Karsai Gábor
a Főiskola új rektora

- Érdeklődöm, hogy van a csöppség?

- Jól van, szépen fejlődik és nagyon jó kislány. Nagyon szeret bennünket, és mi is őt.

- És mi lesz belőle, ha felnő?

- Ezt majd eldönti ő!

- Megadod neki ezt a szabadságot?

- Természetesen! Nem érzem azt sem, hogy nevelt fiamat, Ádámot nagyon nyomnám valamilyen irányba, és biztos, hogy neki is meg fogom adni a szabadságot.

- Hm. Annak idején hozzád is imígyen álltak a szüleid?

- Igen.

- Abszolút?

- Korán megadták nekem a lehetőséget, tízéves koromtól kezdve, hogy azt csináljak, amit tenni akarok, és abba az irányba menjek, amerre menni szándékozom. Egyszer, tizennyolc éves koromban volt egy kis nyomásgyakorlás az édesapám részéről, hogy legyek jogász, de amikor két év után otthagytam a jogi kart, noha el volt keseredve, tudomásul vette és elfogadta a döntésemet.

- Te már középiskolás korodban elkerültél otthonról?

- Általános iskolás koromban. Tíz évesen, negyedikesként.

- Mi történt?

- Az Ortutay Gyula Általános és Középiskolai Kollégiumba kerültem, amely azzal a céllal jött létre annak idején, hogy a vidéki, falusi környezetben tanuló tehetséges gyermekeket összegyűjtse Szegeden, és minőségi oktatást biztosítson számukra, általános és középiskolai szinten egyaránt. Ebbe a kollégiumba kerültem be tíz évesen, mint hegedű-tanulmányokat folytató ifjonc, a Szegedi Konzervatórium keretében.

- Hány évig hegedültél?

- Körülbelül két-három évig.

- Meg tudnád még szólaltatni?

- Nem. Ezzel kerültem Szegedre, de fél év után abbahagytam, mert...

- Mert nyomást gyakoroltak rád!

- Nem, épp ellenkezűleg. Az első autonóm döntés volt talán az életemben, amikor úgy határoztam és bejelentettem otthon, hogy abbahagyom a hegedülést, mert nézeteltéréseim támadtak a tanárommal, és arra a belátásra jutottam, hogy mégsem ez lesz az én pályám.

- A szüleid megadták neked a választás lehetőségét. Egy főiskola első embereként mennyiben fogod a Főiskolának megadni azt a szuverenitást, hogy azzá legyen, ami?

- Ez nehezebb kérdés, mert a Főiskola önmagában nem egy személy, akinek önálló akarata lenne. A Főiskola egy nagy közösség, tanári karral és alkalmazottakkal, diákokkal, a Főiskolához kapcsolódó érdeklődőkkel együtt. Tehát a Főiskolának a szabad érvényesülést az egyes embereken keresztül lehet megadni. Gyakorlatilag össze kell egyeztetni az egyes emberek szándékait, céljait, érdekeit és törekvéseit.

- Ismered Porosz Tibor hosszútávú stratégia-tervét?

- Igen.

- Magad is foglalkoztál ilyen jellegű tervezéssel?

- Igen.

- Mondjál erről kérlek valami konkrétat!

- A Főiskolát távlatilag egy fejlődőképes oktatási intézménynek képzelem el, amely a most átalakuló magyar felsőoktatásban megragadja azokat a lehetőségeket, amelyek ebben az átalakulásban benne rejlenek. Fejlődési lehetőséget jelenthet egyfelől az, ha a képzésünket egy ötéves képzéssé tudjuk bővíteni, 3+2-es struktúrában. Másfelől az, ha diverzifikálni tudjuk az oktatást, tehát speciális igényekre speciális képzési módokat tudunk kialakítani. Jól érzékelhető, hogy a diákok különféle érdeklődési körrel érkeznek a Főiskolára, és ezeket még a specializációs rendszerünkkel sem tudjuk teljes mértékben kielégíteni. Ezért az egyik fő célom az lesz, hogy a képzést bővebbé, tágabbá és bizonyos irányokban diverzifikáltabbá, specializáltabbá tegyük azok számára, akik ezt igénylik.

- Még több specializáció, még több tanár? Elbírja ezt az intézmény (például egyetemként)?

- El kell bírnia, nincs más út. A buddhizmus iránti érdeklődés évről-évre növekszik és mélyül. A Főiskola elmúlt 15 éves története a folyamatos, az intézmény erejét sokszor meghaladó vállalásokról szólt, arról, hogy anyagi és személyi lehetőségei terén egy kicsit mindig a céljai mögött halad. Ez nem baj, hiszen amíg azt érezzük, hogy ezt kellene még megcsinálnunk, azt kellene még elérnünk, ehhez ennyi pénzre és ilyen emberekre, az infrastruktúra terén pedig erre és arra a fejlesztésre lenne szükségünk, addig az iskolánk fejlődik. Akkor lesz baj, ha már nem érzékelünk személyi, anyagi vagy infrastrukturális nyomást magunkon, mert ez azt jelezné, elértünk fejlődésünk határaihoz. A külső nehézségekkel szemben ez már egy mélyebb, belső válságot jelentene. Persze az is lehet, hogy egy megfelelő szinten megállapodik a Fősikola, és a békés stagnálás évei következnek. Én úgy látom, ez az idő még nem érkezett el. Jelen formájában persze az intézmény nem bírná el a fejlesztéseket, ezért sok téren - főleg szervezetileg - fel kell hozni a jelenlegi oktatási volumen szintjére, hogy biztos alapokról lehessen továbblépni. A felmerülő problémákra (helyszűke, finanszírozás stb.) pedig már jó előre ki kell alakítani valamiféle stratégiát.

- Mindezt pedig a 3+2-es rendszerben...

- Igen. Úgy ítélem meg, hogy ez a rendszer feltétlenül hasznos a számunkra. Egyfelől, ha lesz egy három éves alapképzésünk, valószínűleg több diák fogja elvégezni, mint a jelenlegi négy évet. Általános tapasztalatom az, hogy sokan eljutnak a harmadik év végére, még a negyedik év feléig, vagy akár a végéig is, de valami oknál fogva mégsem szereznek diplomát. A lemorzsolódás már az elején is nagy, de ha azok befejeznék a Főiskolát, akik a negyedik év környékén valahogy elvesznek, akkor jelentősen több diákunk távozna diplomával a Főiskoláról. Úgy gondolom, a három éves alapképzés ezen segíthet. Egy három éves program, amely a buddhizmus irányába jobban elmélyített, vagy gyakorlatibb szempontokat is tud érvényesíteni, vonzóbb lehet a diákok számára. Azok számára pedig, akik mélyebb érdeklődésőek és egyetemi szintű végzettséget igényelnek, esetleg további céljaik is vannak, mondjuk a doktori tanulmányok irányába vagy az elhelyezkedés szempontjából, egy +2 éves képzéssel lehetővé tennénk, hogy M. A.-fokozatot szerezzenek. Ezzel nem kellene újból elölről kezdeniük a tanulmányaikat valahol máshol, hanem be tudnának illeszkedni abba a rendszerbe, amely a környezetünkben kialakul. Feltétlenül úgy ítélem meg, hogy ugyan a 3+2-es rendszer a környezethez való alkalmazkodást jelenti, de nem a saját elveink és céljaink feladásával, hanem éppen azok további mélyítésével. Szerintem ez egy nagy előrelépési lehetőség a Főiskola számára.

- Jól értem, hogy a Főiskolának azt a sajátos jellegét, amit ugye Te is hangsúlyoztál a Gyűlés előtt, ebben a rendszerben jobban meg lehet őrizni úgy, hogy közben természetesen engedményeket is teszünk a modern világ szorító körülményeinek?

- Nem a modern világ szorító körülményeinek tett engedmény ez, hanem megragadása annak a lehetőségnek, amely most a felsőoktatás átalakulásával a számunkra adódik. E nélkül ugyanis nehezen, sokkal nehezebben és sokkal hosszabb idő alatt tudnánk olyan intézménnyé válni, amelyik nemcsak a sajátos tartalom szolgáltatásában nyújt egyedi jelleget, hanem közben versenyképes más oktatási intézményekkel is. Számunkra a versenyképesség nem egy negatív jelző, hanem azt jelenti, hogy egyenértékűvé tudunk válni olyan intézményekkel, amelyekkel korábban esélyünk sem lett volna. Ez az egyenértékűség csak a formát jelenti. Az, hogy ezt mi milyen tartalommal töltjük meg, és hogy ez a tartalom mennyire elégíti ki azokat a sajátos szempontokat, amelyeket tőlünk az Egyház és a Főiskola nevében szereplő buddhista jelző megkövetel, nos ez teljesen rajtunk áll. Ebben senki nem fog korlátozni bennünket. Én azt gondolom, hogy a fejlesztési irány, amit célul tűztem ki magam, illetve az iskola elé, és amelyet együtt fogalmaztunk meg többen, a Főiskolán a buddhizmus oktatásának további mélyülését és tartalmasabbá válását is jelenti egyúttal. Nemcsak minőségfejlesztést általában véve, hanem kifejezetten a buddhista tárgyak és gyakorlatok bővülését is.

- Agócs Tamás említette a pályázatában, hogy a hatékonyság nem a struktúrán múlik, hanem a személyközi kapcsolatokon?!

- Alapvetően azt gondolom, hogy ez is kétoldalú történet. Az üres forma, a puszta struktúra nem elég, ha nincs megtöltve tartalommal. Jelen esetben a tartalom a képzést mint olyat, és az emberi minőséget is jelenti. Másik oldalról az emberi minőség önmagában szintén amorf, ha nem adjuk meg neki azokat a kereteket, amelyek között kifuthatja magát. Én is úgy gondolom, hogy az emberek, a személyek közötti kapcsolatokat javítani kell a Főiskolán; a Főiskola emberarcúságát, emberközeliségét, atmoszféráját, amiről híres, meg kell őrizni, illetve még tovább kell erősíteni. Az elmúlt évek vitái során ez a terület rengeteget károsodott. Azonban biztos vagyok abban is, hogy akkor tud még élhetőbb és még jobb érzést keltő szellemi közösség létrejönni a Főiskolán, ha ennek feltételei a keretekben, a struktúrában is megvannak. A keretek azt a célt is szolgálják, hogy ne kelljen napi szinten, ad hoc jelleggel kérdésekkel foglalkozni, olyan ügyekkel, amelyek nem feltétlenül a személyek közötti viszonyokról szólnak, hanem amelyeket el tud vinni, kezelni tud egy szerkezet. Ha ezen feladatok alól mentesülünk, akkor sokkal nagyobb energiát tudunk fektetni abba, ami valóban fontos. Jelen esetben a szerkezet és a keret hiánya energiákat vesz el, és ami van, az sem jól működik. Ha megfelelően működne, energia szabadulna fel az igazán lényeges dolgok megoldására.

- Milyen érzés egy viszonylag nagy intézmény meghatározó, első emberévé válni? Föl kell nőnöd a feladathoz és egy folyamatos kihívás lesz ez számodra? Nem félsz-e valamennyire tőle?

- Óriási kihívás, természetesen. Biztos vagyok benne, hogy egy felnövési folyamatot igényelni fog. Apránként, lépésenként bele kell tanulnom abba, hogy hogyan is kell, vagy lehet egy ilyen intézményt jól vezetni, mert ez nem magától értetődő. Ehhez kellenek alapvető emberi képességek vagy készségek is, amelyekkel - remélem - rendelkezem. Feltett szándékom, hogy minél többet kommunikálok majd a kollegákkal, diákokkal, és megpróbálom őket összehozni egy közös diskurzusra. Minél többet kell beszélnünk a közös kérdésekről, problémákról. Én nem irányítani akarok egy ideológia mentén, és egyszemélyi döntésekkel uralni a Főiskolát, hanem menedzselni, vagy a különböző érdekeket közös célok mentén megszervezni. Szervező munkára vállalkozok, miközben nem adom föl azt a felelősséget, ami az intézmény vezetésével jár. Tehát vannak kérdések, amelyekben főigazgatóként el kell járnom, de magam alapvetően egy szolgálatkész, inkább szolgáló és a véleményeket diskurzusban kiegyenlítő vezetési stílussal szeretnék másokkal együttműködni. Ami adódik a személyiségemből, és azt hiszem, ez az, amit hozok magammal. Amit pedig meg kell tanulnom, az az, hogy hogyan lehet ezt a készséget, ezt a képességet két-három-négyszáz ember érdekében minél jobban használni.

- Felkészültnek érzed magad életed mostani szakaszában az ilyen jellegű erőfeszítésre?

- Úgy érzem, fel vagyok rá készülve. Nem fogalmazódott meg bennem félelem az elmúlt néhány hónapban. Alapelvem az, hogy nyitottan és őszintén vezessem az intézményt, illetve segítsek az intézmény irányításában. Nyíltan és őszintén próbálok meg abba az irányba is hatni, hogy a nagy horderejű döntéseket minél szélesebb körű testületek, minél szélesebb konszenzus alapján hozzák meg. Nincs bennem félelem. Inkább izgalmat érzek a feladattól, a feladat szépségétől és nagyságától, de ez sem azért van, mert valamilyen személyes ambícióm lenne, hanem inkább attól, hogy mindig a feladatok és kihívások mozgattak az életem során. Mindig kicsit magam előtt jártam abból a szempontból, hogy a feladataim húztak maguk után.

- A maximalizmusod nem lesz egyben az akadálya is a munkádnak?

- Nem hiszem, mert a maximalizmusom nem egy ideológia mentén fogalmazódik meg. Nem valami elvnek, vagy valami konkrét ideológiának a rögzítésében áll.

- Mégis, ha a személyiségedben megvan ez a minőség, akkor jogosan várhatod el: "Ha én így csinálom, akkor neked is így kell!"

- Természetesen akarok majd abba az irányba hatni, hogy mindenki próbálja meg magából a lehető legtöbbet kihozni, de csak addig a mértékig, amíg ez a személyiség épülését szolgálja. Nem a saját elveimnek vagy eszméimnek, munkabírásomnak vagy maximalizmusomnak a másokra való ráerőltetésével, hanem mindenkinek a saját magához mért, őszinte és jó szívvel tett erőfeszítésének a mozgósításával szeretném ezt elérni.

- Ó, ez már Deák Ferenc-i művészet lesz akkor! Konfrontálódni nem akarsz?

- Nyilvánvalóan elengedhetetlen része mindennek a konfrontáció is, de személyes életem tapasztalata az, hogy konfrontációra ott kerül sor, ahol nincs meg a lehetősége az egyeztetésnek, a megbeszélésnek, a vitának. Ha lehetőség van a vitára, az egyeztetésre, a megbeszélésre egy adott kérdés kapcsán, és ehhez mind a két fél úgy áll hozzá, hogy a vita eredményét nyitva hagyja azért, hogy a vita végén jussanak eredményre, ott mindig, mind a két fél számára hasznos és elfogadható eredmények születnek. Én ebben bízom. Előfordulhat, hogy adott esetben konfliktusba kerülök, de addig kell vinni a beszélgetést és a vitát, hogy az egymásnak feszülő energiák egy szelídebb állapotban béküljenek ki.

- Objektív idealizmusom azt mondja, hogy ha már nem félsz, akkor legalább jól megijesztünk egyszer-kétszer...

- Állok elébe!

- Említetted terveid között a Főiskolán végzettek konkrét megkeresését, összehívását azért, hogy megtudjuk életük alakulását, hogy hogyan tudták az itt tanultakat továbbvinni, alkalmazni a hétköznapokban. Komolyan gondoltad?

- Természetesen. Én a Főiskolában nem csak egy tanintézményt, nem csak egy oktatási intézményt látok. A nevéből adódóan ugye ez egy közösség is, és mint közösség a határai és a szempontrendszerei, a kapcsolati és ezáltal az érzékenységi küszöbe is messze túl kell hogy terjedjen egy felsőoktatási intézmény keretein. Ebből adódóan azt gondolom, hogy azok, akik a Főiskolán valaha végeztek, mind a mai napig részei annak a szellemi közösségnek, amelyet a Főiskola jelent. Nagyon fontos tapasztalatokat halmozhattak fel az elmúlt tíz évben. Napi tapasztalatuk lehet azzal kapcsolatban, hogy a társadalom hogyan reagált a Buddhista Főiskolára, hogyan reagált arra, amit itt tanultak, és arra a végzettségre, amit itt szereztek. Nagyon fontos lenne látni, összegyűjteni ezt a tapasztalatot, és ezek alapján cselekedni. Ha vannak olyan rétegei a társadalomnak, ahol nagy ellenérzés fogadta a Főiskolán végzetteket, akkor azért, hogy ezen lehessen változtatni. Ahol pedig jó szándékkal és segítőkészen fogadtak bennünket mint intézményt és az itt végzetteket, ott pedig pont azért kellene még több energiát befektetni, mert fogadókészségre találtunk. Összességében azt gondolom, hogy mindez egy nyitás lenne saját múltunkra, saját tradíciónkra, hagyományainkra: mert visszanézhetünk, mi történt velünk tizenöt év alatt. Mit értünk el? Kicsit felmérnénk azt, hogy mennyire feleltünk meg annak az elvárásnak, amit magunkkal szemben támasztottunk, és ez alapján elgondolkodnánk azon, hogy mit kellene cselekednünk a jövőben. Ez az elképzelés kapcsolódik ahhoz a programhoz, amit az oktatás szerkezetének átalakítása terén elgondoltam, mert ennek a tapasztalatnak a fényében lehet azt mondani, hogy nekünk szükségünk van egy ilyen, vagy egy olyan irányba való nyitásra; szociális munkás, pedagógus szakképesítés, és lehetne még tovább sorolni.

- Megvannak-e az embereid a tanári karból, a kollégáid közül, akikről biztosan tudod, hogy számíthatsz rájuk?

- Elég nagy támogatottságot kaptam a választáson, és a támogatottság nagy része cselekvőképes, tenni szándékozó és valóban elszánt, elkötelezett emberektől jött. Úgy látom, hogy talán minden korábbinál nagyobb, szélesebb az a kör, amire támaszkodni tudok a Főiskola vezetésében, ami azt is jelzi, hogy ez által a feladatok is megoszthatóak. Így nemcsak a Főiskolai Tanács felé tudok nyitni abban, hogy a döntéseket együtt hozzuk, hanem a konkrét feladatokat elvállaló kollégák segítségére is számítok, akik egy-egy adott terület felügyeletét, szervezését látják majd el. Senkire nem lesz rákényszerítve semmi plusz az oktatáson kívül, csak azoknak lesznek többletfeladataik, akik azokban szívesen részt vesznek.

- Az emberek könnyen ígérnek meg dolgokat, de azért a számonkérést is föl kell vetnünk, hogy: "Megígérted, miért nem készült el, megbeszéltük a határidőt..." Azért ezekre is föl kell készülni! Persze, hogy jóban van az ember mindenkivel, magam is jóban vagyok mindenkivel, de mégis meg kell tudnom választani azt, hogy kire mit bízok!?

- Szerintem ez azon az alapon működik, hogy kiben van meg egy olyan önmagával szembeni elvárás vagy erkölcsi tartás, hogy a felvállalt és a megígért dolgokat elvégzi az adott határidőre. A saját életemben azt látom, hogy számomra a határidők már-már embert jobbító morális segítő elvekké váltak. Azzal, hogy határidőket kaptam bizonyos feladatok teljesítésére, egész egyszerűen nem tudtam megtenni azt, hogy nem végzem el. Olyan emberekre kell bízni a munka dandár részét, akik saját maguk előtt vállalt erkölcsi tartásuk alapján végzik ezt. Akik maguknak felelnek és maguknak számolnak be, akik magukkal szemben fogalmaznak meg kötelezettségeket vagy elvárásokat.

- A kimondott szó kötelez. Legalábbis a régiek sze..., bocsánat, fülében. Ezek nagyon magasrendű elvárások! Úgy gondolom, hogy majd egyszer-kétszer azért figyelmeztetned kell a vállalásaikra jó néhány kollégádat. Azért is kérdem, hogy konkrétan kiket látsz Te most a bűvös körben, mint alkalmasakat?

- Kósa Gábort kértem fel, hogy legyen a helyettesem. Megbízok benne minden szempontból. Ő maga ajánlotta föl mintegy másfél évvel ezelőtt a segítségét, illetőleg azt, hogy amennyiben például a Főiskolai Tanács munkájában részt vehetne, akkor ebbe szívesen bekapcsolódna. Rajta kívül a másik nagyon fontos kör maga a Főiskolai Tanács, illetve azok, akik most a Főiskolai Tanácsba bekerültek. Tudják, hogy mire vállalkoztak a korábbi évek tapasztalatai alapján. Személyesen még Farkas Pált és Körtvélyesi Tibort emelném ki. Farkas Pált, akire nagyban szeretnék támaszkodni, hiszen ő tíz évig vezette a Főiskolát, és tudta működtetni az informális, személyközi párbeszédeket, tudta kezelni a konfliktusokat, amely egy nagyon fontos képesség. Rá mindenképpen számítok, és úgy látom, ő is érzékeli, hogy szükség van az intenzívebb jelenlétére. A tanszékeknek egyébként szeretnék a korábbiaknál fokozottabb szerepet adni, és autonómabb működést biztosítani. A tanszékvezetők eleve meghatározó személyiségek lesznek ebben a körben. Például Körtvélyesi Tibor, aki régebben mint főigazgató-helyettes folyamatosan azon munkálkodott, hogy az intézmény minél jobban megfeleljen azoknak az elvárásoknak, amelyek egy felsőoktatási intézménnyel szemben megfogalmazódnak.

- Igen, ő egy jupiteri alkat: törvény, szabály, rend és struktúra.

- Ugyanakkor, ha megnézed, hogy milyen kapcsolatban van a diákjaival, az egyik legkedveltebb, legtiszteltebb tanár, aki miközben nagy követelményeket támaszt és szigorú, a tanóráin nyitott és jókedvű hangulatot tud teremteni. A törvények, a szabályok betartása és a szigorúság nem zárja ki az emberközeliséget, az emberséges arcot, amelyet Tibornál maximálisan látunk a tanítványaival való viszonyában. Szerintem nála szorosabb kapcsolatot a diákokkal nagyon kevesen alakítanak ki a Főiskolán.

- Nem kellene esetleg a Tanulmányi Osztálynak nevezett sziklatömbnek is közvetlenebb kapcsolatot kialakítania a diáksággal? Ez egy kényes terület!

- A Tanulmányi Osztály működését nagyon fontosnak tartom, és ebben következett be szerintem a legnagyobb változás az elmúlt négy évben. Alapvetően pozitívnak értékelem ezt a változást, mert a Tanulmányi Osztály egy teljesen kaotikus, szinte mindent lehet alapon működött korábban, aminek Csordás Gábor szerkezetet és keretet adott. A Tanulmányi Osztálynak ez a fajta tevékenysége nélkülözhetetlen, mert be kell látnunk azt is, hogy nem mindig és nem minden diák részéről irányul az itt folytatott tevékenység a tanulmányok elvégzésére. A Tanulmányi Osztály sokat tett azért, hogy a követelményrendszer a Főiskolán erősebb legyen, így az oktatás minősége javuljon. Másfelől nagyon fontos az is, hogy közben ne vesszen el a Főiskolának az a sajátossága, ami az emberségességet és az emberi arcot jelenti. Ez ugyanaz a jelleg, amit Körtvélyesi Tiborral kapcsolatban említettem, és aminek én magam is talán a letéteményese vagyok: a szigorúság, a következetesség és a munka megkövetelése nem zárja ki a jó hangulatot, a jó szellemet és azt a sajátos minőséget, amiről a Buddhista Főiskolának szólnia kell. A Tanulmányi Osztályon is ezt kell elérni: eddig felmutatta a szigorú, a következetes arcát, azt, hogy hogyan kell az ügymenetet rendezetten végezni. Próbálok majd abba az irányba hatni, hogy közben ne vesszen el a diákokkal való kapcsolattartás emberi és személyes aspektusa sem.

- Ki fogja felügyelni a Tanulmányi Osztályt, mert ugye felmerült, hogy önálló, sajátos hatalmi centrumként működik?!

- Kósa Gábornak a főigazgató-helyettesi megbízatása ebből a szempontból jótékonyan fog hatni a Tanulmányi Osztályra is, ugyanis Gábor főigazgató-helyettesként a Tanulmányi Bizottságnak is tagja lesz, így tanulmányi ügyekben ő és a HÖT választott tagja, illetve elnöke fog eljárni. Gábor megint egy olyan ember, aki nagyon sokat ad arra, hogy a személyesség, az emberközeliség, a nyitottság megmaradjon. Amellett, hogy maga is egy következetes ember.

- Nem kevés a személyiségfüggű probléma... Mi számodra, Gábor a buddhizmus?

- Ami miatt idejöttem tíz éve. Tíz évvel ezelőtt kerestem egy helyet, egy szellemi közösséget, egy utat, amely nyitottságról, autonóm gondolkodásról, a gondolkodásnak a gyakorlati életben való megvalósításáról szólt, tehát a konkrétan élt életnek és a róla kialakított gondolatnak az összhangjáról, egybecsengéséről, amely a saját, egyéni megismerési úton túlmenőleg mások érdekeit, vagy mások segítését is szolgálja. A belső gondolati fejlődésre, autonómiára alapuló, a gyakorlati életben megvalósítható és mások javára fordítható közös szellemi alapállást kerestem. Úgy láttam, hogy ezt a buddhizmus adja meg. Ezzel a prekoncepcióval jöttem a Főiskolára, ismerve a Főiskola Küldetésnyilatkozatát és az ebben foglalt alapelveket, amelyek ezt fogalmazták meg. Ma úgy látom, hogy ez a gondolatom, ez a prekoncepcióm már nem előítélet, hanem megalapozott elképzelés arról, hogy a buddhizmus erre képes. Számomra a buddhizmus folyamatos önkontroll, folyamatos önfegyelmezés. Folyamatos éberség, hogy minden pillanatunkban legyünk jelen az életünkben maximális erkölcsi tartással.

- És az önfelszabadítás önmagunk alól eszméje?

- Kétségtelenül önfelszabadító hatása is volt. De mi alól szabadított föl? A gátlások alól, a személyiséget korlátozó gátlások alól, és nem az építő korlátozások alól. Egy személyiségnek szüksége van korlátozásokra, de ezeket a korlátozásokat maga kell, hogy magára vegye. Maga kell, hogy belássa a korlátozások fontosságát, ezért önkorlátozás. Ez az önkorlátozás vezethet azután önfelszabadításhoz. Én ezt komolyan gondolom. A buddhizmust, noha nem tételesen, de napi szinten művelem az életemben. A buddhizmusnak megfelelő eszmeiség, fegyelem, odafigyelés, kontroll - amiben nyilván tévedhet az ember időnként vagy elcsúszhat - mindig megvan a belső tartásomban, és remélem, hogy nem térek el a helyes úttól.

- Viszont a vallások, így a buddhizmus is, persze lehet, hogy ez egy szélsőséges megfogalmazás, de egy picit mindenképpen gondolkodásellenesek. Ez a nagyon erős reflexív jelenlét, amire hivatkozol, éppenséggel nem anti-buddhista attitűd?

- Nem, egyáltalán nem. Azt, hogy a buddhizmus gondolkodásellenes lenne, nem fogadom el. A buddhizmusnak nagyon erős gondolati, fogalmi gondolkodást igénylő iskolái alakultak ki: ismeretelmélet, logika, elég csak Dignága nevét említeni... Ugyanakkor azt gondolom, hogy nemcsak ez a történeti szempont az, ami nem engedi, hogy a buddhizmus gondolkodásellenes legyen, hanem az a fajta racionalitás és racionális háttér sem, ami a buddhizmusban benne van. A buddhizmus az egyik legracionálisabb életszemlélet, amit ismerek. Vallásként és filozófiaként egyaránt. Miközben tudok arról és elfogadom azt, hogy léteznek a buddhizmusnak olyan iskolái, amelyek a fogalmi gondolkodást háttérbe szorítják és inkább a spontaneitásra, a hirtelen, pillanatnyi felismerésre helyezik a hangsúlyt. A spontaneitás, vagy a pillanatnyi felismerés, amely egy ilyen körben megfogalmazódhat, maga is egy mély, nem fogalmi jellegű, de mindenképpen gondolkodásszerű tevékenységnek az eredménye. A gondolkodást tágabb fogalomnak érzem, aminek része a fogalmiság, de nemcsak ez. A gondolkodás azt jelenti, hogy szemlélem a világomat, próbálok benne jelen lenni, próbálom ezt a világot értelmezni, az értelmezéseimet próbálom minél inkább közelíteni ahhoz, amit tapasztalok, és a végén megtörténhet az, hogy a kettő egybeesik. Ez a végcél. Eleve feladni a gondolkodást, eleve feladni az értelmezést, nos, ez szerintem nem vezethet eredményre.

- Meglehetősen buddhista-ízű levezetés volt ez! Gondolkodni, csak nem valamiről! - tartja egy zen mondás. Első utolsó kérdésem következik: Képességeid alapján nyugodtan lehetnél egy nagy nyugati egyetem vezető tudósa, mindamellett, hogy a fentebb kifejtett attitűdöt megtartod magadban. Miért pont a Buddhista Főiskola made by Hungary?

- Annak ellenére, hogy intellektuális jellegű embernek tűnök, aki sokat gondolkodik és mindent értelmez, az alapdöntéseimet és az életemet is végső soron irracionális alapon hozom, illetve élem. Nem tudom megmondani, hogy miért jöttem a Főiskolára annak idején. Volt valami késztetés, valami hajtóerő, valami ösztönzés, valami megfellebbezhetetlen igény, ami ebben a döntésben öltött testet, amely igazából nem egy tudatos, nem egy átgondolt, nem is egy elhatározáson alapuló döntés volt, hanem egy történés. Megtörtént velem az, hogy a Főiskolára jöttem. Nagy kereső, nagy kritikus és nagy, mindenben a nem megalapozott működést látó emberként szinte csoda volt, hogy itt vagyok, hogy itt voltam végig a Főiskolán, tíz éven át. Nem tudom megmondani, hogy miért jöttem ide, és azt sem, hogy mi tartott itt. Van valami sajátos atmoszférája, valami lelke, valami háttere a Főiskolának, ami bennem is megvan és ami együtt tart bennünket. Ugyanígy azt sem tudom megmondani, hogy most miért adódott az, hogy ebbe a helyzetbe kerültem. Persze, meg kellett írni a pályázatot, végig kellett vinni, de ezek sem racionális döntések voltak. Bizonyos szempontból mondhatom azt is, hogy hagytam, az élet vigyen abba az irányba, ahol a szolgálataimra szükség van. És úgy tűnik, a Főiskolán van szükség a szolgálataimra. Nagyon érdekes, nagyon mély érzés fogott el akkor, amikor ebbe a helyzetbe kerültem. Úgy éreztem, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez sorsszerű. Miközben sokszor adtam fel a reményt, hogy a Főiskolából valami kihozható, sokszor álltam a kétségbeesés szélén, vagy azon a ponton, hogy a Főiskoláról elmenjek, de valami mindig visszatartott. Valami mindig megtartott, és most ezt a helyzetet hozta.

- Mit fogsz feladni azért, hogy a főigazgatói poszttal járó kötelezettségeidnek meg tudjál felelni? Tudjuk, hogy szerkesztő vagy a Magyar Nagylexikonnál, vezeted a Whitehead Egyesületet, és most született meg a kislányod is.

- Nem könnyű... Mindig a feladatoknak éltem. Feladat a család, feladat a gyermek, feladat a Főiskola, feladat a saját szellemi életem.

- Csak az erőid meg a kapacitásod nem végtelen! Itt racionális döntést kell hozni.

- Természetesen. Ez azt fogja jelenteni, hogy számos olyan munkára fogok nemet mondani, amit eddig elvállaltam. Korábban, miközben dolgoztam a Nagylexikonban vagy a Főiskolán tanítottam, számos más munkám is volt. Könyveket fordítottam, köteteket szerkesztettem, lektoráltam, és ezek rengeteg időt vettek el az életemből. A szükségest meghaladó, úgynevezett extra munkákat nem fogom ezentúl elvállalni. Így jelentős időm fog felszabadulni, amit a családom és a Főiskola között fogok felosztani.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!

- Én is köszönöm.