Krepsz János
5 danos karate-mester, a Főiskola shotokan karate szakirányának vezetője

- Oszu, szenszei! Régi tanítványodként – a nyolcvanas évek közepe! – nagyon meglepődtem, mikor 1994-ben, a Buddhista Főiskolára jelentkezésem idején a sulitól kapott válaszlevélben a Te aláírásod is szerepelt, nevezetesen, mint az induló karate szakirány vezetője. Hogyan kerültél a Buddhista Főiskolára?

- 1990-ben költöztem föl Budapestre Dunaújvárosból. Ott volt klubom, és ott foglalkoztam a karatéval. 1990-ben állást változtattam, így kerültem Budapestre. Régi edzőtársamon - Hardi Róberten, valamint az ő tanítványain, Hörcher Péteren és Kovencz Gáboron - keresztül kerültem kapcsolatba a Főiskolával, és nagyon megtetszett az ötlet, hogy esetleg főiskolai kereteken belül lehetne oktatni a karatét. Időm és kedvem is megengedte akkor, hogy aktivizáljam magam ebben a dologban. Ez vezetett oda, hogy az 1995-ös tanévben el tudott indulni a karate szakirány.

- Farkas Pál volt az időtájt a rektor/főigazgató, amikor bekerültél a tanári karba. Milyen embernek ismerted meg őt?

- Így van, Farkas Pali volt a rektor, mikor először tárgyaltunk ezekről a kérdésekről, még a Keleti Károly utcai épületben. Palit egy rendkívül korrekt és segítőkész embernek tartottam és tartom. Nagyon kedvelem, tisztelem. Viszont végig zavart egy kicsit - bár nem biztos, hogy mindig Palinak szólt, hanem sokkal inkább a pozíciójának -, hogy folyamatosan harcok folytak a Főiskolán és támadások érték őt.

- Konkrétan mire gondolsz? Téged is megtámadtak?

- Arról nem tudok, hogy engem támadtak-e. Azt sem tudom, hogy a karatésokat támadták-e...

- Igen, az aikidósok!

- Lehet, hogy nem mindenkinek tetszett ez az elképzelés, de én úgy éreztem végig, hogy befogadták a karatét. Szabó Balázzsal mindig korrekt volt a kapcsolatunk, de ugyanezt tudom elmondani a főiskolás tanítványainkról is.

- Farkas Pál ötlete volt a karate szakirány beindítása?

- Pontosan nem tudom. Feltételezem, hogy annak a pár embernek, akik kapcsolatban voltak a Főiskolával és akikről már beszéltem, nos az ő együtt gondolkodásuk eredménye lehetett, hogy létrejött egy karate szakirány. Az első beszélgetéseken részt vett egyébként Dobosy Anti és Takács Laci is. Úgy gondolom, hogy igény merült fel arra, hogy a karate, mint gyakorlati rendszer jobban bekapcsolódjon a buddhizmus oktatásába, és kiegészítse az iskolának az egyéb oktatási tevékenységét.

- Az aikidó is akkor indult, amikor a shotokán?

- Egy időben indult el mind a kettő. Ugyan 1994-ben lehetett felvételizni először mindkettőre, de csak 1995-ben tudott elindulni az oktatás.

- Szabó Balázst már régebbről ismerted?

- Nem. Csak Várszegi Rudolfot ismertem ebből a körből. Az első találkozáskor rögtön megkértem, hogy hadd nézhessem meg egy edzését, és abszolút pozitív benyomásokat szereztem. Innentől kezdve semmifajta kétségem nem volt afelől, hogy amit Balázs csinál, azt jól csinálja, és színvonalában megfelelő lesz.

- Milyen munkakapcsolatban vagytok? Kell megbeszélést tartanotok bizonyos dolgokról?

- Nem nagyon. Az igazság az, hogy meglehetősen önállóan működnek ezek a szakirányok. Inkább a diplomavédéseknél van több közös feladatunk. Viszont Balázs tanít olyan kiegészítő tárgyakat, amik az én tanítványaimnak is nagyon fontosak.

- Mit szóltál ahhoz, hogy létezik Budapesten egy "buddhista főiskola"?

- Számomra teljesen új dolog volt, mert erről és a buddhizmusról semmit sem tudtam. Abszolút outsider voltam, és bizonyos szempontból még ma is az vagyok, bár azt gondolom, hogy rengeteg kapcsolat van a kettő között, mármint a karate és a buddhizmus között, de ezt akkoriban még nem igazán láttam tisztán. Az eltelt idő sokat segített, hogy számomra ez kiderüljön.

- Hogyan működik a shotokán szakirány (pontosabban specializáció)? Több, mint tíz év munkád van benne. Mennyire vagy elégedett a tanítványaiddal és az eredményekkel? Min változtatnál? Mit kellene másképpen csinálni?

- Az ötletet továbbra is jónak tartom. Japán minta alapján próbáltuk elindítani, figyelembe véve a két ország különbözőségét is. Természetesen rengeteget változott a kezdetek óta az egész. Ami nehézséget jelent, hogy anno a japán egyetemek mintájára képzeltük el mindezt. Japánban a különböző budó ágakban rendkívül erős csoportok vannak az egyetemeken, illetve ezt megelőzően már a középiskolákban és alsó tagozatos iskolákban is. Az utánpótlás gyakorlatilag erre épül. A legjobb tanulókat innen választják ki, és innen kerülnek be azokba az instruktori iskolákba, ahonnan később a karatéhoz legjobban értő instruktorok kerülnek ki. És ekkor már nem csak a sportról beszélünk, hanem azt gondolom, hogy sokkal többről.

- Mindez a Buddhista Főiskolán belül hogyan zajlik? Végül is ez egy elitképző, ha végignézzük az elméleti képzés anyagát, valamint az igen magas gyakorlati óraszámot!

- Csak próbálna elitképző lenni, mert az a probléma, hogy az eredeti elképzelés szerint ide elsősorban már egy bizonyos gyakorlattal érkeznének a hallgatók. Sajnos, ez többnyire nem így van. Gyakorlatilag a tanulók nagyobbik része szinte kezdőként indul már hosszú évek óta. Ez egy kicsit megváltoztatta az egésznek a rendszerét, illetve a lehetőségeit. Azt gondolom egyébként, hogy ettől függetlenül viszonylag jó versenyeredmények is vannak, de természetesen maga a képzés abszolút nem a versenyről szól, egyáltalán nem azt helyezi az első helyre.

- Elégedett vagy a tanítványaiddal? Japán nyelvet tanulnak, japán kultúrát, japán vallást stb. Igen magas óraszámban kapnak gyakorlati képzést. Érződik a komplex képzés hatása?

- Bizonyos értelemben azt gondolom, hogy működik. Talán, ha bizonyos kritikaként mondhatom...

- Feltétlenül kérném!

- Nagyon jó dolog, hogy a hallgatók tanulnak japán nyelvet. Nagyon jó dolog, hogy rengeteg Japánnal kapcsolatos tárgy, a vallással és magával a japán kultúrával kapcsolatos ismeretszerzési lehetőség van. Ez olyan pluszt jelent, amit jelen pillanatban sehol máshol nem tudnak megkapni. Persze azért probléma, hogy ki milyen szintig jut el a japán nyelv tanulásában... Bár tudok nagyon jó példákat mondani, azért ez a teljesítmény rendkívül sok többletmunkájába kerül a tanítványaimnak. Szerintem az igazi probléma az, hogy a négy éves képzés alatt csak megismerkednek a dologgal, és nem fut ki egyértelmű irányba mindez. Természetesen azért sokkal közelebb kerülnek ennek az egésznek a szellemiségéhez, ami nagyon fontos.

- Min változtatnál a mostani oktatási struktúrában a shotokán szakirányon belül?

- Teljesen egyetértek azzal, hogy ezen szakirány hallgatói kapják meg ugyanazt a képzést, amit a többiek. Ami probléma - ez az én véleményem, és ezzel nem mindig értenek egyet a többiek -, hogy az elvként működő mindennapos edzések olyan plusz terhet rónak a diákokra, amit nehezen tudnak elviselni. Úgy látom, hogy ez az intenzitás egy kicsit a tanulás rovására megy. Igyekszünk ugye a mindennapos edzést megvalósítani, ami azt jelenti, hogy normálisan hét edzés van egy héten. Ezt a hét edzést mi öt napba sűrítjük, hogy a hétvége felszabaduljon. Hétvégén viszont nagyon sok alkalommal versenyek vagy edzőtáborok vannak. Van, hogy napi két edzés van, amit a tanulás mellett kell a hallgatóknak teljesíteniük. Mellesleg e kemény munka anyagi biztosítása az utóbbi években napról napra egyre nehezebb. A kezdetek kezdetén még másképp működött az egész. Most már a legtöbb tanulónak munkát is kell vállalnia, hogy biztosítani tudja a Főiskolán az életét.

- Tulajdonképpen az elitképzővel járó magas szintű oktatás létezik, csak a társadalmi és anyagi környezet az, ami állandóan visszafogja a lehetőségeiteket, és ami Japánban az egyetemeken - mármint szó szerint a szegénység - nem létezik!?

- Így van. Ez egy óriási különbség, sajnos.

- Mi van az épülő edzőteremmel?

- Jól áll.

- Elkészült?

- Jól áll, szó szerint. Részben áll, részben készül. Most már látszanak a körvonalak.

- Mekkora edzőterem lesz?

- Összességében háromszáznegyven négyzetméter, amiben lesz öltöző, közlekedők, stb. Két teremből fog állni. A nagyobbik, a dódzsó része 130-140 négyzetméter körüli lesz, a kisebb pedig 50-60 négyzetméter, ahol elsősorban kiegészítő felszereléseket fogunk elhelyezni és működtetni.

- Ez egy nagyon jó kérdés.

- Tudom. A Főiskolától?

- Bizonyos értelemben igen, hiszen a felszerelésre vonatkozóan (pályázatok) mindenképpen kaptunk segítséget a Főiskolától. Persze ahol lehetett, ott segített a Főiskola, és ezt nagyon köszönöm a Főiskola vezetésének és a mostani főigazgatónak, Porosz Tibinek is. A terem anyagi alapjainak előteremtése Benkő Attila barátom munkáját és segítségét bizonyítja.

- Alapvetően azért a Te személyes erőfeszítésed eredménye lesz az edzőterem, ha végre egyszer elkészül?

- Remélem, hogy ez is benne van. Mindenképpen közös munka, és minden segítség ellenére azért készül ilyen lassan, mert nagyon nehéz anyagilag megfelelően menedzselni.

- Nosztalgiázzunk! Mikor kezdtél el karatézni?

- 1976-ban kezdtem el az edzéseket. Előtte fél-egy évvel jelentek meg az első cikkek a japán harcművészetekről Magyarországon. A hivatalos kezdetet mi (a JKA szövetség) 1974-re tesszük; idén volt 30 éves a magyar shotokán karate. Én akkor Dunaújvárosban éltem.

- Hány éves voltál?

- 25 éves. Nem a legideálisabb időpont, de úgy tűnik, hogy azért valamilyen szinten nem foglalkoztatott a korom.

- Ehhez képest egészen jól bejött!

- Remélem. Különösebb probléma nem volt. Azért biztosan más, hogy ha valaki fiatalon, megfelelő körülmények között kapja ezeket az információkat és van módja gyakorolni.

- Dunaújvárosban ki tanított?

- Dunaújvárosban akkortájt egy Pilizota Vinko nevezetű fiatalember tanított, aki az akkori Jugoszláviából érkezett, és nagyjából a pestiekkel egy időben kezdte el a karatét. De ott is voltak kisebb szünetek a képzésben, mert az első két év az úttörő munka szedett-vedett jegyeit viselte az egész országban. Szervezetten, együttműködve pestiek vidékiekkel, ténylegesen csak 1976-ban kezdődött el. 1976 tavaszán, magam pedig 1976 őszén kezdtem el a munkát. Volt még egy karatés, Bruzsa Ferenc, aki az országban először oktatott fiatalokat. Tornatanár volt, ő indította el az első gyerekcsoportokat a karatéban. Ez mindenképpen az ő érdeme. Ő Dunaújvárosban élt szintén. Nagyon gyorsan történtek az események, és amikor én elkezdtem ősszel az edzésekre járni, három-négy hónap múlva bizonyos problémák miatt Bruzsa Ferenc és a Farsang Tibor vette át a klubnak az irányítását. A körülményekre jellemző, hogy pincében edzettünk és egymást "tanítgattuk", és pár hónap múlva már én is tartottam gyakorlati foglalkozásokat. Rendkívül lelkes volt mindenki.

- Ismerem magam is ezeket az érzéseket Kiskunfélegyházáról.

- Hányban is találkoztunk, Csaba?

- Emlékeim szerint 1984-85-ben jöttél először hozzánk Félegyházára Rátkai Tamás meghívására, és tartottál nekünk edzést. Akkor már danos voltál, lehet, hogy kettő. Apropó, dant mikor szereztél?

- 1983-ban, azt hiszem a Világkupán, Budapesten.

- Kitől kaptad a sódant?

- Mijazaki mestertől. Belgiumból utazott évente Magyarországra. A Világkupa alkalmával volt egy dan vizsga, és akkor kaptam meg az elsőt.

- Következő dan fokozatodat mikor szerezted?

- 1985 őszén, hazaérkezésem után Japánból.

- Hogyan kerültél ki Japánba? Turista útlevéllel?

- Nem. Az ide járó japán mesterek segítségével. Természetesen már akkor is az volt a vágya a karatésoknak, hogy szeretnének egyszer eljutni Japánba. 1985-ben a különféle erőfeszítéseknek és Mijazaki mesternek köszönhetően öten a lelkesebb karatésok közül kijuthattunk Japánba. Ketten Dunaújvárosból, hárman pedig Budapestről.

- Név szerint?

- Dunaújvárosból Bruzsa Ferenc és én, Pestről Börzsei Károly, Hardi Róbert és Szüts Tibor. Arra az évre esett az első shotokán világkupa is, ami most gyakorlatilag a stílusunknak a világbajnoksága. Erre az alkalomra konkrétan, csak a versenyre még hárman utaztak ki, két versenyző és egy edző. Mi öten pedig több, mint két hónapot töltöttünk kint.

- Milyen volt ez a két hónap? Milyennek láttad Japánt és milyen volt az ottani karate?

- Nagyon jó, nagyon emlékezetes volt. Azt hiszem, hogy az életemnek az egyik legnagyobb élménye maradt. Úgy érzem, hogy rengeteget kaptam ez alatt a hetvenkét nap alatt. Egyébként mi az egyik legjobb karatés mester - aki mellékesen buddhista pap is - vendégei voltunk a bő két két hónap alatt.

- Ki volt ő?

- Iida Norihiko mester, hetedik dan fokozattal. Ő a családi hagyományt folytató buddhista pap is volt. Tokió belvárosában volt a dódzsója és a háza, illetve a templom és egy temető így, együttesen. Ott éltünk, ott laktunk, és ő segített rengeteget nekünk abban, hogy hasznosan és jól töltsük ezt a két hónapot Japánban. A két hónap alatt heti tizenhárom edzést (napi két edzés), plusz egy vasárnapi futást kellett teljesítenünk.

- Milyen volt látni a nagy japán mestereket munka közben, mozgás közben? Inspiratív élmény volt?

- Abszolút az volt, és a napi kétszeri edzés olyan terhelést jelentett, hogy rengeteget tudtunk fejlődni és gyorsulni. Nagyon jól megfigyelhető volt, hogy mit jelent egy intenzív munka a karatéban. Az edzői módszerek tanulmányozása is sokat jelentett számunkra. Közben jelentős versenyeket is láttunk. Elindulhattunk az össz-Japán bajnokságon is, mint a magyar csapat.

- Tehát egy buddhista pap házában laktatok. Akkor találkoztál először a buddhizmussal?

- Tulajdonképpen igen. Bár a környezeten kívül egyéb dolgot nagyon nem jelentett. Tettünk kirándulásokat, voltunk Kamakurában és egy csomó olyan helyen, ami a buddhizmussal kapcsolatos. Szellemileg - mondjuk így - a kint töltött idő alatt nem nagyon volt rá lehetőségünk, hogy erősödjön ez a kapcsolat. Viszont azt gondolom, hogy ez jelentette igazából az első lépést számomra, amikor jobban elkezdtem vizsgálni, hogy mi lehet a viszony, illetve mit jelenthet ez a kötődés a karate és a buddhizmus között.

- A japán tradicionális művészeteket messzemenően meghatározza az a vallási háttér, amelyek végigkísérték Japán történelmét: a sintó és a buddhizmus. Hogyan jelenik meg mindez a harcművészetekben?

- Úgy gondolom, hogy ezt a karatedo és a verseny közötti különbségben lehet részben tetten érni. Másfelől pedig az egyik legfontosabb hasonlóság, azonosság - amennyire én ebben véleményt alkothatok -, hogy a karate is tulajdonképpen a gyakorlatra épül. A buddhizmusban is ez a legfontosabb, a gyakorlás. A zen buddhizmuson belül, a zazenben rendkívül fontos a testtartás; ugyanígy a karatéban is. Igaz, hogy más pozícióban történnek a mozdulatok, de az elvek és például a felső testnek a helyzete abszolút ugyanolyan. Rendkívül fontos a légzés, ami szintén nagyon fontos a zazenben is. Tulajdonképpen azt gondolom, hogy az a fajta tudatállapot, ami zazen közben kialakul, nagyjából hasonló kell, hogy legyen a karatéban is. Nagyon röviden, de talán ezek a legeslegfontosabb hasonlóságok.

- Japán vezető karate mesterei között sok-e a buddhista elkötelezettségű? Meg lehet-e különböztetni őket ebből a szempontból?

- Magában a karatéban én ezt a különbséget nem nagyon láttam. Viszont a tetteikben, az életútjukban természetesen abszolút benne van. Ahogy élnek, ahogyan gondolkodnak a karatéról. Iida mestert már említettem, rajta kívül még egy, szintén magas fokozatú mestert ismerek, aki buddhista pap.

- Ő kicsoda?

- Ő Anki mester, akit Németországban ismertem meg. Van egy német barátom, Schlatt, aki azon kívül, hogy karatézik és Japánban is tanult, kiválóan beszél japánul és karate könyvek kiadásával is foglakozik. Az ő meghívására majdnem minden évben Németországba látogat. Anki mester és én már többször voltam az edzésein. Talán amit mondhatok, hogy mint emberek, egy kicsit másabbak: nyitottabbak és befogadóbbak, mint a többi mester. Ezt így meg lehet állapítani, mindenképpen. Igazából nem gondolkodtam ezen, de igenis érzékelhető a különbség köztük és a többi mester között.

- Tanaka mestert mikor ismerted meg? Köztudomású, hogy Magyarországon Te vagy a jobbkeze.

- Az első mester, akitől a karatéban rengeteget kaptunk, egy Japánban tanult német mester, Peter Bürger volt, aki a nyolcvanas évek legelején jött segíteni bennünket. Szinte vele egyidőben sikerült felvennünk a kapcsolatot egy másik, Bécsben élő japán mesterrel, Fudzsinaga Jaszujuki mesterrel. Őt is meghívtuk. Egy éven keresztül minden hónap egy hétvégéjét töltötte Magyarországon. Igazából ez a két mester volt az, akiktől részletekbe menő gyakorlati tanácsokat kaptunk az első idők nehézségei közepette. Fudzsinaga mester (aki sajnos azóta már fiatalon meghalt) minden nyáron egy egyhetes edzőtáborra vendégül látta Tanaka mestert is. Mivel Bécs nagyon közel van Budapesthez, illetve Magyarországhoz - akkor még Dunaújvárosban éltem -, én minden évben kimentem az ő edzőtáborába is, és gyakorlatilag ott ismerkedtem meg Tanaka mesterrel.

- Tanaka nagyon híres. Az egyik legeredményesebb versenyző volt.

- Igen, ötszörös világbajnok, kétszeres egyéni, háromszoros csapat világbajnok. Egy ideig Dániában élt és oktatott, és volt olyan világbajnokság, amire gyakorlatilag egyedül készült fel. Úgy válogatták be a japán csapatba, hogy nem Tokióban élt, és egyedül készült fel a versenyre.

- A tudása lenyűgöző?

- A tudása mindenképpen. Azt gondolom, hogyha az embernek van elképzelése, mondjuk a szamurájról, akkor…...

- Akkor ő egy szamuráj?

- Szerintem, ő egy igazi szamuráj. Nehéz így elmondani, de óriási különbség lehet egy-egy technika vagy mozdulat között, és amikor ő csinálja, akkor látszik, hogy mi is az igazi hatékonyság, amikor a mozdulat olyan, amilyennek lennie kell. Egy olyan mintát ad, amiről úgy gondolom, hogy nagyon jó irányba mozdítja az ember gyakorlását, ha alaposan megfigyeli. És ezt nem minden mesternél lehet tapasztalni. Idén 63 éves, de gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy - lehet, hogy ez egy kívülállónak nehezen hihető - szinte évről évre jobb. Nagyon furcsa, hogy a kora ellenére olyan dolgokat tud, amiket általában a fiatalabb karatékák nagy része, most itt beleértem a japánokat is, nem mindenben tud utána csinálni, de legalábbis nem olyan minőségben és nem olyan módon. Rengeteget jelentett nekem az, hogy gyakorlatilag vagy 30-40 alkalommal tudtam vele közösen edzeni hétvégén, illetve hosszabb táborokban. Ha tehetem, akkor elmegyek minden adódó edzőtáborba, ahol ő tanít. Számomra ez a kapcsolat nagyon meghatározó.

- Hány éve jár rendszeresen Magyarországra Tanaka mester?

- 10 éve volt legelőször egy jubileumi edzőtáborban, majd volt egy év rövid kihagyás, és azután kezdett rendszeresen Magyarországra járni. Az első időszakban volt, hogy évente kétszer is jött. Most már gyakorlatilag ő vezeti a nyári nagy központi táborokat.

- A hazai shotokán mesterek közül Tanaka a Te embered, tehát Te tartod vele a kapcsolatot?

- Igen, én tartom. Ennek az egyik oka az, hogy én találkoztam vele a legtöbbet és én voltam ebben a dologban a legaktívabb. Közrejátszik még az is, hogy a régiek közül gyakorlatilag már csak én maradtam, legalábbis a mi stílus-szövetségünkön belül. Most már én vagyok majdhogynem...

- Az utolsó szamuráj!

- Mondjuk. Talán…...

- Mégis, mi történt? Széthullott a magyar budó élet?

- Annak idején, mikor mi elkezdtük, akkor még nem volt más, csak shotokán, illetve velünk párhuzamosan a kyokushinkai kezdett szerveződni. Az első csoportok a shotokánon belül alakultak. Az első versenyek is a mi versenyrendszerünk alapján indultak, de nagyon hamar elkezdett széthullani a közös akarat. Egy pár év alatt kaotikus állapot jött létre a magyarországi budó-életen belül.

- Már a nyolcvanas években megjelentek ezek a tendenciák?

- Igen, már az elején. Tőlünk is kivált egy-két ember, akik önállóan kezdtek el dolgozni, és nagyon megborult az a hierarchia, aminek tradicionálisan jellemeznie kellett volna itt is a harcművészeteket.

- Most, ha körbenézünk, mester mester hátán, kimondhatatlan nevű iskolák és irányzatok tucatjai kínálják magukat, és teljesen garancia nélküli az oktatás minősége, vagy egyszerűen megfizethetetlen.

- Ezzel úgy vagyok, mint nagyon sok mindennel: elfogadom ezeket az állapotokat. Úgy tűnik, hogy a magyar egy nagyon befogadó nemzet. Ez azt jelenti a harcművészeteken belül, hogy ami lehetséges iskola létrejöhet, az itt létezik. Kérdőjel, hogy ennek a jelentős része abból táplálkozik-e, hogy talán nem szeretjük annyira a kötöttségeket, nem annyira ragaszkodunk a korábbi dolgokhoz, a tradíciókhoz. Nem mindig ragaszkodunk ahhoz, amit elkezdtünk, ahhoz, amit csinálunk, és könnyen változtatunk. Talán néha az üzleti szemlélet is oka ennek a dolognak. Mégsem tudom azt mondani, hogy ez jó vagy nem jó. Szerintem együtt kell élni ezekkel a folyamatokkal. Az egészen biztosan nem jó, ha egy meglévő iskolán belül folyamatos osztódások vannak, de sajnos mégis így történik minden. Ez a tágabb világban is így figyelhető meg. Valószínűleg a legfőbb alapja mindezeknek az, hogy üzletileg szeretne ebből mindenki valamifajta hasznot húzni. A Japán Karate Szövetség, ami Funakosi mester hagyatékának az egyenes követője, olyan szigorú rendszert működtet, ahol természetesen vannak egyéniségek, de minden közös alapon működik és rendkívül erős a kontroll. Rendkívül szigorú szabályok vannak az előrejutás tekintetében is. Míg máshol nagyon könnyedén, évente egy-két dant is osztogatnak, addig ez itt nem lehetséges. Hogy egy példát mondjak, negyedik-ötödik dant csak európai szintű táborokban, ahol sok nemzet van együtt lehet szerezni, és a hatodik dantól fölfele már csak Japánban lehet vizsgázni. Létezik egy hat-hét éve elindított úgynevezett kvalifikációs rendszer is, ami instruktori, bírói és vizsgáztatói fokozatokból áll, mindegyikben négy-négy fokozat van, D-től megy az A fokozatig, és gyakorlatilag a B és az A fokozatot, tehát a két legmagasabb fokozatot szintén csak Japánban lehet megszerezni. Ez ugye azt jelenti, hogy rendkívül költséges és nehézkes a dolog, de azt gondolom, hogy egyfajta minőséget és biztosítékot ad ebben a rendszerben.

- A Te danjaid a Japán Karate Szövetség kvalifikációs rendszerébe illeszkednek?

- Igen, és bízom benne, hogy annak meg is felelnek.

- Hány danos vagy?

- Ötödik danos.

- Említetted, hogy most voltál áprilisban Japánban és újra készülsz. Tavasszal miért utaztál ki?

- Egy kvalifikációs kurzusra mentem, ahol az instruktori és bírói, illetve a vizsgáztatói fokozataimat „csiszoltam” tovább, a már csak Japánban megszerezhető szintre. Erre az útra segítséget kaptam a Főiskolától is.

- Mostani, közelgő Japán utad miről szól?

- A shotokán stílus világbajnokságra szeretnék kiutazni öt versenyzővel, mint a szövetség elnöke, és a kapcsolattartást is szolgálná az út, ami nagyon lényeges.

- Apropó, melyik tanítványodra vagy legbüszkébb? Neveket akarok!

- Ez egy nagyon nehéz kérdés. Nem szívesen mondok neveket.

- Éppen azért kérdezem!

- A munka szempontjából talán Varga Orsolya az, aki a legmesszebbre jutott mindenféle szempontból...

- Na, de őt állandó felügyelet alatt tudod tartani!

- Igen, egyrészt állandó felügyelet alatt van, már amennyire engedi, ez azért nem mindig olyan egyértelmű. A másik, hogy ő már jóval előrébb volt a tanulmányaiban - és ezzel visszautalok arra, hogy úgy terveztük, hogy bizonyos előképzettséggel veszünk föl hallgatókat. Ez annak is az eredménye, hogy már nemcsak barna öves volt a főiskolai tanulmányai elején, hanem voltak versenyeredményei is: korábban már egyszer magyar bajnok volt. Így mindenképpen előnnyel indult a többiekhez képest. Dicséretére annyit még el kell mondani, hogy nagyon sokszor a fiúkkal egyenrangúan vagy még jobban tud dolgozni. A fiúk közül, ha jól emlékszem, összesen heten fejezték be diplomával ezt a szakot. Jelenleg a legaktívabb, és aki gyakorlatilag hasznosítani is próbálja az ismereteit, az Békes Norbert. Remélem, hogy az a fajta szakadás, ami egyébként a magyar karatéban van, nálunk nem történik meg, és a végzett tanítványok nem hagyják abba a megkezdett utat. Másfelől pedig húzóerőként tudnak működni a mostani fiataloknál, hogy példát mutassanak, hogy rákényszerítsék őket arra, hogy jobban, keményebben dolgozzanak. Ezt mindenképpen nagyon szeretném.

- Mik a legfontosabb terveid a jövőt illetően, magadat illetően?

- A legfontosabb - azt hiszem -, hogy le tudjak adni abból a rengeteg feladatból, amit vállaltam. Hogy több időm maradjon a karatéra, a Főiskolára, illetve a klubomra. Mindenképpen szeretném, hogyha a saját magam gyakorlati és elméleti képzésére fordított időm több lehetne. Szeretném azt az összegyűjtött tapasztalatot, amit az idők folyamán a karatéban megszereztem, tovább adni. Esetleg könyv vagy jegyzet formájában is. Szeretném egy kicsit felerősíteni a Főiskolán belüli munkát, és az ott képzett karatésoknak a számát valamilyen módon növelni. Ezek a legfontosabbak. Remélem, hogy mindezekre lesz időm, módom és lehetőségem.

- Kívánom magam is. Köszönöm a beszélgetést!

- Én is köszönöm.

Készítette: Kalmár Csaba