Farkas Pál
a Buddhista tanszék új művezetője

- Szia Palkó!

- Szia Csaba!

- Nagyon sok kérdést írtam össze, és szeretném, hogy megkülönböztető bölcsességed segítségével a saját kérdéseim káoszában is el tudjak igazodni. A FARKAStörvények bevezetését bizonyos esetlegességek és hiányosságok indokolják - írtad pályázatodban. Nagy vonalakban, mik ezek az esetlegességek és hiányosságok, amelyek eddig jellemezték a Buddhista tanszéket?

- Nem mondom azt, hogy jellemezték a Buddhista tanszéket, de mindenesetre előfordultak. Abból adódtak ezek a problémák, hogy kisszámú ember próbált nagyon nagy munkát végezni. Ésszerűbb szervezéssel és átgondoltabb munkával ezeket a gondokat el lehet kerülni, és erre szeretnék hosszabbtávú tervet/koncepciót létrehozni. Ebben a tantárgyfejlesztés, adott esetben egyes tanítók ­átcsoportosítása, régi tanítványok vagy új tanítók bekapcsolása is benne van.

- Milyen új tantárgyakat szeretnél bevezetni a Buddhista tanszéken?

- Konkrét tervek egyelőre a mesterszakot érintik. Azt hiszem nyílt titok, hogy újabb akkreditáció előtt áll a Főiskola, de nem azért, mintha nem lenne most elfogadott és akkreditált a képzése, hanem azért, mert a felsőoktatáson belül átalakulás megy végbe, az európai elképzelések szerint. Ez az úgynevezett bolognai-folyamat, aminek pozitív és negatív oldalai egyaránt vannak. Mi szeretnénk a negatív oldalait elkerülni, és a pozitív lehetőségeket megragadni.

- Tehát?

- A pozitív oldal az, hogy újra át kell gondolnunk a tanrendünk, tanmenetünk egész szerkezetét. Újra át kell gondolnunk, hogy kik az alkalmas tanáraink, és kik azok, akiket kevésbé tudunk bevonni az oktatásba. Újra át kell gondolnunk azt is, hogy milyen tárgyakat oktassunk, milyen súlya legyen a gyakorlásnak az elmélethez viszonyítva, és milyen tárgyak kerüljenek be az eddigiek mellé, amelyek még gyakorlatiasabbá teszik az oktatást. Tehát amelyek lehetővé teszik azt, hogy az itt végző emberek az élet minden pillanatában alkalmazni tudják mindazokat a nagyon magasnak és fennköltnek tűnő buddhista elveket, amelyek közel sem arra lettek anno tervezve, hogy pusztán papíron, illetve fejekben maradjanak meg, hanem hogy életgyakorlattá váljanak. Azaz, hogyan tudunk barátságba kerülni a tudományos megközelítésekkel oly módon, hogy az elmélet és a gyakorlat ne egymás ellen dolgozzon, hanem egymást kiegészítve egy sokkal kiegyensúlyozottabb tanrendet, és ezáltal egy sokkal kiegyensúlyozottabb életvitelt biztosítson. Nem beszélve arról, hogy szeretnénk külső intézmények kreditjeinek a befogadásával, másrészt különböző külső intézményekkel való együttműködés révén odáig eljutni, hogy még gyakorlat-központúbbá tegyük a képzésünket, elsősorban az alapképzésben. Tehát szeretnénk azt, ha első menetben a szociológiai képzés területén előre tudnánk lépni. Másodikként talán a természetgyógyászat kerülhet sorra, végül pedig a legnehezebb, a pedagógia területe, ami egyelőre egy olyan mértékben védett, hogy nagyon nehéz bejutni. Azok a Főiskolán végzettek, akik ma is különböző nehézsorsú emberek segítőiként, gyógyítóiként vagy tanítóiként dolgoznak, vagy azok, akik szeretnének dolgozni, elfogadott diplomával rendelkezzenek - ez a távlati célunk!

- Kicsit konkrétabb csintalankodást kérek a jövővel! Tudjuk, hogy a praxist, mint olyat szeretnétek magasabb óraszámban, kreditértékben pedig erősebbé tenni. Kik azok, akik képesek igazi praxist fölmutatni? Arra gondolok, hogy általában egy távol-keleti buddhista tanító egy olyan személyiség, akinek tekintélye van, és nem demokratikus módon választott valaki. Személyiség, aki a szellem áradó erejénél fogva tartja maga körül az embereket! Kik vannak a Főiskolai körben, akik képesek erre?

- Én ezt a diákok megítélésére hagynám. A mi belső megítélésünk szerint vannak olyan emberek, akik már most képesek rá, és vannak olyanok, akik bele tudnak nőni ebbe a feladatba. Ezért mondtam, hogy itt tanító- és tantárgyfejlesztésről egyaránt szó van. Tehát vannak kollégák, akik számára valószínűleg eljött az idő, hogy többet vagy nagyobbat vállaljanak, mint amennyit eddig vállaltak. Esetleg olyan belátásokra jussanak, amikre eddig nem jutottak, elsősorban a gyakorlati megvalósítás területén. Arról van szó, hogy pusztán a steril tanítói működés - az, hogy bejövök, leadok egy órát, elmondom, hogy mit gondolok valamiről, és azután hazamegyek - remélhetőleg a továbbiakban nagyon sok kollégánknak már nem lesz érdekes és járható út. Azt gondolom, hogy inspirációt nyernek talán éppen ebből az átalakulási folyamatból is arra, hogy egyre mélyebben belevessék magukat a buddhizmus gyakorlatába. Akár úgy, hogy bizonyos szövegeket ismernek meg nyelvtudásuk által teljes mélységében, akár úgy, hogy bizonyos szövegeket nagyon gondosan értelmeznek és az európai hagyománnyal összehasonlítanak kiművelt vallásbölcseleti elkötelezettségük révén. Vagyis szeretnénk, hogyha mindhárom tanszék tulajdonképpen buddhista tanszék lenne, legfeljebb a buddhizmust különböző aspektusokból közelítené meg.

- Mégis - hogy tovább nyaggassalak -, kik lennének azok az emberek, akikre hosszú távon számítasz ebben a dologban? Kik azok, akik bele tudnak nőni ebbe a feladatba, véleményed szerint?

- Természetesen a fiatalabb emberekre számítok mindig erősebben. Nekik van a legtöbb esélyük. Az öregek megtették a magukét az iskola megalapításával és mostanáig való fenntartásával, és ők amúgy is lassacskán kiszorulnak majd a saját épületükből. Nem azért, mert nem szeretjük őket. Sem nem azért, mert nem alkalmasak. Egyszerűen azért, mert a koruknál fogva visszavonulnak, és ez valószínűleg egy szerencsés nemzedékváltás is lesz. Nem szívesen beszélek mások nevében, mert azt gondolom, hogy az az igazán szerencsés, ha a tanító maga húzódik vissza, amikor érzi, hogy az ideje már lejárt. Bízom benne, hogy olyan bölcsek a velem egykorú kollégák, hogy velem együtt meg fogják majd tenni ezt a lépést a maga idejében. A magam számára meg tudom elég pontosan mondani, hogy ezt mikorra gondolom. Négy évet vállaltam be most, mint tanszékvezető, és valószínűleg nekem ezzel a bevállalós időszaknak vége. Utána pedig olyan mennyiségben tanítanék, amilyen mennyiségben az utódaim igényt tartanak rá, és semmi esetre sem próbálnék meg ennél jobban résztvenni a dolgokban. Nagyon sokféle elképzelésem van még a hátralévő éveimre nézve, és azokat szívesen megvalósítanám, de nem biztos hogy itt, az iskola területén.

- A fiatalokban bízol...

- Elsősorban a fiatalokra, a fiatalabb nemzedékre számítok leginkább. Van egy álmom - vagy vízióm, mert mostanában ez egy divatos kifejezés -, hogy el tudjuk érni végre azokat a hallgatóinkat, akik a Főiskolát annak idején befejezték, és akik azóta már egy-két-három-öt-tíz éves, nagyon nagy belső tapasztalatra tettek szert, és talán lassacskán, de haladnak afelé, hogy beérjen bennük ez a tanítás. Magyarul, hogy ne maradjon a vetés szárazon, tehát megkapja azt a bizonyos indíttatást az illető, ami arra viszi, hogy életgyakorlattá tegye mindazt, amit megtanult. Terveim szerint ezek közül az emberek közül jó néhányat be tudnánk kapcsolni majd a tanításba. Ilyen már vagy ilyen lehet Végh József, Németh Norbert, Tóth Zsuzsa, Farkas Attila, a Tarr testvérek, Kiss János. Neveket csak azért mondtam, mert szeretsz neveket hallani, de ezek csak példák, és remélem, hogy egy ennél sokkal szélesebb körből tudunk majd választani. Remélem, hogy még jó néhány embert be tudunk majd vonni a későbbi években. Nagyon sok tehetséges ember van a háttérben, és bízom benne, hogy ők is előbb-utóbb megjelennek azzal az ambícióval, hogy tanítanak, azzal az ambícióval, hogy továbbfejlesztik magukat, és azzal az ambícióval, hogy a buddhizmust életgyakorlatként viszik tovább.

- Csak kapkodom a levegőt! Magas ám ez a hegy, Palkó! Érdeklődőm, hogy az emelt szintű és mennyiségű gyakorlati óra hogyan lesz értékelhető a Főiskola kreditérték-rendszere szempontjából? Hogyan lehet eldönteni majd, hogy a meditáló ifjonc haladt-e előre a szellemi emelkedőn, vagy sem?

- Egy olyan ember, aki ért a meditációhoz, egy ránézéssel el tudja dönteni, hogy az illető haladt-e előre vagy sem. Természetesen erre nehéz kreditpontot adni. Ebből kifolyólag meg fogjuk tenni azokat az engedményeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a kreditértéket fel tudjuk emelni, és így lesznek olyan meditációk, amelyek emelt kreditértékűek lesznek. Ezek az emelt kreditértékű meditációk olyan plusz feladatokat fognak tartalmazni, mint azoknak a szútráknak az ismerete, vagy azoknak a gyakorlatrendszereknek a mélyebb megismerése, amire a meditáció épül. Ezekből íratunk teszteket, adott esetben dolgozatokat, esetleg beszámolót. Ugyanígy, gyakorlatilag a meditációban való előrehaladással kapcsolatban is fel lehet tenni kérdéseket. Ezek lesznek, amik a dolog értékelhető részét adják, és ezek a meditációk lesznek valószínűleg a mostani egy kreditesről majd két kreditesre emelve. Ugyanakkor továbbra is fenntartjuk az úgynevezett élvezeti meditáció intézményét, amikor nem kell ezt a kíntornázást végigvinni pusztán azért, hogy egy teljesen ostoba és kizárólag mennyiségi mérőszámokat ismerő rendszernek, nevezetesen a kreditrendszernek megfeleljünk, hanem tartjuk magunkat a spirituális úthoz, és azt mondjuk, hogy elvagyunk mi egykredites meditációkkal is. Magyarul, aki ezt igazán akarja művelni, az majd ebből is meg fog egy csokorral csinálni, és a többi kreditjeit majd összeszedi máshol.

- Az Egyház által felállított úgynevezett Oktatási Bizottsággal milyen közös pontokat találtatok?

- Az Oktatási Bizottság - szerintem - elsősorban azért jött létre, hogy az Egyház esetleges speciális igényeit érvényesítse a munkában, másrészt pedig azért, hogy bölcs szemmel rátekintsen arra, amit megcsináltunk a nyáron. Hogy legyen még egy kontrollja annak az elképzelésnek, amit kidolgoztunk. Számtalan új szempontot is hoztak/felvetettek.

- Nevezetesen?

- Nevezetesen volt olyan kérésük a praxis szempontjából, hogy vegyük figyelembe az egyházi közösségek gyakorlatát is, és az egyházi csoportokat mutassuk be a képzésben. Vagyis, hogy az idejáróknak ne legyen ismeretlen az, hogy a különböző egyházi csoportjaink milyen területen tevékenykednek. Hogy elfogadható legyen például egy komoly gyakorlat abban az esetben is, hogyha azt nem a Főiskolán végzi valaki, hanem az Egyház valamelyik közösségében, abban az esetben, ha a saját tanítója ezt igazolja. Volt olyan igény is, hogy az MA-ban is próbálkozzunk olyasfajta gyakorlati megoldásokat találni, amelyek még értékesebbé teszik a diplomát kifelé. Az Oktatási Bizottság is erőteljesen támogatta azt, hogy előbb szociológiai területen, majd később természetgyógyászati területen is induljon be képzés. Illetve, hogy ezeken a területen kezdeményezzünk együttműködést társintéz­ményekkel, társoktatókkal, illetve kredit-befogadással próbáljunk dűlőre jutni. Amiket korábban elmondtam, abban voltak olyan ötletek, amiket vagy ők vetettek fel, vagy mi vetettük föl, de ők erősítettek meg minket abban, hogy jó úton járunk.

- Így kell járni, úgy kell járni, Sáriputra tudja, hogy kell járni! - jutott erről eszembe egy régi, TeKi-KaGyüs szlogen. Az elmúlt két és félévben a Vallásbölcseleti tanszék égisze alatt szerveződött azoknak a híres-neves vendégelőadóknak az előadása, mint Popper Péter, Csányi Vilmos, Mérő László. A Buddhista tanszék tervezi-e külsős, neves előadók meghívását, olyanokét, akik egyben gyakorló buddhisták is?! Ugye, a fő szempont a fentiek meghívásakor nemcsak a kiváló teoretikus tudás megléte volt, hanem személyük társadalmi elismertsége is, amivel - közvetve - a Főiskolát is népszerűsíteni lehetett. Létezik-e olyan személyiség itt, Magyarországon, aki mindezeken felül a buddhista vallási-praxeológiai elkötelezettséget is magas szinten képviseli?

- Egyelőre - a magyar viszonyokat figyelembe véve - többször fogunk hagyatkozni ezen a területen olyan előadókra, akik esetleg nem Magyarországról érkeznek, hanem külföldről. Előadásaikat, gyakorlati óráikat egy-egy hetesre, és mindenképpen olyan időpontokra szeretnénk szervezni, hogy az érdeklődő hallgatóknak elérhetővé váljon. Ennek a módszereit még ki kell dolgozni. Bizonyára szorosabbra vonjuk a kapcsolatunkat néhány hazai közösséggel is. Valamint végiggondoljuk, hogy kik azok a tanítók, akik taníthatnának a Főiskolán. Az az igazság, hogy ezzel kapcsolatban nincsenek igazán jó tapasztalataink. Ezt sajnálattal kell elmondanom, és nem szeretnék neveket mondani. A tapasztalatunk sokkal inkább az volt, hogy az ide érkező tanítók néhány előadás, beszélgetés, vagy gyakorlat után bizonyos számú hallgatóval együtt távoztak a Főiskoláról, és soha többé nem jöttek vissza. Ebből természetesen nem akarok nagyon messzemenő következtetéseket levonni, de azt gondolom, hogy nem biztos, hogy megérett még a helyzet arra, hogy a hazai közösségekkel - amelyek általában az épülésnek az első stádiumában vannak - együtt dolgozzunk. Lehet, hogy ez egy későbbi fejlemény lesz.

- Egy csöppet úgy látom, hogy az egyetlen tibeti származású tanítónk, Csögyal Tenzin háttérbe van szorulva. Van-e valami komolyabb terved vele kapcsolatban? Egyáltalán, meddig fog tanítani a Főiskolán?

- Nem tudom megmondani. Csögyallal az igazi probléma, hogy magasabb szintű filozófiát az ő angolságával kifejteni nem igazán lehet. Így a fordítók sokszor abba a lehetetlen helyzetbe kerülnek, hogy a saját fantáziájukra kell hagyatkozniuk. Ebből kifolyólag két lehetőség van: vagy az, hogy Csögyal megtanul rendesen magyarul, amire különben mostanában nagy erőfeszítéseket tesz, vagy pedig az, hogy megtanul magasabb szinten angolul. Ha e kettő közül valamelyiket nem tudja viszonylag rövid idő alatt megvalósítani, akkor alkalmazása hosszú távon gondokba ütközik.}

- Ezzel a problémával ő is tisztában van?

- Igen, azt hiszem. Azért tanul magyarul.

- Csintalankodjunk tovább! Azt mondtad, hogy át szeretnéd alakítani Uszót elvonulási központtá. Annak idején Agócs Tamás azt nyilatkozta, hogy a buddhizmus csak abban a társadalmi közegben maradt fönn, ahol kolostorba tudott "vonulni". Lesz-e buddhista kolostora Magyarországnak? Akár egy olyan értelemben, mint a tari kolostor, mert az többé-kevésbé így funkcionál...

- Azt gondolom, hogy előbb-utóbb lesz. Magyarországon ez különös valami lesz, ebben biztos vagyok. A magyar társadalom meglehetősen kulturálatlan ebből a szempontból, nem is vagyok benne biztos, hogy könnyű helyzetbe kerülnek a Magyarországra látogató szerzetesek. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez a kétezerötszáz éve élő tanítás annyira erős és annyira átütő erejű még ma is, hogy meg fogja találni majd a helyét. Így ebben teljesen egyetértek Tamással. Uszót természetesen nem kolostorrá szeretném átalakítani, hanem elvonulási központtá. Méghozzá pont azzá az elvonulási központtá, ami eredetileg is volt; akkor, amikor olyan hírességek, mint Mireisz László, Dobosy Antal, Takács László, Groszmann Gusztáv és ehhez hasonló ifjak járkáltak oda, illetve tartózkodtak ott hosszasabban. Meg akarom szüntetni azt az üdülőközpont jellegét, ami az utóbbi években alakult ki. Ennek a helynek más a funkciója. Mondjuk úgy, hogy Uszó egy előiskola lenne a kolostorhoz, tehát lehetőséget adna arra, hogy tartósan magányos vagy megközelítőleg magányos körülmények között, a világtól elvonulva valaki koncentráltan dolgozhasson egy adott témán. Ez lehet teljesen gyakorlati is, tehát bármiféle meditációs módszer gyakorlása. Visszatérve a kolostorra, természetes, hogy szeretnénk kolostort alapítani! A magunk részéről már letettük a garast: nagyrészt régi tanítványok által alapítva bejegyeztettük a Dhammapada Alapítványt, ami azért jött létre, hogy Magyarországon létrehozzon egy hiteles vonal által működtetett kolostort. Ide a magam részéről és mindazokkal együtt, akik ebben az Alapítványban részt vesznek, az Ácsán Szumédhó által alapított thai erdei szerzetes vonalat szeretnénk meghívni, akik tanító szerzetesek, de mégis nagyon erős gyakorlást folytatnak, és egy olyasfajta életfelfogásra és gyakorlatra tudnak rámutatni, ami jóval szikárabb, mint amit Magyarországon a buddhizmusról képzelünk. Ősi ág, és egyfajta visszanyúlás a Buddha életgyakorlatához. Lehet vitatkozni, hogy ez mennyire anakronisztikus, vagy mennyire nem anakronisztikus, azon viszont nem lehet vitatkozni, hogy felmutat egy olyan életvitelt, ami nagyon tiszta és szép, és amire Magyarországon most nagyon nagy szükség van. Annak a színes magyarázgatására, hogy mit miért nem csinálunk, vagy mit miért csinálunk másképp, millió példát láthatunk, ezért azt gondolom, hogy szerencsés lenne, ha egy-két tényleg teljesen tradicionális és hiteles ágazat is megjelenne Magyarországon. Erre épülve tudnánk valószínűleg majd a saját kultúránknak, körülményeinknek, nyelvünknek megfelelő buddhizmusunkat megteremteni. De ennek ismerete nélkül, vagy az erről alkotott tévképzetekkel semmi esetre sem.

- Visszatérve egy kicsit a teoretikus stúdiumokra, úgy látom, hogy meglehetősen hiányos abból a szempontból az oktatás, hogy hiányzik egy olyan "összehasonlító vallástörténész" a Főiskoláról, aki mondjuk Eliade-i vagy Hamvas Béla-i színvonalon képes lenne "vízionálni" az egészet, és magas színvonalon le tudná vezetni, hogy tulajdonképpen az, amit távol-keletinek gondolunk, sok szempontból meglepően közeli rokonságban is lehet azzal az európai hagyománnyal, gondolkodásmóddal, amiben mi élünk. Gondolok itt a hermetikus stúdiumoknak az eltűnésére a Főiskoláról, amit annak idején Bakos József ijesztően magas színvonalon tudott előadni. A mélyben fölsejlő közös "mátrix" fölpiszkálása talán a praxis fontosságát is érthetőbbé/megérthetőbbé, vonzóbbá tenné a hallgatóság számára. Nem gondolkodik azon a Buddhista tanszék, hogy egy ilyen jellegű stúdium jót tenne a szellemi és gyakorlati inspirációnak?

- Nem, nem gondolkodunk ezen. A korai időszakból le kellett vonnunk azt a következtetést, hogy korlátozott számban áll Magyarországon tanító rendelkezésre. Korlátozott számú tanító, korlátozott kapacitással. A kapacitás alatt nem csak az időbeli kapacitást, hanem a tudásbeli kapacitást is értem. Ennek a behatároltságnak az a hátránya, hogy nem tudunk teljes spektrumot felölelni. Előnye viszont az, hogy kénytelenek vagyunk azokra a területekre koncentrálni, amelyekben tényleg erősek vagyunk. Ha megfigyeljük a buddhizmus nagy iskoláit, egyetemeit Keleten, de még Nyugaton is, mint például a Naropa Intézet Amerikában, akkor azt láthatjuk, hogy legtöbbjük elkötelezi magát egy iskola mellett. A buddhizmus egy olyan hatalmas terület, a maga nagyon-nagyon sok iskolájával, irányzatával és elképzelésével, hogy önmagában a buddhizmus egészét mélyen megismerni tökéletesen elképzelhetetlen vállalkozás a mai körülmények között, illetve a tanulmányok korlátozott ideje alatt. Ehhez kellene egy új Nálanda, vagy egy Vikramasíla tízezer szerzetessel és tizenöt évvel a tanulmányokra, és akkor természetes, hogy tudnánk specializálódni minden ágazatra. De huszonöt-harminc emberrel ezt nem lehet megcsinálni. Határt szabnak a képességeink és a józan eszünk, és annyira szűkítjük le a területet, hogy azon a leghatékonyabban tudjunk működni. Ami a maximális figyelmünket igényelheti természetesen a buddhizmusnak az a néhány nagy iskolája, amelyet közel sem hiánytalanul, de legalább nagy vonalakban végig tudunk tanítani. Még egyszer hang­súlyozom, hogy a tudásnak olyan hatalmas építményéről van szó, ami szinte beláthatatlan. A Főiskola már így is bőségesen túlvállalta magát mindenféle szempontból. Sokkal inkább azt képzelem, hogy szűkítésekre fog sor kerülni a továbbiakban, nem bővítésekre. És ezeken a területeken kell elmélyültebb munkát folytatnunk. Ami nem jelent beszűkülést, hanem ésszerű válogatást: erre minden egyes iskola rákényszerül. Mi is rákényszerültünk, pontosan azokból a sikertelenségekből kiindulva, amik a korai időszaknak a jellemzői voltak. A sikertelenségek között értve azt is, hogy a diákok befogadóképessége is behatárolt, ezért nem lehet egy ilyen tudati paradigmaváltást úgy végrehajtani, hogy - mindent, amit eddig tudtak vagy tudni véltek - lezúzzuk, és azután tizenöt teljesen különböző dolgot adunk nekik, amiből nem tudnak sehogyan sem maguknak választani. Ez pedagógiailag is nagyon-nagyon rossz elképzelés lenne. Tehát megpróbálunk inkább egy kicsit kontúrosabban és irányítottabban tanítani, ami nem jelenti azt, hogy amikor valaki ezt az iskolát befejezi, akkor nem tud elindulni más irányokba tovább.

- A 3+2-ben több lehetőség nyílik majd esetleg ilyen stúdiumokra?

- A 3+2-ben egy kicsit szélesebb körű lesz a kitekintés az európai kultúrára, az európai tudományra. Kicsit erőteljesebb lesz a kapcsolat a környező világgal, más vallásokkal. Egy kicsit mélyebben próbáljuk feldolgozni azt, amit az alapszakon nagyon gyakorlatiasan próbálunk megközelíteni. Így valamivel tovább lehet jutni, de az oktatási időnk csak egy plusz évvel emelkedik meg. Tudjuk azt, hogy a tradicionális országokban a magasabb szintű szerzetesi képzés tíz-tizenöt évig tart. Tehát, ha ezt figyelembe vesszük - és ott olyan emberekről van szó, akik az egész életüket ennek szentelik, és akik reggeltől estig foglalkozhatnak ezzel, nem kell pénzt keresniük, nem kell családdal bíbelődniük, és nem kell azon gondolkodniuk, hogy miből fizetik ki a számláikat -, akkor józan ésszel belátható, hogy mi meddig tudunk ebben eljutni.

- Viszont még mindig fájdalmasan hiányzik a tanrendből néhány olyan óra, ahol olyan egyszerű dolgokról lehetne tájékozódni, hogy hogyan néz ki egy sztúpa, miből áll, mi a szimbolikája; hogyan néz ki egy oltár, miért azok vannak rajta amik, és mit jelentenek? Tehát egy kis ikonográfia, szertartástan. Tervezi a buddhista tanszék azt, hogy mindezekbe behatóbb tanulmányozást enged majd a hallgatóknak? Mert furcsa azért, hogy nem tudja senki elmondani, hogy az oltár miért úgy néz ki, ahogy stb.

- Igen. Azt ne felejtsük el, hogy nagyon különbözők ezek a dolgok iskolánként, tehát egész másképp néz ki mondjuk egy zen kolostor oltára, mint egy tibeti kolostoré; nem kell mondani annak, aki már valaha látta. Mint ahogy sokkal cizelláltabb, bonyolultabb, kifinomultabb rítusokat és ceremóniákat hajtanak végre bizonyos vonalakon, másokon pedig nagyon egyszerű dolgokról van csak szó. Mindettől függetlenül természetesen érezzük ezt a hiányosságot, tehát az ikonográfia, szimbológia és a szertartástan be van vonva a fejlesztési tervekbe. Megpróbálunk olyan speciálkollégiumokat is indítani, amelyek ennek a gyakorlati oldalát is meg tudják mutatni, tehát azt, hogy hogyan kell egy felajánlást végezni, hogyan kell egy mandalát megrajzolni, és ehhez hasonló dolgokat. Idén például Kelényi Béla már meghirdetett egy órát a buddhista mandala ikonometriai rendszerének tanulmányozására. Ezen többek között a mandala-rajzolást is tanulni fogják. Ugyanilyen módon meg lehet tanulni, hogyan kell felajánlásokat tenni, egyszerű szertartásokat elvégezni és kezelni a különböző rituális eszközöket stb. Illetve, hogy mi van ezeknek az eszközöknek a hátterében szimbológiailag. Minek a megjelenítése ez, miket látunk adott esetben egy thankán, miket látunk egy mandalán, ami egyébként is nagyon titokzatosan néz ki. Ez egy hiányterület a Főiskolán, de lesznek emberek/oktatók, akik belenőnek. A fentebb említett Kelényi Béla mellett például Végh József is nagy értője mindezeknek.

- Akárhogy is számolom, ez csak kettő. Több nincs?

- Csögyal is sok mindent tud az ikonográfiáról és szertartástanról. Azután ott vannak egyes egyházi közösségek "szakértői", a szertartástant értő mesterei. És azt gondolom, hogy lesznek más tanítók is, akik ebben el fognak mélyedni... Például voltak olyan hallgatóink, akik ilyesfajta dolgokkal foglalkoztak a szakdolgozatukban. Nagyon sok hallgatóról máig nem tudjuk, hogy egyáltalán tevékenykedik-e valamit ezen e területen. A Főiskolának az is az egyik feladata, hogy újra megpróbálja felvenni a kapcsolatot velük, és a legtehetségesebbeket biztassa arra, hogy az adott hiányterületekre és annak oktatására felkészüljenek.

- Sokat fejlődött a jegyzet- és könyvkiadásunk, de még mindig kétségbeejtően kevés jó szakkönyv áll rendelkezésére a hallgatóknak, hogy tanulmányozzák az alapvető buddhista szövegeket, nem is szólva a magasabb tantrikus tanításokról. Van-e erre valami igazán koncepciózus terv?

- Akármennyi koncepciózus tervünk is van, megint csak határt szabnak a dolognak azok az emberek, akik képesek idegen nyelvről értelmezhető magyarsággal szépen fordítani. Vagyis nem bükkfanyelven valamiféle érthető, de tökéletesen élvezhetetlen szöveget előállítani. Nagyon kevés ember áll rendelkezésre, és ez a kevés ember pillanatnyilag többnyire itt tanít. Másfelől éppen ők azok, akik a tanítás miatt a fordítói munkára fordítható idővel is nagyon mérsékelten rendelkeznek. Végül a Főiskola valamilyen apropóból könyvkiadásra sohasem tudott nagyobb pénzösszeget elkülöníteni. Most ne beszéljünk arról, hogy Magyarországon egy könyvkiadó, ha évente nem ad ki körülbelül nyolc-tíz könyvet, akkor képtelen a terjesztést megoldani. Magyarországon ma a terjesztés a legvisszataszítóbb hiénák kezébe került. Ezek az emberek hatalmas sápot húznak le a terjesztésből. Átlagban ötven százalékot vesz le egy terjesztő azért, hogy egy darab papírra ráírja a nevét, és a könyvet innen átvigye a raktárába, ahonnan elkerül egy boltba, és a megkapott pénz felét - fél évvel azután, hogy megkapta - ideutalja. Eközben a fennmaradó ötven százalékból a szerző megírja a könyvet, a fordító lefordítja, a begépelő begépeli, a lektor lektorálja, a korrektor korrektúrázza, a műszaki szerkesztő megműszakiszerkeszti, a művészeti szerkesztő megművészetiszerkeszti, a címlap tervező megcímlaptervezi, a nyomda pedig megveszi hozzá a papírt, azután kinyomtatja és beköti. Ez a könyv árának az ötven százaléka, a másik ötven százalékát lenyúlják, gyakorlatilag semmiért. Olyan mértékig ki vagyunk a terjesztőknek szolgáltatva, amennyire lehet. Ennek azzal próbálnám elejét venni hosszú távon, hogy olyan interaktív honlapot szeretnék létrehozni, amelyen át neten keresztül lehetne könyveket rendelni, és csomagban közvetlenül elküldeni a megrendelőknek. Ebben az esetben a könyveket legalább húsz-harminc százalékkal olcsóbban tudnánk adni, mint ma. Így valószínűleg sokkal több emberhez tudnának eljutni a könyveink, mint a kultúra iránt közömbös, pusztán üzletcentrikus terjesztőkön keresztül...

- Kis homonculusként, többszöri kísérlet után alakulófélben van újból a Kelet-Nyugat Kutatóintézet, ami szintén teoretikus oldalról, de magasnak szánt teoretikus oldalról venné szemügyre Kelet és Nyugat összefüggéseit, a tudatkutatás stb. területein. A Buddhista tanszék részt kíván-e venni a kis poronty életre delejezésében?

- Én úgy látom, hogy a Kelet-Nyugat Kutatóintézetet nem kell újra megalapítani, mert megalakult már hosszú ideje. Vezetője Agócs Tamás, menedzsere pedig Csörgő Zoltán. Szerintem ez egy létező helyzet. Az egyik másik kérdés, hogy a főiskolai struktúrán belül nem sikerült teljesen megtalálni a helyét, valószínűleg azért, mert ezernyi más munka is volt. Ugyanakkor nincs más megoldás, mint megtalálni mielőbb a helyét, mert 3+2-es képzést Kutatóintézet nélkül nem is lehet folytatni. Ergo a mesterképzést el se kezdhetjük enélkül. Azt gondolom, hogy a Kutatóintézetnek meg kell adni minden segítséget és minden lehetőséget, ami pillanatnyilag kézenfekvő. Annak ellenére természetesen, hogy ostobaság lenne azt várni tőle, hogy mindjárt az első két-három évben mint pénz-termelő központ fog szerepelni. Amikor valaki egy ilyen kutatóintézetet alapít, pontosan lehet tudni, hogy jó néhány évig ráfizetéses marad. Előbb fel kell építeni a struktúrát, össze kell rakni az elképzeléseket, ki kell alakítani a kapcsolatokat, el kell jutni odáig, hogy az Intézetnek neve legyen és ezáltal hozzá tudjon jutni pályázati pénzekhez, külföldi meghívásokhoz, stb. Ez egy olyan folyamat, ami nem hetek alatt következik be, és úgy tűnik eddig, hogy az Intézettel szemben van egy olyasfajta türelmetlenség - a Főiskola vezetőségén belül is -, ami tökéletesen indokolatlan. A magam részéről azt gondolom, hogy amikor az Intézet a működését kiterjeszti, és ténylegesen be tud ebbe kapcsolni majd embereket, erőteljesebben, mint mostanáig - azaz megkapja azokat a lehetőségeket, amiket eddig nem kapott meg -, akkor inspirálni fogom a tanszék dolgozóit, hogy maximálisan vegyenek részt a munkájában, próbáljanak meg minél többet publikálni. Tulajdonképpen most az európai folyamat része az is, hogy kizárólag publikációval számítasz neves tudósnak. Tehát az, hogy te kiváló tanító vagy, kevésbé érdekes, mint az, hogy telefirkáltál-e már tízezer oldalt. Ez az akadémikus tábornak egyfajta önvédelme is. Főleg azoknak, akik nem igazán jó tanítók, vagy akik nem tudják olyan jól kifejezni magukat szóban, viszont esetleg írásban korrekt dolgokat képesek létrehozni. De tökéletesen indokolatlan. Szerintem kétféle tanító van: aki elsődlegesen szóban szeret tanítani, és nem feltétlenül akarja a saját elképzeléseit írásban viszontlátni, viszont olyan maradandó benyomást tesz a tanítványaira, hogy akár az egész életüket hosszútávon meghatározza. És vannak olyan tanítók, akik remek írásokat hoznak létre, és ezeknek az írásoknak a segítségével nagy közönséget tudnak befolyásolni olyan módon, hogy sokan elolvassák a műveiket. Mind a kettőnek meg kellene hagyni a teret. Mégis, mivel nagyon erősen rá vagyunk szorítva a közlésre, az ifjakat mindenképpen arra biztatnám, hogy adják meg a császárnak, ami a császáré. Ez megint csak a mennyiségi szemléletű oktatási elképzelésből adódik, hogy kilóra szeretnék mérni a ­tudást, és ami az embernek kirepült a szájából, azt úgy veszik, hogy nem létezik, mert anyagszerűen nem lehet megfogni, viszont a könyvoldalakat le lehet tapogatni, a sorokat méterre lemérni. Tehát azt gondolom, hogy hagyjuk meg az engedményt az akadémikus ostobaságnak, és egyszerűen árasszuk el közleményeinkkel a nagyvilágot, mert hogyha ezek a közlések kiválóak, értelmesek és tanítóak, hát miért ne!?

- Pressing Lajos mondotta, hogy a Főiskola kisugárzása a hazai buddhizmusra elég erős. Egyetértesz ezzel a véleménnyel?

- Igen. Nem tudom, hogy ezt Lajos milyen konnotációban mondta, de remélem elismerőleg, és remélem, hogy csakugyan így van. Legalábbis egy olyan közösség a miénk, amelyik a létszámához képest eléggé ismertté vált, és valószínűleg azért vált elég ismertté, mert az, amit csinál jó, az, amit csinál értelmes, az, amit csinál előrevivő vagy előremutató, az, amit csinál tud az embereknek valamiféle támaszt nyújtani ahhoz, hogy az életük problémáit megoldják. És bízom benne, hogy ezen a téren tovább fogunk javulni.

- Mi a véleményed a magyarországi buddhizmusnak, mint olyannak a kialakulásáról? Például egyetértesz-e azzal, hogy a szertartásszövegeket lefordítsák magyarra? Ami egy tendencia már, ugye.

- Szerintem természetes, hogy az ember a saját nyelvén szeretné hallani ezeket a szertartásszövegeket. Az egy másik kérdés, hogy sokszor nagy csalódást okoz, amikor az ember a saját nyelvén hallja, mert néha bizony eléggé - hogy finoman fogalmazzak - egyszerűnek tűnnek ezek a szövegek, naivnak, vagy túlcizelláltnak, esetleg gyermetegnek. Ilyenkor azért két lehetőség is van. Az egyik oldalról megértéssel és együttérzéssel figyelni az emberek igényét ilyesfajta hódoló szövegekre, a másik oldalról pedig ezeket a szövegeket ésszerűen lerövidíteni, és nagyon emelkedetten megfogalmazva, mégis jóval szikárabbá tenni, mint amilyenek általában. Szerencsés lehet, ha visszanyúlunk a szútrák tanításaihoz. A szútrák nyelve hihetetlenül egyszerű, nagyon világos, pontos, és nincs benne az a tízezerféle csoda. Ha ezt megtesszük, akkor egy olyan puritán szöveget tudunk az emberek elé letenni, ami mindenkinek élvezhető. De közben mégse felejtsük el, hogy vannak azért, akik szeretik ezeket a csodás és mitikus elemeket. Ezért gondolom, hogy minden közösségnek magának kell eldöntenie, hogy a tagságán belül, a gyülekezetén belül kik vannak túlsúlyban, és aszerint kell ezeket a szövegeket kialakítani. Ugyanakkor nagyon szépnek tartom persze az idegen nyelvű recitációkat is, mert egy páli nyelvű, egy tibeti nyelvű, vagy egy kínai nyelvű recitációnak nem az az értelme, hogy értelmetlen nyelven, de nagyon ezoterikusnak tűnve valamiféle álmisztikus állapotot hozzunk létre, hanem az a cél, hogy kifejezze a tiszteletünket az ősök előtt, azok előtt az ősök előtt, akik ezeken a régi nyelveken hajtottak fejet saját őseik előtt...

- Köszönöm a beszélgetést!