Somlai György
a Buddhista Főiskola címzetes főiskolai tanára
Somlai Gyuriból fordította: Kalmár Csaba

- A magyar tibetológusok majd' legöregebb nemzedékéhez tartozol. Hogyan látod Tibetet, a tibetieket és azt, hogy kultúrájukat kíméletlenül lerombolják a kínaiak?

- Egy nációt, egy embertípust mindig meghatároz az is, hogy milyen fizikai környezetben él. Ha számításba vesszük, hogy több mint háromezer méterrel a tenger szintje felett jóformán nem terem meg semmi, akkor rögtön körvonalazódik, hogy milyen emberek lehetnek azok, akiknek a megélhetésért ilyen keményen meg kell küzdeniük. Az alkalmazkodóképesség, az életösztön szempontjából erős emberek hazája. Azt is figyelembe kell venni, hogy Kína, vagy ha úgy tetszik a Han-kultúra olyan olvasztótégely, ami - legalábbis a történelem eddigi tanulsága szerint - nem nagyon tűr ellentmondást. Kína már régen kinézte magának a tibeti régiót, és mint 1945-ben a szovjetek Magyarországot, ők Tibetet szabadították föl és vonultak be. Békésen fölszabadították. Másfelől lehet azt a hasonlatot is hozni, hogy Tibet Kínának ugyanolyan kelevénye, mint Romániának Erdély.

- Szerinted elkínaisodnak a tibetieket? Van egy elmélet, miszerint hosszú távon a behódolók integrálják az őket meghódítókat...

- A nyugati ember alapvető problémája, hogy a nagy számok törvénye alapján tud csak gondolkodni, és ebből vonatkoztat el. Kínában viszont tényleg nagyszámú ember van. Az, hogy hárommillió Tibetbe fölköltöztetett kínaiból két és félmillió meghal hegyi betegségben, nem számít Kínának. Tízmillió ember se számít. Szerény kínai becslésekre alapozva is alig lehet több öt és félmilliónál az őslakos tibeti, akik már kisebbségben élnek a saját hazájukban, és ez elmond valamit. Az elmúlt években Lhaszában járt ismerőseim, tanítványaim mesélték, hogy a régi Lhasza olyan, mint egy belváros, a "kínai negyed" pedig szépen körbeöleli az egészet. A tibetieket számon fogják tartani még egy jó darabig. De végül elsinizálódik a tibeti kultúra. Mégsem ez a legnagyobb baj, hanem a mammon, azaz a pénz hatalma. Vagyis az egész kultúra, a buddhista vallás lassanként elpiacosodik.

- Mennyiben fog megváltozni a tibeti buddhizmus, ha esetleg tényleg eltűnnek a tibetiek? Mi marad a Nyugaton széthintett tanításokból?

- Egyfajta tibeti hot-dog. vagy tibeti gyros lesz belőle. Nem a szándék kérdőjeleződik meg, hanem az eredmény, hogy mi lesz abból, ha valaki XY-nak csak a személyes tanításait hallgatta meg, és nem tájékozódott az általános tibeti kultúrában. Európában mi is beleszülettünk egyfajta kultúrába. Ha az ember nem az anyatejjel szívja magába azt, amit más kultúrának, más vallásnak nézünk, akkor az a probléma adódhat, hogy túlbuzgó lesz a neofitaságban. Ezen mindenki átmegy, de ha valaki egy ilyen távoli dologgal foglalkozik, sokkal alaposabban, több oldalról kell megtámogatnia saját magát. Ha nem teszi meg, tulajdonképpen pont a lényeget fogja félreérteni. Sokan hiszik - még talán Őszentsége a Dalai Láma is -, hogy elég pusztán a vallást, a nyelvet, elég pusztán a szokásokat átadni. Az ilyen jellegű "átadás" semmi nem jelent! Nagyon-nagyon ritka az, amikor egy nyugatiból tibeti, vagy egy tibetiből nyugati tud lenni. A probléma az, hogy más egy vallásnak, mint doktrínának az átadása, és más a kulturális vagy nemzeti identitásnak az "átadása". Ez utóbbihoz a tibetiek között kellene tölteni legalább pár évet úgy, hogy teljesen magadra legyél hagyva abban, hogy közöttük élsz. Ekkor van esély arra, hogy beépüljön, szervesen beépüljön valami abból, amiről az előbb beszéltem.

- Ez az, ami nem fog megtörténni - gyakorlatilag halálra vannak ítélve. És ami megmarad belőle, idővel rá sem lehet ismerni...

- Így van.

- Kulturális asszimilancia. Éppen ezért a magyar buddhistáknak sem lehet más célja, mint egy originális magyar buddhizmus megteremtése. Mégis, hogyan született meg benned ez az érdeklődés?

- A hatvanas évek legelején én még Hetényi Ernőhöz jártam, a Wesselényi utcába.

- Hogyan találtál rá?

- Nem tudom. Haverok révén, azt hiszem. Valaki feldobta, hogy van egy láma Budapesten, és menjünk hozzá bulizni! És elmentünk hozzájuk bulizni - haverok-buli-láma -, de talán ezt Dobosy Antiék jobban tudják, merthogy volt egy este hat utáni összejövetel, és egy hat óra előtti is. Általában a buddhisták és az elkötelezettek hat óra előtt jártak hozzá, és hat óra után pedig a bulizósak, akik kihasználták, hogy Hetényinél jó bulikat lehetett csinálni.

- Szó szerint?

- Szó szerint.

- Hetényivel együtt?

- Igen. Jó szaftos dolgok is történtek ott a fülem-szemem hallatára-láttára, de holtakról vagy jót, vagy semmit. Maradjunk annyiban, hogy Hetényi Ernőnél kezdtem el tibetit tanulni.

- Ernő bácsitól?

- Nem, a feleségétől, Évától.

- Éva hol végzett?

- Ott, a Misszióban. Mégpedig úgy, hogy elolvasta Kőrösi Csomának, majd utána Jaeschkének a nyelvtanát. Ernő anyanyelvi német is volt, így sokat tudott neki segíteni a német nyelvű tankönyvhöz is. Éva később doktorátust is kapott az intézettől. Én tőle tanultam először, és annyira jól ment, hogy egy idő után egyszerűen elküldtek az ELTE-n Ligeti Lajoshoz, hogy mondjam meg neki, hogy én tibetit szeretnék tanulni. Nem mondom, hogy nem lepődött meg a Ligeti, amikor odaálltam eléje, hogy a Hetényi küldött hozzá, de valahogy mégsem rúgott ki, és így elkezdtem hozzá járni.

- Magántanítványként?

- Nem. Egyszerűen bejártam az egyetemi előadásokra. Később vendéghallgatói engedélyt is kaptam a dékáni hivataltól, mindenfajta kötelezettség nélkül. Vagy négy évet jártam így az egyetemre, és megismerkedtem mindenkivel ebből a körből: Terjék Józsival, Kara György professzorral, Róna-Tas Andrással, stb. Végül is annyira jól ment a nyelv, no meg a nyugati nyelvtudásom is megvolt, hogy Ligeti professzor úr "csinált" nekem, mint tibetistának egy helyet az Akadémiai Könyvtár Keleti Gyűjteményében. Így kerültem oda nagynevű elődöm, Terjék József helyére.

- Úgy, hogy egyetemi végzettséged nem is volt?

- Nem volt.

- Mégis, diplomát mikor szereztél?

- Pár évre rá, mert az állás betöltése után természetesen köteleztek arra, hogy hivatalosan elkezdjem az egyetemet. Azzal büszkélkedhetek, amivel nagyon kevesen, hogy ugyan egyszakosként, de az öt évet négy év alatt hallgattam le, mert a másod-harmad évet összevontan végeztem el.

- Ezek szerint nem huszonnégy-öt évesen kaptál diplomát.

- Harminc voltam, amikor elkezdtem. Hetvenhattól nyolcvanig jártam. Ligeti professzor úr még kipréselte belőlem a doktorátust, de öregségére és egyébb dolgokra való tekintettel a kandidatúrát már nem erőltette.

- Hogyan emlékszel vissza a szakma nagy öregeire?

- Ligeti Lajos például mongolból tanította a tibetit. Mongolul sokkal jobban tudott, és főleg a Szakja Pandita négysorosait tanította nekünk. Terjék tanár úrral együtt olvastuk a Bölcs és balgát, és akkor még az volt, hogy az első évben az egész könyvet át kellett írni latin betűre. Gondolj bele, öt-hatszáz oldalról volt szó, és még nem léteztek számítógépek, csak írógépek, és ha valamit félreütöttél, kezdhetted az egész lapot elölről. Ligeti professzor úr milyen volt? Nyugodtan mondhatom, hogy én voltam a legfiatalabb és a legutolsó tanítványa. Ha valakire lehet azt mondani, hogy szigorú és igazságtalan, akkor ő az volt, de velem szemben soha. Igaz, hogy igyekezett mindig kijátszani a másik kollegámmal szemben, és őt pedig velem szemben, de ez az ő jellembeli sajátja volt, és azt hiszem, ez a Róna-Kara ellentétnek is az egyik alapja. A szakterületén semmi különösebbet nem tett le az asztalra, de amiben lehetett, abban segített.

- Kik tanítottak még téged Ligeti és Terjék tanár urakon kívül?

- Bethlenfalvy Géza és Lőrinc L. László, vagyis Leslie L. Lawrence!

- Ő milyen figura?

- Csodás! Egyszer megkérdezte tőlem azt, hogy "Á, tudom, hogy te vallástörténész vagy. Akkor erről meg erről mi a véleményed?" Ez volt a második órán. Ezek után csak a Váci utcai Remy Martinben tartott órát - egyedüli hallgatója voltam -, és a vizsgák is ott voltak. Jól éreztük magunkat, ittunk is közben és még fizetni is tudtunk.

- Az egyetemen csak a nyelvvel foglalkoztatok, ugye?

- Igen. Aki meg akar tanulni tibetiül, az egyetemre járjon, aki meg buddhológiával, vagy bármi vallással akar foglalkozni, az menjen a Hetényihez - mondták volt. Ez egészen az elmúlt időkig így is ment. Nyilván nem tetszett mindenkinek, főleg ha más is érdekelte. Viszont egyetlenegy dologra jó volt, amit a főiskolai tibetista kollegák is tudnak, hogy az ember megtanult tisztességesen dolgozni. Azt értem alatta, hogy például megtanítottak tisztességesen cikket vagy könyvet írni, megtanítottak előadni. Az öt év tanulásban az is benne volt, hogy nemcsak szakmát, hanem kenyeret is adtak az ember kezébe. Ezt ma nagyon nehéz elképzelni.

- A Hetényi-féle körrel meddig ápoltad a kapcsolatot?

- Körülbelül 1980-ig. Így meglehetős régről ismerem többek között Dobosy Antalt, Mireisz Lászlót, Rács Gézát, aki már meghalt, László Andrást. Nos, őt például tanítottam vagy három órán keresztül.

- És ő téged?

- Ő is próbált tanítani, de megegyeztünk abban, hogy ez így nem fog menni.

- Mi nem ment kettőtök között?

- Valószínűnek tartom - de nincs itt, és nem tud védekezni -, hogy nem tanulta meg azt az anyagot, amit én leadtam neki tibetiből. Én elsajátítottam a szanszkritot, már csak azért is, mert az egyetemen is tanultam, de egyéb anyagokat nem voltam hajlandó tőle tanulni.

- Jó képességűnek ismerted meg őt?

- Túl jó képességű volt. Az a baj, hogy sem a szülei, sem a barátai és a tanárai nem tudták kihasználni nála azt a roppant befogadóképességet és potenciát, amivel rendelkezett/rendelkezik. Neki kellett volna igazán egy Ligeti Lajos, aki mellett lehúzott volna négy-öt évet, és akkor nem olyan ember lett volna belőle, aki a periférián tengődik. Ugyan sok mindent tud, de a tudása rendszertelen és nagyon is érzelmi alapokon nyugszik.

- Micsoda kritika! Hideg, hűvös embernek ismernénk pedig. Hamvas Bélával nem találkoztál?

- Nem, vele nem.

- De tudtál róla?

- Tudtam, természetesen.

- És Weöres Sándor vagy Tamkó-Sirató Károly, aki jógát oktatott?

- Velük sem találkoztam. De mit mondjak, ismertem például Lemhényi Zoltánt, a nagy asztrológust és a nagy jógit, akinél jógát tanultam.

- És ezek a találkozások valamilyen mélyebb, mondjuk spirituálisabb hatást nem gyakoroltak rád?

- Nem. Színtiszta érdeklődésből jártam. Szerintem nincs olyan kultúra vagy olyan vallás a világon, amit egy európai ember ne tudna megismerni a maga valóságában, ha akarja. Ezért tanultam nyelvet.

- De buddhista nem vagy.

- Nem.

- Soha nem vettél menedéket?

- Soha. Ugyan kaptam buddhista nevet, de nem menedékvétel alkalmából.

- A nyolcvanas években már szép számmal érkeztek Budapestre tibeti származású lámák. Volt szerencséd összefutni néhányukkal?

- Természetesen. De elsősorban a munkahelyem révén jöttek össze a találkozók, mert többen megfordultak közülük az Akadémiai Könyvtár Keleti Gyűjteményében. Például a nemrég eltávozott Trogava rinpocse, aki az egyik dardzsilingi legfőbb orvos-láma volt, ráadásul őt Namkhai Norbu maga helyett küldte Magyarországra a nyolcvanas évek elején, és akivel nagyon jó kapcsolatot ápoltam. A fiútestvérével, aki Dardzsilingben él, pedig a mai napig levelezek.

- Vagyis nem a Misszión keresztül jöttek létre ezek a barátságok?!

- Nem. Hetényi Ernő sem nagyon erőltette, hogy én ott részt vegyek ilyesmikben.

- Kovács Gyuri bácsit, a nyelvzsenit is ismerted?

- Hogyne. Thai nyelvet tanultam tőle.

- Igaz, hogy teljesen autodidakta módon szerezte rendkívüli tudását?

- Abszolút autodidakta módon. Azt kell tudni róla, hogy a második világháború előtt pont a nyelveknek köszönhetően kerülte el a "komoly katonaságot", vagyis a frontot. Nagyon érzékeny ember volt, és vagy ezért - vagy ennek ellenére - hihetetlenül könnyen tanult nyelveket. Mondjuk, ha elővett például egy német nyelven írt burmai nyelvtant, három hónap alatt megtanult burmaiul az írással együtt. Azt hiszem, egyszer fél évig az egyetemen is tanított tán hindit...

- Diploma nélkül?

- Diploma nélkül.

- Kinek a meghívására?

- A tanszékvezető meghívására.

- Ezek szerint szélesebb körben is ismerték?

- Természetesen. Töttössy tanár úr is ismerte. Sőt, talán még őt tanította is valamire, mondjuk szingalézre.

- Mégis, teljesen kifutástalanul tűnt el ő is.

- Teljesen, és szerintem nem is akart mást. Szent meggyőződésem, hogy neki az volt a kihívás, hogy egy írásról meg tudja mondani, hogy ez nem egy burmai, hanem mondjuk egy tizenharmadik századi laoszi szöveg. Érdekes módon a kínait és a japánt nem szerette. A burmai, thai, laoszi, kambodzsai, vietnámi nyelveket ismerte és tudta, és természetesen az összes nyugati nyelvet.

- Állítólag mintegy negyven nyelvet bírt!?

- Nincs kizárva! Nála is ugyanaz a probléma volt, mint László Andrásnál, hogy egyszerűen magába szedte, fölszívta a tudást, szívesen át is adta, és ezzel vége volt mindennek.

- Gondolom, Te sem csak a klasszikus tibetiben mélyedtél el...

- Tanultam szanszkritot, mongol nyelvet, kínait - klasszikusat és modernet is. Törököt, ujgurt... Németül, angolul és oroszul is jól szót értek.

- Mindezen stúdiumok mellett nemcsak hogy dolgoztál, de megházasodtál és három gyermeket is fölneveltél. Hogyan fért bele az idődbe?

- Nem tudom. Úgy látszik, hogy annyifajta energiát és tehetséget kaptam, hogy ez mind belefért. Számomra például a lehető legtermészetesebb volt, hogy huszonhárom éves koromban megházasodtam, majd jöttek a gyerekek, és közben dolgoztam is, egyetemre jártam, szerveztem konferenciákat, tanulmányúton voltam, satöbbi.

- Gyermekeid mivel foglalkoznak?

- A nagylányom teljesen evilági ember, egy bolthálózatban egy ruhabolt vezetője. Szakmáját tekintve szűcs és bőrdíszműves, valamint cipőfelsőrész-készítő. Kisebbik lányom építészmérnök-belsőépítész. A fiam pedig zenetanár.

- Gondolom, az elsők között voltál, akik értesültek a Buddhista Főiskola létrejöttéről. Nem lepődtél meg?

- Nem lepődtem meg. Különben Farkas Pali szólt, akit talán még a Misszió köreiből ismertem, hogy tibetistát keresnek az új intézménybe. Egy évet tanítottam, majd mikor Karma Dordzse megjött Indiából, átadtam az óráimat neki, hogy teljes állása lehessen.

- Akkor eltűntél egy időre.

- Akkor eltűntem, és körülbelül hét-nyolc éve, hogy visszajöttem, újfent Pali kérésére, mert Karma távozott a Főiskoláról.

- Az egyetemen klasszikus tibetit oktatnak. A modern, beszélt tibeti tudásodat hol szerezted?

- 1986-87-ben - mint első szocialista országbeli ösztöndíjas - kijutottam a Kínai Népköztársaságba. Előtte két évig porosodott az ösztöndíj-kérelmem a kínai oktatási minisztériumban. Egyszerűen szerettem volna Tibetbe eljutni, és elismerem, hogy a kínai döntéshozóknak is furcsa lehetett, hogy valaki negyven évesen akar Kínában tibetit tanulni. Végül is egyszerűen kimentem Kínába, bekopogtam a megfelelő ajtón, és arra, hogy "mi nem mondtuk, uram önnek, hogy jöjjön", azt válaszoltam - és ezt hangsúlyoztam - hogy "uraim, önök nem mondták azt, hogy ne jöjjek!". Gyakorlatilag a kínaiaknak abban igazuk volt, hogy én úgy törtem be Kínába, mint a hunok. A kínaiakról köztudomású, hogy nem mondanak semmire nemet, és akkor megpróbáltak elhelyezni. A kezembe nyomtak egy majdnem kézzel írt vasúti jegyet, ami rögtön látszott, hogy nem vasúti jegy. Annyit tudtam kínaiul, hogy meg tudjam állapítani, itt valami hiba van, de nem baj, mondták, menjek. Persze vissza is jöttem, hogy hoppá, és akkora már észbe kaptak, és elhelyeztek Pekingbe a Tibeti Nemzetiségi Intézetbe.

- Ott tibetiek dolgoztak?

- Tibetiek is voltak és tanultak ott, és nagy szerencsémre az intézet igazgatóhelyettese volt az a Hu Tan, akinek most a könyvéből tanítok.

- Ő tibeti volt?

- Kínai. Óriási megtiszteltetés volt vele együtt dolgozni, mert bár természetesen ő is beépített ember volt - ehhez a pozícióhoz másképp nem juthatott volna hozzá -, de egyben kiváló nyelvész is. Annak is nagyon örültem, hogy az a rinpocse tanított tibetire, és bizonyos mértékig a tibetiek vallására is, aki a tibeti nagyszótárnak volt a főszerkesztője. Kensül Khjenrab Öszelnek hívták és egy nyingmapa és bönpa családból származó valaki volt.

- És ő maga is ott tanított a pekingi Tibeti Intézetben?

- Így van. A kisebbségi intézetben a tibeti tanszéken tanította a gyerekeknek a tibeti vallást, a buddhizmust, illetve akiket érdekelt, azokkal összehasonlító nyelvjáráskutatásokra ment.

- Vele kapcsolatban sem érintett meg a buddhizmus, mint vallás?

- Nem. Ugyanazt mondta, mint a Dalai Láma, hogy mindenki tartsa meg a saját vallását, amibe született vagy amiben volt, mert az nagyon-nagyon súlyos dolog - valami ilyesmit mondott.

- És van saját vallásod?

- Nekem van. Ortodox vagyok, vagy görög-keleti, ha úgy tetszik.

- Sajátos távolságtartás jellemzi a Buddhista Főiskola tanárait a buddhizmustól, mint vallástól, legalábbis ez elmúlt évek riportjai alapján úgy tűnik. Lehet, hogy megérne ez is egy olyan kutakodást, mint amit akkor rendelt meg a Főiskola, amikor egy év alatt majdnem eltűnt a teljes elsős évfolyam. Meglepődve hallottam, hogy a Somlai név nem az eredeti, hanem a felvett vezetékneved. Mégis, hogyan történt?

- Ligeti professzor úrnak nagyon nem tetszett a Stemler, vagyis az eredeti vezetéknevem, mert egy magyar tibetista szerinte nem publikálhat német név alatt. Egyébként nagyapám nagyapját internálták Németországba a szabadságharc után, neki meg német nevet kellett fölvenni. Így használódott a név öt vagy hat nemzedéken keresztül, és akkor jöttem én.

- A Somlai nevet Ligeti adta?

- Ő csak szentesítette, a nevet Vásáry István professzor találta ki.

- És minden további nélkül elfogadtad?

- Mit lehetett tenni? Ligetinek nem szoktak volt ellentmondani. Azt hiszem, egyetlenegy ember volt, aki ellentmondott neki: Róna-Tas András.

- Ennek ellenére ő vitte a legtöbbre, hiszen akadémikus lett. Van kapcsolatotok különben?

- Semmi kapcsolatom nincs vele. Egyszer kértem tőle egy ajánlólevelet, amit ugyan megírt, de értetlenkedett is, hogy miért tűntem el a tibetisztikából. Pedig az ő keze is benne volt az eltűnésemben.

- És miért tűntél el?

- Mert nem kívántam semmilyen piszkos adok-kapok játszmában benne lenni.

- Hm. Ez talányosan hangzik, hacsak nem a történelem ismétli önmagát...

- Ismétli, sajnos.

- Sári Laci, Horváth Zoli, Szerb Jancsi, hogy egy kicsit még nosztalgiázzunk!

- Sári Laci az évfolyamtársam volt, a rádiónál dolgozik régóta. Horváth Zoli két évfolyammal járt alattam.

- Sajátos módon, őrá mindenki nagy örömmel emlékszik vissza!

- A személyisége miatt is, minden bizonnyal. Olyan volt, mint egy joviális öregúr fiatal kiadásban. Egyetlenegy problémája volt neki, hogy nem bírt ellenállni az italnak. Óriási tehetség volt, átütő erejű. Ha nem vitte el volna a szenvedélye, engem is taníthatna, nemcsak a diákokat. Szerb Jancsi pedig nagyon szerencsés életű volt, és ez elbizakodottá tette. Kaszkadőr is volt, és azt hitte, hogy ő sokkal jobban ellenáll bárminek. Ezért mert inni, kábítószerezni, sokkal jobban, mint a Zoli.

- Némiképp csodálkozom, hogy tudományos karriert nem futottál be, bár az előbbiekben már utaltál a tibetisztikában - akkor és most - uralkodó emberi játszmákra. De mintha - ez a benyomásom - magad sem lennél igazán karrierista alkat!?

- Nem tudom. Érdekes módon, amikor Karsai Gábort megválasztottuk rektornak és Szegedi Móni lett a szakirányvezető, akkor megmondtam neki, hogy semmilyen funkciót nem akarok elvállalni a Főiskolán.

- Mégis a Szenátusban kötöttél ki!

- Azért, mert megválasztottak. Talán a hiúságomnak is jólesett, hogy mégis azért...

- Meguntad gyorsan?

- Nem. Túl erőltetett volt a munka, és a családomnak végül betett. A nejem közölte, hogy vagy ő, vagy a Főiskola.

- Ennyi év házasság után!

- Igen.

- Jól tudom, hogy egy középiskolából mentél nyugdíjba igazgatóhelyettesként?

- Mezítlábas, sima angoltanárként. Csak voltam valamikor igazgatóhelyettes.

- Az Akadémia után?

- Az Akadémiai Könyvtár után a Világirodalmi Lexikon szerkesztőségében dolgoztam. Menet közben úgy alakult, hogy a gyermekeimet nem sikerült zenetagozatra beíratnom. Gondoltam, hogy ha zeneoktatás nincs, akkor legalább nyelvet tanuljanak, de nem hiszed el, nyelvtanár sem volt, így beálltam angoltanárnak az iskolába. Két évre rá pedig megválasztottak igazgatóhelyettesnek. Nem bántam meg, nagyon jól éreztem magam ott. Bár rengeteg probléma volt a gyerekekkel, neked talán nem kell mondanom. Porosz Tibor idejében, mikor angol tanfolyamot akartak indítani a Főiskolán, felajánlottam a szolgálataimat, de valahogy elsikkadt az egész. Talán most Tóth Zsuzsannát vagy Jakab Katalint jobban fogják használni...

- Az angol vagy német tanfolyamok mindig meghaltak nálunk, nem tudom, miért.

- Pedig egy komoly felsőoktatási intézményben elengedhetetlen lenne egy nyugati nyelvi tanszéket működtetni. Kötelezően minden hallgatónak nyugati nyelvet is kellene hallgatnia. A keleti nyelvoktatásunkat is sokkal komolyabban kellene csinálni, akár vizsgáztatási központtal együtt.

- Jól érzed magad itt a Főiskolán egyébként?

- Tulajdonképpen igen.

- Kicsit kritikusabban, ha lehet!

- Szerintem óriási ötlet volt elindítani egy ilyen iskolát! De el kéne mozdulni - és ezt Farkas Palinál és Porosz Tibornál is szorgalmaztam - egy kicsit a tudás irányába.

- Mit értesz tudás alatt? A sokkal precízebb, alaposabb, következetesebb számonkérést?

- Igen. Annak ellenére, hogy magam egy vajszívű oktatónak számítok, és a vizsgán nehezen adok rossz jegyet. Talán az évközi munkát kellene sokkal intenzívebbé tenni. A probléma - nagyon jól tudom - már az általános iskolában elkezdődik azzal, hogy a diákok nem terhelhetők, és ez folytatódik a középiskolában. Nos, ha egy diák azt mondja, hogy ő nem tud megtanulni mondjuk fél év alatt németül annyira, hogy egy cikket elolvasson, akkor azzal nincs mit kezdeni. Az én időmben, Ligeti professzornál ez így volt. Nagyon jó lenne, és nem tudom másként mondani, ha a tudomány felé keményebbek lennének a kollégák.

- Te is tudod, hogy ezen a területen, ahol a Főiskola egzisztál, komoly feszültség van a vallásgyakorlók és az intellektuális teljesítményt "hajszolók" között...

- Szerintem a kettő megfér egymás mellett. Én végül is itt kívülálló vagyok - a vallást tekintve. Ebből a szempontból egyszerűen csak azt tudom mondani, hogy a több jobb lenne. Ha rajtam múlna, akkor minden másodéves főiskolást elküldenék. Mindegy, hogy vallásbölcseleti szakos vagy nem, ti mentek tizenöten Burmába, ti Laoszba, ti Thaiföldre, Ceylonba, és egy év alatt tanuljátok meg a nyelvet, és tanuljátok meg rendesen a buddhizmust. Tudom, megbántanék nagyon sok embert azzal, ha azt mondanám, hogy kóklerkednek. Egyszer beszélgettem erről a Hetényivel, és őneki is azt mondtam, hogy egy kicsit olybá tűnik a külvilág számára, mintha kóklerkednének. És azt mondta, hogy teljesen igazuk van.

- Ő legalább tudta. De könyörgöm, most akkor olvadjunk bele a krisnásokba?

- Nem erről van szó, hanem ha valamit szeretnők csinálni, akkor csináljuk jól! Ezzel is úgy vagyok, mint a kurvákkal, hogy a kurvák között is a jó kurva a jó. Szóval sokkal hitelesebbnek kellene lennünk. Egy vallási intézménynek - ez esetben a TKBF-nek - hiteles, a vallást ismerő vagy minimum ismerő, de inkább jól ismerő hittudósokat kell kibocsátania. Lehet, hogy nekem így, kívülállóként könnyebb kritikát mondani a buddhistákról. Pedig tudom, hogy az embert automatikusan befolyásolják a tanulmányozott dolgok. Tehát, ha azt mondom, hogy keresztény ember vagyok, akkor én egy buddhista-keresztény vagyok, mert biztos és óhatatlan, hogy ne hatott volna rám a buddhizmus. Kellett, hogy hasson rám. Én most fedezem fel, hogy mi is a karma. Számomra bizony az, ha azt mondom most valamire, hogy igen, annak tíz év múlva is meg lesz az eredménye. Az ok-okozatiság ilyen megvilágítását nem tanította az elmúlt száz évben sem a keresztény, sem a zsidó egyház, és a Buddhista Misszióban sem találkoztam vele.

- A magyar-hottentotta szótár ugyan még hátra van, de információim szerint két munkád is szinte nyomdakész állapotban várja egyfelől a vallástörténeti, másfelől a nyelvi kuriózumok után érdeklődőket.

- A Kálacsakra tantra történetének a fordítása már Palinál van, de az igazi unikális munka - részben Karma Dordzse és Csögyal Tenzin segítségével - a modern tibeti nyelvtan. Reméljük, hogy kiadja valamikor a Főiskola. A végéhez közeledik a tibeti-magyar szótár elkészítése is, ami szintén közös munka Csögyal Tenzinnel. Körülbelül tíz-tizenötezer szó lesz benne, példamondatokkal együtt - az értelmezés megkönnyítésére. Ez az én ötletem volt, és sok hibája ellenére bízom benne, hogy valahol és valamikor ez is megjelenhet.

- Hogy következetes legyek következetlen kérdésfeltevéseimben, utolsóként arra lennék kíváncsi, hogy részt vennél-e szívesen egy főiskolai kórus felállításában? Egy énekkaréban?

- Nehéz rá válaszolni, mert most éppen lehetőségem lenne újból kórustaggá válni. Ugyanis én énekeltem kórusban, és nem is akármilyenben, a basszus szólamban.

- Mégis, melyikben?

- Győrött, ahol középiskolás voltam, a Diákok Gregorián Kórusában énekeltem. Olyan kritikusaink voltak, mint az akkori orosz tanárom, aki a Kodály Zoltánnak volt a titkára. És Kodály Zoltán maga. Később Érden is énekelgettem, és most a feleségem becitált egy újonnan alakult kórusba, amihez egyáltalán nincs kedvem, tudniillik szeretnék írni. Az ötlet nagyon-nagyon jó, de ehhez mindenképpen egy nagyon erős és zeneileg magasan képzett valaki kellene, aki a kórus karnagya lenne.

- Minimum egy zongorával.

- Így van.

- Hogy megadja a hangot.

- Zeneileg képzettnek kell lennie, és minél abszolútabb a hallása, annál jobb. Ne csak pusztán zenetanár legyen, hanem zenész, aki ha leültet maga mellé tíz embert, "kihallja" a hamisan éneklőt. Aki még azt is tudja ezen kívül, hogy az adott összeállás mit bír el. Ráadásul, urambocsá' belevenni lányokat. A tisztességes arány a háromnegyed-egynegyed a fiúk javára. Az volna a jó. Mert a szódavízben is a lényeget a buborékok adják meg. Egy kórusban is az gyöngyözik. Én hallottam olyan oroszországi kórust, ahol összeállt tíz felnőtt férfi és öt kis tíz-tizenéves gyerek. Az ő éneküknek volt olyan az összhatása, hogy lehetett a gyöngyözést hallani, ami olyan széppé tette...

- Köszönöm a beszélgetést!