Farkas Pál

- Szia Palkó!

- Szia Csaba!

- Szeretnék hozzájárulni az emberek mítoszképző mentalitásához, és éppen ezért kérdezem, hogy igaz-e a hír, hogy az angliai kolostorban megfordultak közül gyakorlatilag Te voltál az egyetlen, aki rendszeresen hosszú órákat tölthetett el a kolostorvezető szobájában, és az ajtó mögül csak nagy röhögéseket lehetett hallani?!

- Az egész csak annyiban igaz, hogy néha eltölthettem egy-egy órát a kolostorvezető szobájában, és akkor tényleg nagy röhögéseket lehetett hallani, mert az apát egy igen vidám ember és magam se vagyok rossz kedélyű.

- Ezen felül viszont semmit sem tudunk ottani életedről. Mivel teltek a napjaid?

- Rendkívül érdekes volt a napirendem. Egy évben kétszer három hónapon keresztül úgy nézett ki, hogy felkeltem reggel négykor, arc- és fej borotválás, fürdés, majd ötkor elkezdődött a reggeli szertartás: egy félórás szútra recitáció és egyórás ülés. Azután következett a körlet takarítás. Én általában a templomot takarítottam, amely olyannyira tiszta volt, hogy elég nehéz volt takarítani valót találni, nekem ezt kellett minden reggel meglelnem, és sikerrel abszolváltam is a feladatot. Ezután következett a reggeli teázás, majd a délelőtti munka, tizenegyig. Egy idő múlva kiderült, hogy valamelyest értek a növényekhez, eredeti foglalkozásomnál, a kertészkedésnél fogva. Így a kolostor egyik kertésze lettem, és tulajdonképpen ezt csináltam körülbelül másfél évig. Különben nem annyira szórakoztató munka, mint amennyire kemény, mert a terület úgy 40 hektár, és ezt osztottuk felesbe. Annak ellenére, hogy voltak segítőink, ezzel elég szépen el lehetett bíbelődni. Ezután az ebéd a szokásos ceremóniákkal, ebéd után szabadidő egészen az esti pudzsáig, ami általában egy hosszú közös sétával kezdődött: 8-10 km a környéken, egy nagyon-nagyon szép erdős, dombos vidéken. Mindezek után vagy a templomban üldögéltem még egy kicsit, vagy pedig a könyvtárat látogattam meg. Este fél nyolctól kilencig az esti pudzsa, megint csak fél óra recitáció, egy óra ülés, és azután lefekvés. Gyakran az ember ebéd után is segített a mosogatásban, egy héten legalább kétszer-háromszor, mivel a kolostor személyzete a világi segítőkkel együtt 60-70 ember akkor, amikor nincsenek túl sokan. A külső vendégek száma hétvégeken plusz még vagy 100-200 ember, úgyhogy van min dolgozgatni. Így nézett ki kétszer három hónapban az életem, és ezek voltak a lazább hónapok. A keményebb negyedévekben - a hagyományos esős évszak idején és a téli elvonulás három hónapja alatt - annyi volt a változás, hogy a délelőtti munka elmaradt, és helyette egy órás váltásban ülő és sétáló meditációk voltak. A délutáni szabadidő is elmaradt, és ahelyett is ülő és sétáló meditációk voltak. A böjt-napokon vagy kiemelt hold-napokon pedig valamelyik mester vagy az apát tartott este egy órás dharma-beszédet, és azután éjfélig tartott az ülés.

- Előző, intenzív életedhez képest okozott-e valamilyen nehézséget egy ilyen ritmusra való átállás?

- Nem okozott nehézséget, és nagyon pihentető volt. Egy kolostorban is elég sokféle munka van, más jellegűek és talán kevésbé hektikusak, mint a suliban, de azért van. Szútrákat olvasgattam, jegyzetelgettem, beszélgettem a szerzetesekkel, akik ezekről többet vagy kevesebbet tudtak. Igyekeztem kicsit elmélyíteni, amit már eddig is megtanultam. Ott tanultam meg a meditáció tudományában azt, hogy az embernek nagyon-nagyon keményen szembe kell néznie önmagával, s abban a környezetben nem téríti el semmi sem ettől. Nagyon sok minden előjön a múltból? Sok emlék, egészen kisgyermek koromból is, amiről azt hittem, hogy már régen elfelejtettem. Kicsit olyan volt, mint az életfilm lepergetése. Alkalmam volt visszanézni egy-két dolgot. Mit tettem helyesen és mit helytelenül, vagy inkább talán így mondanám: mit tennék ma másként.

- Gondolom ebből az utóbbiból jóval kevesebb volt?

- Ebből jóval több volt. Érdekes volt és tanulságos, de nem azért, hogy különösebben rágódjon rajta az ember, hanem azért, hogy kicsit átértékelhesse a történteket egy olyan helyzetben, amikor egy kicsit távolabbról szemlélve alaposabb rálátása adódik a dolgokra, és ezért kevésbé rendítik meg. Így közelebb jutottam magam is a megértéshez. Ez nagyon hasznos volt, de sokszor tényleg kemény feladatokat adott.

- Novák Tibi említette, hogy a páli nyelvben is elmélyültél a két év alatt. Igaz?

- Így talán egy csöppet erős. Csak megtanultam jobban forgatni a páli szótárt, egy kicsit jobban tudom használni a páli szövegeket, mint korábban. Elmélyülésnek nevezni azért erős túlzás lenne, de mindenesetre megtettem azokat az első lépéseket, amire már lehet valamit építeni.

- Hogy a témánál maradjunk? Szép helyen van a kolostor?

- A kolostor nagyon szép helyen van, viszonylag közel Londonhoz, egy Great Gaddesden nevű falu mellett, amely annak ellenére, hogy "great", körülbelül 50 lakossal rendelkezik. A falu szélén egy elég nagy területen és egy dombtetőn foglal helyet - viszonylag magányos helyen -, mégis közel mindenhez.

- Szeretném jól megfogni a témát: milyen épület mégis?

- Egy régi faházakból álló együttes, amit az angol légierő épített még a második világháborúban pilóták kiképzésére. A háború után megörökölte egy középiskola. Tehát az épületegyüttes története nagyon sokban emlékeztet az iskola épületének történetére, hiszen éppen úgy, mint a főiskola, provizóriumként épült annak idején, úgy hatvan évvel ezelőtt és azóta is fennáll. Ha ma már nincs is egészen abban az állapotban, eredetileg huzamosabb emberi tartózkodásra viszonylag alkalmatlan beton lábakra épített faházak voltak ezek, amiknek nincs szigetelésük, és szinte semmilyen kényelmi berendezésük. Azóta már próbáltak ezen valamit segíteni, de azért még mindig eléggé ridegek. Tehát ezek a lakóépületek, ahol a szerzetesek laknak, ahol a világiak laknak, ahol a szerzetesnők laknak és a világi hölgyek laknak. Volt ehhez egy konyha és ebédlő, illetve egy raktár, aztán egy másik épületben egy könyvtár, és egy harmadikban egy kis vendégszállás. Négy évvel ezelőtt készült el adakozásból a kolostor és a templom, ami az épületek középpontjában foglal helyet. Nagyon szép, nagyon igényes kivitelezésű. Egy angol építész tervei alapján készült, aki egyszerre vette figyelembe az angol kolostorépítés és a thai templomépítészet hagyományait. Néhány éve működik egy különálló elvonulási központ is, itt a hagyományvonal szerzetesei tartanak rendszeresen nyilvános meditációkat, hétvégi rövidebb, vagy 7-14 napos hosszabb elvonulásokat.

- Tehetős buddhista közösség az Amaravati buddhista kolostor közössége?

- Gazdagnak mondható, különösen magyar viszonylatban. Nagyon erős a támogatottsága, mert Londonban és a környékén népes thai közösség él, és a thai buddhisták nagyon odaadó és hívő emberek. Megtanultam becsülni ezt az életrevaló, kemény és harcias, mégis szelíd, finom művészi érzékű, nagyvonalú és odaadó népet. A hagyományos "théraváda országokból" érkező emberek, akik ott laknak a környéken vagy Londonban, szintén támogatják a kolostort. Főleg a Srí Lankaiak, de a kambodzsaiak, laok, burmaiak is. Érdekes, hogy erős a támogatottság a kínai közösségek, hongkongiak, szingapúriak részéről is. Japán, indiai, koreai támogatók is vannak. A fentiek adják a támogató közösségnek körülbelül a felét, a másik fele pedig angol.

- Milyen a kolostor könyvtára?

- A könyvtár nagyon kiváló. Két nagyon ismert tudós, Christmas Humphreys és Maurice Walshe könyvtára jelentős részét a kolostornak adományozta. Nem kötetszámra kiemelkedő - körülbelül 10-12 ezer kötet lehet -, viszont megtalálható a teljes théraváda kánon páli, szingaléz és angol nyelven, a hozzátartozó kommentárokkal együtt. Nagyon sok mahájána szöveg elsősorban angolul, de adott esetben tibetiül és kínaiul is. Az egész pedig nagyon szépen körbe van rakva európai filozófiával, keresztény filozófiával, más vallásokkal, jól megválogatott szépirodalommal, művészeti könyvekkel és még sok minden mással. Jó körképet ad arról a műveltségről, ami az európai buddhisták részére feltétlenül szükséges - lenne.

- Úgy hallottam, hogy a könyvtár bővült néhány kitűnő minőségű magyar nyelvű szakirodalommal is. Igaz?

- Igen. Ajándékba adtam néhány olyan könyvet, ami később az esetleg odalátogató magyar világi segítőknek is segítségül szolgál. Az első könyv a Csittavivéka magyar fordítása volt, majd további 15-20 kötetből álló kis magyar szekciót materializáltam a sok egyéb nyelvű mellé, hiszen a kolostort hihetetlenül színes nemzetközi társaság látogatja. A könyvtárnak van egy kis része, ahol olasztól a horvátig, a csehtől az oroszig mindenféle nyelven találhatók buddhista könyvek.

- A Garuda röpté-ből is küldünk oda - légipostán -, jut eszembe. Emlékeztess majd rá! Vendégeid is voltak, mint hallottam: Novák Tibor és Jelen János. Hogyan fértek el nálad, egyáltalán lehetett vendégül látni bárkit is?

- Nem én, hanem a kolostor látta őket vendégül!

- Hozzád jöttek!

- Mellesleg meglátogattak engem is, de ők a kolostorba jöttek, természetesen mint világi segítők. A vendégfogadó szerzetes adhat a jelentkezőknek erre engedélyt, általában egy-két-három hetes időtartamra oda lehet menni, ha valaki távolabbról érkezik. Aki látogatóba érkezik, együtt lakik a világi segítőkkel egy nagy közös teremben. Illik minimálisan a reggeli és esti pudzsán részt vennie, és segítőként a kolostor életét próbálhatja a maga erejével felvirágoztatni. Pénzt nem kell fizetni. A szállása és az ellátása az adományokból megvan, de elvárják tőle azt, hogy a hét folyamán legalább öt-hat nap segítséget nyújtson valamilyen munkában. Távozáskor persze maga is adhat adományt, ha van rá módja.

- Örömmel hallom, Palkó, hogy nem unatkoztál, mert te hihetetlenül kommunikatív alkat vagy és muszáj beszélned, beszélgetned. Ez abból is lemérhető volt, hogy kezdetben teljesen titkos volt az e-mail címed, csak fölkentek juthattak hozzá, de egy év után már meglehetősen nagy számban kaptál leveleket, és mérhetetlen mennyiségű válasz is jött vissza.

- Nem tudom, mennyire erős a kommunikatív képességem, de nem mondom azt, hogy nem vagyok a szavak embere, ez talán túlzás lenne. Az viszont bizonyosan nem igaz, hogy erős lenne a beszédkényszerem. A kolostorban az első évben nagyon-nagyon örültem annak, hogy hallgathatok. A főiskolán tíz évig folyamatosan beszéltem. Ebből állt a munkám java. Ez nagy erő-kiáradás még annak is, akinek a képességei közé tartozik a jó kommunikáció. Talán ezért is, egy éven keresztül hozzávetőlegesen naponta mondjuk úgy tíz mondatot váltottam azokkal az emberekkel, akikkel feltétlenül szükséges volt. Jó ideig könyveket sem olvastam, az első levelet három hónap után olvastam el, és választ is csak hellyel-közzel írtam. Minimumra csökkentettem a verbalizálást. Ez nagyon nagy megnyugvás és megkönnyebbülés volt. Azután fokozatosan tértem vissza a kapcsolatokhoz, körülbelül addigra, amikorra egyre többen megtudták az e-mail címemet, és egyre többen küldtek a megbízottamon keresztül üzeneteket. Az első két-három hónapban egyáltalán nem nyúltam az e-mailhez, azután havonta egyszer nyitottam ki, és azokra a levelekre válaszoltam csak, amiket lényegesnek tartottam. Később ez egy kicsit gyakoribbá vált, de inkább a családtagjaim irányában, mert éreztem, hogy igénylik.

- Oxfordban is jártál, mint meghívott vendég. Ki hívott meg?

- Igen. Gombrich professzorral szerencsés módon összetalálkoztam a kolostorban. Vicces találkozás volt, én mint kertész, a szokásos kertész felszerelésemben, a kezemben a pólómmal a könyvtárba mentem be valamiért, és a könyvtáros, akivel elég jó barátságban voltam, rögtön bemutatott a professzornak, aki teljes díszben állt a könyvtár közepén és emelkedett beszélgetést folytatott az egyik thérával. Később mi is beszélgettünk, mert meglepte, hogy van egy ilyen főiskola Magyarországon, és határozott, nem kizárólag udvarias gesztusnak látszó érdeklődést mutatott. Bár ezt egy angolnál sosem lehet tudni? Én mindenesetre komolyan vettem, és még nála is sokkal nagyobb érdeklődést mutattam. Talán végül az irántam érzett együttérzésből hívott meg Oxfordba, a Balliol College-be, ami az egyik legrégibb, igen híres college az oxfordi egyetemek között. Ott alkalmam volt megnézni a Bodleian könyvtárat, meg mindenféle szép és híres dolgokat. Így kerültem jó kapcsolatba a professzorral, a szanszkrit és a páli nyelv, illetve a théraváda buddhizmus, elsősorban a Srí Lanka-i buddhizmus igen kiváló ismerőjével és tisztelőjével, aki amellett egy nagyon kellemes ember. Olyan szerencsém volt, hogy az ő kezei alatt még magyarokkal is összetalálkozhattam.

- Ez teljesen természetes. Kikkel?

- Bangha Imrével, aki öt évig volt a Balliolban a hindu nyelv előadója, de nem erről igazán híres, hanem arról, hogy a Körtének lehetett évfolyamtársa; meg Hidas Gergő volt ott PhD-képzésen lévő ösztöndíjas hallgató, aki annak idején egyĘévet járt ide a főiskolára, még a legelső vagy második évfolyamra, és aztán átment az ELTE-re, ott elvégezte a indológiát. Találkoztam még a London University-n dolgozó Thomas Skorupsky professzorral is, aki szintén sokszínű munkát végez a buddhizmus megismertetése és tanítása területén, maga szerkeszti és adja ki a Bibliographica Buddhica sorozatot, igen érdekes kötetekkel. A London University-n kicsit eltátottam a számat az egymillió kétszázezer könyvön, ami szabadpolcon hever az ottani nyolcemeletes, amfiteátrumszerűen kialakított könyvtárban, ami tulajdonképpen egyetlen hatalmas olvasóterem. Persze ilyen könyvtárat még egy angol egyetem sem lenne képes alapítani, létezését egy nagyvonalú trükknek köszönheti: a Bahrein-i szultán ajánlotta fel a szükséges összeget, ha az egyetem egy igen erős és színvonalas muszlim szakot hoz létre a hozzá tartozó tanszékekkel együtt. Mivel az első évben ki se léptem a kolostorból, kapcsolatkötéseim inkább esetleges találkozásokból születtek. Nem is akartam különösebben kimozdulni, a rendszer is szigorú, az ember nem utazgathat kedvére. Mindenhez engedélyt kell kérni, meg kell indokolni, azután vagy megengedik, vagy nem. Amellett egy kicsit hirtelen született az elhatározásom, hogy visszajövök, és akkor már nem is tudtam megvalósítani a kapcsolatfelvételi terveimet. Bristolba szerettem volna még eljutni, az egyetem buddhista programját megnézni, esetleg a Sharpham College-be, és találkozni Russell Webb-el, de ezt már nem sikerült összehozni.

- Miért jöttél haza, Pali?

- Többféle oka is van.

- Haza akartál jönni?

- Amikor kimentem, nem határoztam el azt, hogy mennyi időre megyek ki, hogy visszajövök-e, és ha visszajövök, mikor. Úgy mentem ki, hogy majd meglátom, hogyan alakulnak a dolgok. Többek között úgy alakultak, hogy eléggé megbetegedtem, és az angol egészségügyi rendszer jelenleg még a magyarnál is sokkal rosszabb, bár most már itthon is dolgoznak rajta, hogy a nagy mintát utolérjék. Úgy nézett ki, hogy az életem végéig se fogják kitalálni, mi bajom van. Úgy gondoltam, hogy az életem végét nem várnám be Angliában. Pláne olyan rövid életvéget, mint amilyet ezek a szimptómák jósoltak, mert elég rosszul éreztem magam. Ez volt az egyik dolog, ami az utolsó pillanatokban részben rendeződött, mert kiderült, hogy volt egy erős bakteriális gyomorfertőzésem, a hozzá tartozó vastagbél gyulladással együtt, amit kezelni is tudtak nagy nehezen. Édesanyám miatt is gondolnom kellett a visszajövetelre, akivel mindig együtt éltem, és akinek a további élete még mindenképpen az én felelősségem. Most már a 83. évében van. Mikor kint járt nálam, úgy éreztem, hogy szerencsésebb, ha hazajövök, és egy kicsit közvetlenebbül gondoskodom róla. Ezeket mondhatnám a két legközvetlenebb oknak. Érdekesek voltak azok a hírek is, amiket az iskoláról kaptam...

- Konkrétan! Mit?

- Konkrétan nem fogom elmondani, de bizonyos fokig arra késztettek ezek az információk is, hogy hozzácsapjam a többi, "vissza Budapestre" címkéjű gondolathoz.

- Ez esetben a régmúltba hajlás kényszerpályájára állok. Mikor kezdtél el jógázni, és hogyan kerültél kapcsolatba a Buddhista Misszióval?

- A Misszióval hosszú ideig nem kerültem igazi kapcsolatba, legföljebb csak kerülgettem az egész dolgot. Gyerekkoromban kerültem kapcsolatba a jógával. Rátaláltam Selvarajah Yeshudian könyvére egy ismerősömnél, kérdezgettem róla, de nem sokat tudott róla mondani. Ez igen fellelkesített és kölcsönkértem. Elkezdtem a gyakorlatokat, és csináltam is egy jó darabig. Akkoriban még nem voltak ilyen fejlett sokszorosítási technikák, így selyempapír és ceruza segítségével rajzoltam át az ászanákat a képekről, és kézzel írtam le a lényegüket. Ezen precíz alapokon próbálkoztam a gyakorlatokkal. Később olyan különös testi tapasztalásaim meg egyéb élményeim támadtak, amiket nem igazán tudtam hova tenni. Próbáltam keresni valakit, aki tanácsot tudna adni, de nem találtam. Később elő-elő kerültek ezek a dolgok olvasmány élményekben is, ez hol megragadott, hol újra elfelejtődött. Sok minden érdekelt abban az időben, sok minden után mentem, keresgéltem. Aztán eljutottam a Misszióig is, de valamilyen módon az első találkozás nem volt igazán barátságos, és én hagytam magam kidobni, ami - utólag tudom -, nem volt szerencsés. A nyolcvanas évek közepén kezdtem csak el újra, most már komolyabban foglakozni a buddhizmussal, amikor egy véletlen folytán elkerültem Mireisz Laci egyik előadására. Ott találkoztam Dobosy Antival, Jakab Katival, Jancsik Karcsival, és még sok mindenki mással, akik itt voltak, vagy ma is itt vannak az iskola tanárai között. Majd Mireisz Laci és Dobosy Anti megalapította az Átama közösséget, amelynek a tagjai úgy ötven százalékban adták a főiskola tanárait a kezdeti időszakban, és ennek a közösségnek én is tagja voltam. Onnantól kezdve voltam benne jobban a vérkeringésben. Nem vagyok egyike a nagy öregeknek, olyan valaki vagyok, akiben a nagy öregek megbíztak. Ennyi csak, és úgy kerültem a Főiskolára, hogy többen azt gondolták, szerencsés lenne, ha bizonyos szervezői képességeimnél és hajlamaimnál fogva én állnék valamelyik fontos helyre. Az egyháznak is csak közvetetten vagyok alapító tagja, mint a főiskola alapító tagja és egyik első vezetője.

- Sajátos ellentmondásnak tűnik nekem, hogy abban az egyházban, amelyben nem voltál alapító, végül is meghatározó személyiséggé nőtted ki magad már rögtön a kezdetektől, míg ott, ahol alapító voltál - gondolok az SZDSZ-re -, onnan meg gyorsan kiléptél. Miért?

- Azt gondolom, hogy az én életemben a politikának sosem volt olyan nagy jelentősége. Egyébként éppen úgy ott voltam az MDF kezdő lépéseinél is, mint ahogy az SZDSZ kezdő lépéseinél, amikor még Szabad Kezdeményezések Hálózata volt. Egyszerűen mindenhol ott voltam, ahol valamilyen módon ki lehetett fejezni azt, hogy az ember a szovjet uralommal és mindazzal az ostobasággal, ami ehhez hozzátartozik, nem ért egyet. Ugyanezért kerültem be a Duna-körbe, ugyanezért voltam a tagja, majd titkára egy jó időn keresztül, bár a politikai felhang néha csaknem erősebb volt, mint a természetvédelemé. Ennyi volt csak az egész, és addig voltam tagja ezeknek a csoportosulásoknak, amíg az első országos értekezlet - vagy nem tudom minek nevezzem - megtörtént. Akkor írtam egy nem túl udvarias levelet a vezetőségnek, és kiléptem, mint a villám. Beláttam, hogy ezek aĘdolgok nem nekem valók, nekem a politikához ilyen módon nem lesz sohasem közöm, és nem is akarom, hogy közöm legyen. Véleményem van erről az egész dologról, de azt sem tartom túl jelentősnek. Régebben még úgy gondoltam, hogy mindezek fontosak, ez az egész álom azután az úgynevezett demokratikus rendszerváltás első évei után tökéletesen elszállt belőlem. Mert láttam, hogy csak annyi történt, hogy csöbörből-vödörbe estünk.

- Pali, ennyi év, plusz két év külföldi tartózkodás után hogyan látod a Főiskolát? Mi az, amin változtatni kéne, mi az, ami szerinted rossz irányba megy?

- Mint ahogy a politikáról letettem, úgy teszek le a Főiskolával kapcsolatos véleménynyilvánításról is. Ezt meg fogom hagyni a fiataloknak, mert én a saját véleményemet arról, hogyan kéne csinálni, kiformáltam és letettem az asztalra az alatt a tíz év alatt, amit itt eltöltöttem. Ami egy csomó embernek tetszett, egy másik csomó embernek meg nem. Meglehetősen határozott elképzelés volt ez arról, hogy mit és hogyan kellene csinálni, persze az adott feltételek között, amik azóta részben már megváltoztak.

- Ez azt jelenti, hogy nem is akarsz részt venni a Főiskola jövőjét formáló tanácsokon, gyűléseken? Vagy csak szolid módon?

- Mondjuk úgy, hogy nagyon-nagyon szolid módon. Akkor akarnék csak megszólalni, ha igazán értelmét látom. Szerintem normális dolog az is, hogyha tíz évig valaki elég erősen bele tud folyni egy intézménynek az életébe, akkor az helyet ad másoknak is idővel, hogy a képességeiket kipróbálják. Meglátjuk, hogy mivé alakul. Ezt nem tudom. Vannak új jelenségek, amik nem igazán tetszenek, ezt bevallom.

- Kimondanád?

- Egyfajta kommercializálódás és mechanizálódás, technokrata szemléletnek mondani talán túlzás. Egy kicsit elembertelenedett hozzáállásnak nevezhetném, valami olyasminek, ami gépiesen és szabályszerűen figyeli a dolgokat. Ez valamelyest bizonyára együtt jár a megváltozott körülményekkel, a kredit rendszerrel és bizonyos igazodási kényszerekkel.

- A Főiskola hosszú távú stratégiáját hogyan fogalmaznád meg?

- Az akkreditációs beadványban benne van. Annak idején három alapvető pillért próbáltunk állítani a Főiskola támaszául, mint legfontosabbakat. Az egyik a helynek, kornak, kultúrának, nyelvnek megfelelő buddhizmus megteremtése. Legalábbis tudományos oldalról. A másik a szentiratok eredeti nyelvről történő fordítása, minél jobb minőségben és minél gyorsabban. A harmadik pedig az elveszőfélben lévő tibeti kultúra megmentésére irányuló erőfeszítés, amivel egyben nagy elődünk, Kőrösi Csoma Sándor előtt is tisztelgünk azzal, hogy munkásságát folytatjuk.

- Tervezed Pali, hogy könyvkiadással foglakozol, remélhetőleg házon belül. Mennyire erős ez az elképzelésed? Egyáltalán szívesen maradnál a Főiskolán?

- Még nem tudom. Nem tudom eldönteni. Egyelőre úgy gondolom, hogy még van helyem, és még van is értelme itt lenni. Nem tudom, hogy lesz-e jövőre vagy két év múlva. Minden egyes szemeszter előtt mérlegre teszem ezt a kérdést, és akkor döntöm el. Várom, hogy a látott tendenciák milyen irányba viszik az iskolát, és ha nem igazán közelít az elképzeléseimhez, akkor találok más értelmes dolgot.

- Másképpen megfogalmazva se jól, se rosszul nem érzed magad itt? Valami hűvös távolságtartás?

- Nem. Az emberekkel jól érzem magam. Szeretek embereket tanítani, emberekkel foglalkozni, emberekkel együtt lenni, ez érdekelt mindig is a legjobban. Segíteni nekik, amiben csak lehet. Amíg erre értelmes keretek között lehetőség van, bizonyára itt leszek.

- Köszönöm a beszélgetést!