 | |||
 |
 |  | |
  
|  Schreiner Dénes
- Például, hogy mit ne kérdezz. Amúgy kétségkívül megvan bennem az a kettősség, hogy van egy „zártabb” oldalam, de van egy nyitottabb, közösségibb is... Ez ilyen pedagógiai skizo. - De semmiképp sem vagy olyan indiszkrét ember, mint én. - Ezt te tudod - válaszolta diszkréten a kérdezett. - Beszélgetésünk végére remélem, kiderül... Pályázat révén kerültél a Főiskolára. Hogyan szúrtál ki pont bennünket? - Véletlenül vagy talán sorsszerűen. Egyetemi tanulmányaim befejeztével valami rendes munkával szerettem volna foglalkozni. Kapcsolataim nem voltak, és a filozófia-esztétika bölcsészdiplomáim után se kapkodott senki. - Az egyetem nem ajánlott föl állást? Úgy tudom, doktori képzésre is jelentkeztél! - Igen, mohó és bohó módon két doktori képzésre is: filozófiából fenomenológiára és esztétikára. Mind a kettőre fölvettek, de egyikre sem ösztöndíjasként, ezért valami munka után kellett néznem. Kínomban már tényleg azt csináltam, hogy kinyitottam a telefonkönyvet, és kinéztem tucatnyi iskolának a címét és telefonszámát. Így bukkantam rá a Buddhista Főiskolára, és ide is elküldtem az önéletrajzomat. - Buddhizmussal egyáltalán nem foglakoztál addig? - Nem. - Szégyeld magad! - Törekszem rá. Amúgy egyszerűen kíváncsi lettem, hogy mi lehet e név mögött, hogy A Tan Kapuja Buddhista Főiskola. - Gyakorlatilag nem tudtál rólunk semmit? - Gyakorlatilag. - Ki „engedett be” a Főiskolára? - Az enged be, aki kienged. Porosz Tiborhoz „futott be” az álláskeresésem híre, és ennek eredményeként taníthattam először 2000 tavaszán külsős előadóként esztétikát. - Milyen volt a belépőd? - Egyfelől nagyon ideges voltam, mert még nem tanítottam felsőoktatásban előtte. Gimnáziumban is ekkor kezdtem el oktatni, és nem volt rutinom. - És az első benyomásaid? - Jók voltak. Mindenki barátságos, laza és közvetlen volt. A feszültségem nagyon hamar föloldódott, és elég jó viszonyba kerültem a hallgatókkal. A kollégákkal azért nem igazán, mert nem sűrűn találkoztam velük. - Főállású oktatói státuszhoz mikor jutottál? - Egy szemesztert tanítottam, majd két év szünet következett, mert a tanrend ezt tette lehetővé. 2002 tavaszán, amikor újra oktattam, Karsai Gábor jelezte, hogy van egy pályázat egy főállású tanári posztra, amit aztán elnyertem. 2002 őszétől így már nemcsak esztétika, hanem filozófia óráim is vannak. - Sajátos megtagadása az anyagnak, hogy eredetileg Te természettudományi fakultáson kezdted az egyetemet. Végül - persze, ki tudja, hogy végül-e - egy egyházi fenntartású felsőoktatási intézmény prominense lettél. - Anyagtagadás - ez jellemző rám. Valóban, kémia-biológiára felvételiztem érettségi után. A reáltárgyakból mindig jó voltam, nagyon szerettem a matematikát is. A kémia felvételimet elrontottam, a biológia jobban sikerült. Ebből kifolyólag nem vettek föl erre a szakpárra, de átirányítottak kémia-fizikára, hogyha elfogadom. Azzal együtt, hogy a kémiát rontottam el... Vacilláltam persze, mert nekem a biológia volt a nagy izém. Szüleim is noszogattak és reménykedtem is, hogy menet közben válthatok. Így kerültem az egyetemre, de előtte elvittek katonának. - Ujjal fognak rád mutogatni a sorsszerűségben hívők ezek után! És ekkor jött a metanoia? - Igen. Pontosabban azért ez egy folyamat volt. Tizenhat-tizenhét éves koromig én egy jól tanuló, jól sportoló, viszonylag jó kisfiú voltam, de a gimnázium vége fele ez a szerep már nem annyira „jött be”. A környezetemben azért megfordultak „balhésabb” emberek, akik több mindent kipróbáltak, cigiztek vagy ittak, stb. - Miért pont ezt a kettőt említed, nem is tudom!
- A hadsereg kétség kívül rossz hatással van egy érzékeny emberre, kivéve, ha „Svejkből” készül... - Ott egyrészt beleláttam az emberi létezés mocsárszintjeibe, ami tizennyolc évesen megdöbbentő volt. Elvesztettem a lelki szüzességemet vagy micsodámat. Másfelől nagyon jó barátságokat kötöttem bölcsészregrutákkal, akik ráirányították a figyelmemet a szépirodalomra és a filozófiára is. Mindezek hatására, mire elkezdtem az egyetemet, már alig érdekelt a biológia. Például nagyon rákattantam a filmekre, és filmrendező akartam lenni. Igazi gyakorlati érzék hiányában azután erről is lemondtam. Mikor elkezdtem a kémia-fizikát, nagyon szenvedtem tőle. Két év alatt végeztem el egy évet, és akkor otthagytam. Mindenképpen be akartam kerülni a bölcsészkarra, és a filozófia tűnt a legmegcélozhatóbbnak számomra. Egy év alatt annyit tanultam, hogy fölvettek rá. Huszonkét évesen kezdtem a szakot, és hihetetlenül eufórikus, gyönyörű dolog volt az egész. - Családi örökségként is megközelíthető ez a szerelem? - A másik oldalról mindenképp. Katolikus családban nőttem fel. Bizonyos problémák meg is jelentek ezzel kapcsolatban az életemben. A filozófia félig-meddig arra a helyre lépett be, ami a vallásból való kiábrándulás folytán keletkezett bennem. Azt is mondhatom csúnyán szólva, hogy valláspótlékként. Éppen ezért, sohasem csak tudományos tevékenységnek tartottam a filozófiát, hanem egzisztenciális elkötelezettségnek. Ennek megvan az előnye és a hátránya is. - A filozófus minősítés talán nem is adekvát akkor számodra. Esetleg „gondolkodó”? - Szeretem a filozófus megnevezést, hiszen az a bölcsesség szeretője. A szó eredeti értelmében, hiszen az nem valaminek a tudóját jelenti, hanem valami felé való nyitottságot, egy attitűdöt. - Ha az a bölcsesség női karakterű, akkor magam is habozás nélkül elfogadom... - Az igazság mint egy feszes fenekű, hosszú combú szép gondolat. - És a konkrét vallásbölcseleti, metafizikai érdeklődés? - Úgy gondolom, hogy az egész életem egy feladat, és egyetemi éveim alatt az érdeklődésem hangsúlya is változott. Tatár György óráinak például sokat köszönhetek, hiszen a zsidó-keresztény vallásfilozófia mellett a görög gondolkodásról tartott előadásai is nagyon inspiratívak voltak. A görögség, a görög gondolkozás alapvető hatást gyakorolt rám. Meg Nietzsche. Nietzschén keresztül meg vissza a görögökhöz, satöbbi.
- Igen. A zsidó-keresztény-görög gyökerekig kultúránk megértésének vágyából jutottam el, ami egyben önmegértést is jelent. Vallástörténeti stúdiumaimban a Távol-Kelettel viszont nem igazán kerültem kapcsolatba, bár mindig tiszteletteljesen szemléltem... - Különösebb hatás sem ért? Se egy maroknyi buddhista, se egy maroknyi krisnás? - Nem volt. Se maroknyi, se negatív, se pozitív hatás. - Legalább a buddhizmussal szembeni álláspontod változott itt némileg azért? - Természetesen, ám nem elméleti síkon. Korábban elolvastam a Buddha beszédeit, a Tibeti misztériumokat, a Tao te kinget, stb. Nem ástam magam bele ezekbe a témákba, de nagyon sok vonzó dolgot találtam bennük. De az én feladatom mégiscsak az igazi Európa megtalálása, a felszín alatti szellemi hagyományok feltárása. Ez nem zárja ki a kelettel való tiszteletteljes viszonyt, másrészt esetleg bizonyos hidak kiépítését. Tételesen, tanaiban nem ismerem a buddhizmust, de azt az attitűdöt, habitust, amit szerintem felmutat, univerzális értékeknek gondolom, ami felé mindenkinek közelednie kellene. Az élet tisztelete, a tolerancia, az önmegismerés. Az, hogy az ember próbáljon meg önmaga körül békét és nyugalmat létrehozni. Ez hatott itt rám igazán. - Európa gyökerei felé való nyitottságod és érdeklődésed egy intellektuális elkötelezettséget jelent csak, vagy egy modus vivendit is? - Én a filozófiát mindig tulajdonképpen sajátos életformaként kezeltem és próbáltam megvalósítani. Ez sok mindent jelent. Egyrészt elkötelezettséget a szent tudás, a szófia iránt, másfelől azt a törekvésemet, hogy ami megszokott, rutin vagy beidegződés, azt én valamilyen - ha úgy tetszik - filozófiai szempontból próbáljam megszentelni. Tehát az életem minden ozdulatát tudatosan beleállítani egy átfogó program keretébe. Ez azért rettenetesen nehéz, mert ha valaki egy hagyományt választ, esetleg belenő, vagy nem lép ki belőle, akkor az egész élete át van itatva ezzel. Ha viszont valaki a hagyományból kilép, akkor kerül abba a kierkegaardi szorongásba, amire a modern világ ugyan sok álmegoldást felkínál, de igazi súly, igazi egzisztenciális töltet nélkül. Ezért is időnként túl nagy súlyt rakok rá bizonyos dolgokra, túl nagy jelentőséget tulajdonítok nekik. Teher ez nemcsak nekem, hanem a hozzám közel állók számára is. Lehet, hogy nem derül ki a Főiskolán, de valójában úgy érzem, hogy nagyon türelmetlen tudok lenni azokkal, akik közel állnak hozzám. A hallgatóimmal talán azért tudok lazább lenni, mert általában még nincsenek olyan közel hozzám. De ha valaki belép egy bizonyos körön belülre, egészen más Schreiner Dénest találhat. Goethe mondta azt - éppen a múltkor olvastam -, hogy az a legnagyobb dolog, ha az ember a barátai kedvéért le tud mondani az elveiről. Ez nekem való meló, mivel sajnos korábban én voltam az, aki soha nem tudott lemondani az elveiről, és ezért néhány nagyon jó barátságot tönkretettem. - Elvek, elvek... A lehető legjobbkor véreztettelek ki idáig, hiszen Főiskolánkon belül is szimptómatikus súllyal jelenik meg ez a kérdéskör a buddhista és nem buddhista identifikátorokra való talányos rákérdezés révén. - Amennyire tudom, ez nem újdonság. Születési rendellenesség vagy valami hasonló. Én ugye, akkor még nem voltam itt, de így hallottam. Nem az zavar különben, hogy oly sokfajta külön út van, akár a kérdésedben szereplő „szűk” kettőn belül is, hanem az, hogy időnként érzek egy pici intoleranciát. Azt, hogyha én ilyen vagyok, akkor te is legyél ilyen! Te miért nem olyan vagy, mint én? Te miért nem azt az utat járod, mint én? És ez az általam kedvelt emberekben is megvan. - Világos, mert arról van szó, hogy a tárgyi kérdések mindig csak másodlagosak a személyek közötti viszonyokhoz képest. „Ahol két ember, ott két ellenség” - tartja egy régi mondás.
- Ez igaz, és ha jellemkérdés minden, akkor éppen ezért kellene nyugodtabban, békésebben, kevésbé erőszakosan intézni a dolgainkat. Megértettetek, rohadékok? Talán az egész abból adódik - ez most nagyon szofisztikáltan fog hangzani -, hogy egy olyan intézményben, amely valamifajta vallási vagy világnézeti elveket tűz a zászlajára, jelentkezik egy ilyesfajta terheltség. Egy sima tudományegyetemen azért tud nyugodtabb légkör lenni, mert nincs az a kényszer, hogy minden mozdulatunkat, minden dolgot valami közös elv/elvek alapján építsünk föl, legyen az buddhista vagy éppen keresztény. Szerintem az lenne a jó, ha nem szaladnánk bele minduntalan az erőlködésbe. Például, hogy kreditpontok kapcsán ki tudjon robbanni egy vallási vita. Ez azért egy kicsit nonszensz! Az elvek megint, és ki-ki ezerrel megy neki a másiknak, mert úgy érzi, hogy ezen áll a buddhizmus vagy bukik. Mintha egy ilyen döntésen nekünk egymagunknak kellene megvédenie egy világvallást! Kétségkívül ez egy szép, heroikus dolog, csak közben egymást tesszük tönkre. - Nos, csapatmunkatárs vagy Te is, és részese a folyamatoknak. Legalább nem unatkozol! - Hadd tegyek hozzá egy valamivel optimistább megjegyzést is! Lehet, hogy ez egy olyan diskurzusforma, ami számomra idegen, de tanulni lehet belőle. Igen, időnként ki kell ereszteni a gőzt, - nem mindegy melyiket - és nagyon keményen oda kell mondani a másiknak. Sokak számára mégis belefér az, hogy utána együtt mókázunk. Én nem ilyen vagyok, és éppen ezért lehet ebből tanulnom. Ez az egyik, ami szerintem jó. A másik, hogy az egész Főiskolán olyan színességet, olyan változatosságot, érdeklődést, elmélyülésre való hajlamot találok, ami fenti zűröket bőven kompenzálja. - Jól érzed magad itt, ez azt jelenti? - Igen, nagyon jól! De miért? Nem látszik? - Biztosabb megkérdezni, tudod? És hogyha már megkérdeztem és mondtál valamit, azt írásba fektetni (pont ezt csinálom!). Ez a biztos - mondta volt Karsai. Szeretnék viszont kiszögezni a rektori hivatal ajtajára néhány kálvini megjegyzést! Segítesz? - Tiszteletreméltó az a hatalmas energia és lendület, amit Karsai Gábor a Főiskola rendelkezésére bocsát önmagából. Viszont amennyire én meg tudom ítélni, úgy tűnik, hogy az alapokig nyúló, radikális átszervezését szeretné a Főiskolának, ami nem biztos, hogy minden szempontból jó dolog. Másfelől általában zavar egy kicsit a bürokratizálódás és kicsinyesség, ami például a filozófia és esztétika szakokon, ahol végeztem, nem volt meg. Lehet, hogy azért, mert nem frekventált és nagy létszámú szakok voltak, de nem kellett nézni, hogy ki hova teszi le a kabátját, és hogy hány karakterrel kell benyújtani a tantárgyleírásokat. Nem a munkát akarom megspórolni, a tanításban az ember legyen igényes, csak... - Karsai Gábor vezetői habitusával szemben többször felmerült az a kritika, hogy nem mer döntést és felelősséget vállalni semmilyen lényeges (és nem lényeges) kérdésben, hanem a Szenátus háta mögé bújik a demokratikus szavazás ürügyén. Ami, ugye a felelősségre vonást is elmismásolja. Az a fajta vezetői markánsság, amivel Farkas Pali a döntéseket meghozta, majd amit Porosz Tibi sajátosan tovább radikalizált, nagyon eltűnni látszik most. Közvetlen munkatársaként a főiskolai Szenátusban, Te hogyan látod ezt a kérdést? - Homályosan. - Szeretnék visszatérni a személyesebb kérdésekhez, ha nem haragszol! Kitűnő sportember hírében állsz, különösen a labdajátékok és a vívás szúrós területén. - A kosárlabdát és általában a labdajátékokat nagyon szeretem. Természetesen most már csak hobbi szinten. - Versenyeztél is? - Igen. - Nem zavart a nézőközönség jelenléte? - A labdajátékban kifejezetten doppingolt, hogyha sokan néztek. A vívásban pedig lebénított. Az, ami nekem a mai napig nagyon tetszik a vívásban, hogy az egy finom sport. A vívásban egy csomó olyan dolog van, amit az ember megérez. Ebben a sportban a másik fejével, a másik kezével kell gondolkodni, mert annyira gyorsan zajlik minden, hogyha csak fizikailag akarnám lekövetni, nem tudnám. Abból a szempontból is finom, hogy a vívásban nem kell nagyot vágni. Például az ökölvívást otromba dolognak tartom - evvel lehet, hogy sok embert megbántok -, mert számomra az nem sport, ahol az a cél, hogy minél nagyobbat üssek a másikra. Az, hogy fájdalmat okozzak a másiknak, nem tartom jópofa dolognak. - A vívást illető megjegyzéseid közeli rokonságban vannak a távol-keleti harcművészeti rendszerek bizonyos elképzeléseivel! - Ezt nem tudom, de a sportból szerintem irgalmatlan sokat lehet tanulnia az embernek önmagával kapcsolatban. - Nem szeretsz fájdalmat okozni másoknak - mondtad. Ugye, ez azért nem mindig sikerül?! - Hajlamos vagyok például arra, hogy egy poén kedvéért valakit „feláldozzak”. - Na végre, hogy egy közös pontot találtam magammal, a gátlástalan mindenit! - Lehet. Fiatalabb koromban csak azért, hogy megröhögtessem az osztályt, bárkit képes voltam kigúnyolni, cikizni. Később ebből visszavettem, és az iróniát öniróniával próbáltam „kompenzálni”, de még így is esetenként nagyobbat tudok szúrni, mint ami egészséges... Azt viszont nem szeretem, ha valaki öncélúan piszkál egy másikat, már csak azért sem, mert rendkívül indulatossá tudok válni ilyen helyzetekben. - Jó tudni! Majd odafigyelünk rád! Állítólag - talán retorikai fogásként - feltűnően gyakran hagyja el ajkaidat az „ez izgalmas” minősítés óráidon... - Akkor szoktam azt mondani valamire, hogy izgalmas, amikor hirtelen, teljesen váratlanul egy kérdés új színben jelenik meg akkor és ott, az órán. Lehet, hogy már ezerszer tanítottam, és mégis, valami sajátos módon egy új út nyílik meg számomra az értelmezés terén. Ez izgalmas. Nem öröm és nem bánat, hanem egy filozófiai kattanás, amikor egy fenomén megmutatja magát, ami felé el tudsz indulni. Szerintem ez lebilincselő élmény. Nem retorikai fogás, és lehet, hogy csak én vettem észre, senki más, azért tűnik soknak az „ez izgalmas” kijelentésem... - Főiskolánk egyik volt tanára vallott így, hogy a legtöbb, amit tanítás címszó alatt megtehet az ember, hogy inspirálja a hallgatóságot. A tárgyi tudás fontos, de az inspiráció a lényeg. - A tárgyi tudás egy olyan alapzat, ahonnan az ember csak elindul. Én talán - kissé patetikusan - úgy mondanám, afelé igyekszem törekedni, hogy segítsek másoknak abban, hogy önmagukhoz eljussanak. Mindezek közben én is szeretnék kicsit magamhoz elvergődni. Másfelől rettentően fontosnak tartom, hogy együtt valami megszülessen az órán. Ne csak a tudásanyagot tömködjük a hallgató fejébe, hanem hogy közösen jussunk valamire, mert ami ott közösen történik, az nem puszta összege annak, ami ki-kiben magában történik, hanem sajátos ontológiai státusza van. Fontosak persze az egyéni utak, hogy ki hogy jön ki az óráról, de ami akkor és ott együtt megesik velünk, az a titok, a csoda - jó esetben. Ez az, amit izgalmasnak tartok. Valami ilyenkor a filozófiából élővé válik, beindul. Mi magunk is jelenlévővé válhatunk, ha hagyjuk megjelenni a körülöttünk és bennünk létezőt. Ez persze nagyon sokszor nem történik meg, de ezt próbálom megteremteni, vagy megteremtődni hagyni... - Nyugodtan fogalmazhatok úgy, hogy a közösségteremtésnek, az együtt örülésnek, az együttlevésnek a megteremtése a vágyad, és ami remélhetőleg mindannyiunkban megvan. Karsai Gábor is hitet tett ezen eszme mellett tavaly nyáron, mert a közösség az, ami összetart bennünket, nem a struktúra. - Te is tudod, hogy szeretek együtt lenni a hallgatókkal. Sokszor óra után még folytatnám, mert jobban lehet beszélgetni... - Nos, mint tudjuk, ez is órán kívül volt. Köszönöm a beszélgetést! - Én is. És mindenkinek ajánlom figyelmébe a plazmaállapotokat... Kalmár Csaba
| ||
utolsó frissítés: 2006. szeptember 23. |
|||
- Finom, arisztokratikus karakterű úriember vagy. Jóképű, csendes és zárkózott. Egyáltalán, mit kérdezhetek tőled?
- Mindezek így, együtt a hölgyek számára is jobban imponáltak. Ekkor szembesültem azzal, hogy a megfelelési kényszerem a szüleim, a tanáraim felé csak bizonyos területeken dicsőséggel teli. Tizenhét évesen kezdett számomra kinyílni a világ, és akkor kezdtek elérni a különböző „behatások”, mint az alternatív zene: az Európa Kiadó, Kontroll, Bizottság, Balaton, Cseh Tamás. Majd a filmek és - a hadsereg.
- Tudjuk, hogy egész kultúránk görög alapokon épült. Olyan fundamentális hagyománya ez az európaiságnak, amivel a mai napig élünk és birkózunk is.
