mert éjszakánként, vagy egy-egy vasárnap nem lehet sokat haladni. Az is lassítja az írást, hogy mindig belejavítok a régebben írottakba. Másfelől minden adatnak többszörösen is utánanéz az ember. Ebben a Tibet könyvben minden terminust igyekszem megadni az eredeti nyelven, ami rengeteg szótárazást igényel. Talán ebben a félévben befejezem. Készülő könyvem melléktermékeként egy tibeti-szanszkrit-magyar terminológiai kultúra-szótár is születőben van. Ebből is van már 12 íves anyagom. Emellett elkészült Hamvas Béla bölcseletéről egy kötet terve, amihez megvannak a források a gépemben, csak össze kellene állítani. A fejemben pedig egy Nietzsche esszékötet váza vár további sorsára. Mivel későn érő típus vagyok, nem érzem, hogy bármiről is elkéstem volna.

- Bízom benne én is, hogy nem ősz fejjel fogom olvasni azt a könyvet!

- Ősz fejjel semmiképp. Mireisz László - akit én nagyon nagyra tartok - is későn kezdett írni, tényleg ősz fejjel, és most sorra jelennek meg a könyvei. Ehhez neki is el kellett vonulnia. Ilyenkor sírja vissza az ember a Kádár-éra azon hagyományát, hogy egy korombeli egyetemi oktató, ha volt egy kötet terve, kapott egy év alkotói szabadságot. Ez bizonyosan rám férne, azt hiszem.

- Ennyi fért ránk, kedves Botond. Köszönöm a beszélgetést.

- Én is köszönöm. Békesség minden lénynek!