Abe Tetsushi
a Buddhista Főiskola Budó szakirány-vezetőjével

- Mi tagadás, így hallottam, hogy te már nem is japán vagy, hanem magyar. Teljesen elmagyarosodtál, és nem is szívesen utazol már haza, Japánba...

- Kétségkívül, tizenöt éve élek Magyarországon, és az otthonomnak érzem. De attól én még japán vagyok.

- Vagyis jól érzed magad itt.

- Természetesen.

- És miért?

- A munkám nemcsak Budapesthez köt, hanem az egész országot járom. A kendó miatt pedig Európa más országaiba is utaznom kell. Japánban így nem lehet élni, ezért itt jobban érzem magam.

- A japán kultúra, a japán nemzeti identitás és öntudat szigorú hierarchiára épül. Japán egy nagyon markáns ország nagyon markáns emberekkel, és Te most egy sokkal kevésbé markáns országban vagy. Japánnak lenni és Japánban élni különleges kiváltság. Ez a fajta minőség nem hiányzik itt neked?

- Pont fordítva van: ha itt vagyok, akkor érzem jobban, hogy japán vagyok. Itt értettem meg, hogy mit is jelent japánnak lenni, és olyan dolgokat vettem észre, amik elkerülték volna a figyelmemet, ha odahaza élek.

- Mégis, mik ezek a minőségek? Szabad néhány szót japán szemmel a japánokról?

- Például a magyarokkal összehasonlítva a japánok nagyon kapkodóak. A japán mentalitás szerint ugyanis nem létezik kilencvenkilenc százalékos munka, hanem annak száznak vagy százhúsznak kell lennie. Ezért őrült kapkodva csinál-nak mindent.

- Ez a teljesítménykényszer sok feszültséggel is jár...

- Igen. Persze meg lehet szokni. Magyarországon ez nem jellemző, és tolerálják is, ha valami probléma miatt "nem megy a munka".

- És vajon milyen benyomás alakult ki benned a magyarokról?

- Nem sok értelmét látom ennek a kérdésnek, mert minden dolognak két oldala van. Sokféle ember él Japánban, és sokféle Magyarországon is. Néha, mikor találkozok egy magyarral, úgy érzem, mintha egy japánnal találkoztam volna, és fordítva is igaz. Kritizálni nagyon könnyű, de hogy konkrétabbat is mondjak, például a japánok a magyarokhoz képest sokkal többet dolgoznak.

- Szerinted melyik a nehezebb: egy japánnak beilleszkedni a magyar társadalomba, vagy egy magyarnak a japánéba?

- Nekem nem volt nehéz, mert konkrét céllal érkeztem Magyarországra. A kendó oktatása volt a feladatom, és ez adta magával azt is, hogy hozzám odajöttek az emberek, nevezetesen azok, akik kendóval akartak foglalkozni. Az emberi kapcsolataim ezen keresztül formálódtak. Ha valaki Japánba határozott céllal érkezik, például valamit oktatni, akkor a munkatársaival, tanítványaival gyorsan kialakul egy közvetlenebb kapcsolat. Ha egyszerű turistaként utazol Japánba, vagy csak szerencsét akarsz próbálni, az azzal jár, hogy a japán zárkózottság sokkal erősebben jelenik meg. A japánok kicsit óvatosabbak, távolságtartóbbak, ez tényleg így van.

- Kíváncsi vagyok, hogy miért pont Magyarországra jöttél oktatni? Hallottál a magyar-japán rokonságról?

- Japánban én egy testnevelési egyetemen végeztem, és fiatal korom óta kendóztam. Kendóból már igen korán magas fokozatot szereztem, és egy többszáz főt oktató klub helyettes vezetője voltam. 1986-ban nyílt lehetőségem arra, hogy Németországban, Hamburgban egy nagyon híres mester asszisztenseként dolgozhattam egy kendó klubban. A hamburgi dódzsóban tanítottam, és itt döbbentem rá, hogy az európai kendósok milyen komolyan érdeklődnek nemcsak a kendó, hanem a japán kultúra iránt is. Ekkor gondoltam először arra, hogy a világ nyugati felére kellene jönnöm oktatni. Az egyetem befejezése után lehetőségem nyílt arra, hogy Kanadába utazzak oktatóként, de a mesterem egyszerűen kinevetett, mert jól látta, hogy ugyan versenyzőként nagyon jó vagyok, de tanítóként még nem állom meg a helyem. Így maradtam, és a Tsukuba Egyetem mesterkurzusát kezdtem el, ahol négy éven keresztül kutatóként vizsgáltam a budó helyét a japán filozófiai/vallási eszmetörténetben. Ekkor jött a lehetőség, hogy Magyarországra utazhassak kendó oktatóként. 1992-ben érkeztem először Magyarországra, és két és fél évig dolgoztam szakedzőként a Magyar Kendo Szövetségnél.

- A nyelvi nehézségeken meg szó szerint átvágtad magad...

- Nem egészen. Tokióban egyszerűen nem sikerült magyar nyelvi oktatót találni, ezért ideutazásom előtt angolul tanultam. Itt kezdtem magyarul tanulni, és borzasztó nehéz volt - különösen az első időkben - szót érteni is bárkivel. 1995-ben járt le a megbízatásom, majd tíz hónap otthonlét után már a Veszprémi Egyetem testnevelési tanszékén kaptam állást adjunktusként, mint kendó és baseball oktató. Három évig dolgoztam ott, majd a Buddhista Főiskolára kerültem.

- Mégis hogyan? Hiszen nálunk kendó oktatás nincs!

- Krepsz János és Szabó Balázs ajánlásával. És nem kendót, hanem budó történelmet és elméletet tanítani. Diplomám szerint testnevelő tanár vagyok, de igazi szakmám elméleti: a budó történelme és filozófiája. Ezt Japánban is kevés helyen lehet oktatni, éppen ezért óriási örömmel jöttem ide, a Buddhista Főiskolára.

- Hány éves korodtól kendózol, és kik voltak a mestereid?

- Nyolc éves koromban kezdtem el, és már harmincöt éve kendózom. Első tanárom apukám volt, és tizenkét éves voltam, mikor egy magán középiskolába kerültem egy híres mesterhez, Marujama szenszeihez, aki most már nyolcvanhárom éves. Nyolcadik danos, és a mai napig kitűnően vív. Tizennyolc éves koromban, ahogy befejeztem a középiskolát, továbbküldött mesteréhez, hogy tőle tanuljak tovább.

- Íme, még egy japán jellegzetesség. A mester tovább küldi a tanítványt a következő mesterhez.

- Igen. Az egyetemen végül egy kilencedik danos mesternél tanultam. Ő tíz évvel ezelőtt halt meg. De az igazi mesterem az a Marujama, aki tizenkét éves korom óta tanított-tanít.

- Tartjátok a kapcsolatot?

- Természetesen. Ha hazamegyek, először őt látogatom meg. Olyan, mint az apám, a másik apám. Kevés szó esik közöttünk, mégis érti, hogy mit gondolok. Sok tanítványa volt, de egyik kedvence - ezt érzem - én vagyok. Évente csak egyszer találkozunk, mégis az első pillantásával el tudja dönteni, hogy mi nem stimmel a vívásommal. Például a hetedik danos vizsgám elsőre nem sikerült. Második alkalommal korábban hazamentem, és hozzá jártam egy hétig. Egy pillanat alatt észrevette, hogy mi hiányzik, hogy mitől szenvedek. Ezernyolcszáz emberből csak kilenc százalék megy át ezen a vizsgán, és én harminckilenc éves koromban szereztem meg ezt a fokozatot, ami nagyon korai Japánban. Mindezt a mesteremnek köszönhetem, ami mögött sok-sok év közös munka és valami nehezen megmagyarázható mély kapcsolat is van...

- És neked van kedvenc tanítványod, akinek Te vagy a mestere, a szó japán értelmében?

- Erre nehéz válaszolni... Tizenöt éve oktatok kendósokat Magyarországon, akik közül jó néhányan már harmadik-negyedik danosok. Inkább a barátaim ők, és én is csak keresem a saját utamat, mint gyakorló. Ők is gyakorlók. Nekem valamivel több a tapasztalatom - csak ennyi a különbség.

- Lehet, hogy én tekintek túl misztikusan erre az egészre... Nem jellemző-e a világ nyugati felére, hogy túl gyorsan osztogatja a danokat?

- Szerintem nem. De ez irányzattól is függ. Például a kendóban az alacsonyabb fokozatokat előbb el lehet érni, mint a karatéban vagy az aikidóban. Minél magasabb szintre ér valaki, annál nehezebb lesz a következő fokozatra lépni - kendóban a nyolcadik danért is hihetetlenül komoly vizsgát kell tenni.

- Mi a legmagasabb fokozat a kendóban? A 10. dan?

- Igen, elméletileg. De a legmagasabb fokozat, amit ma el lehet érni, az a nyolcadik. De ehhez igen komoly elméleti és gyakorlati vizsgának kell megfelelni. Jelenleg Japánban nincs már tizedik danos kendó mester. Ő már egyébként is valamiféle isten lenne, és az nem jó.

- A sport, a sporttá válás mit vett el a kendó igazi, régi szelleméből?

- Tény, hogy a sport rövid távú célokért küzd. De ha a budóval foglalkozunk, annak nincs vége. Egy egész életen át fejleszted magad, ez a budó. A tested öregszik, a szellemed érintetlen marad - ez a budó. A kendó mögött ott az évszázados hagyomány és az életvezetés, ami például a karatéból hiányzik. A sportban egy idő után nincs tovább. A budóban mindig van tovább. Például ma a japán dzsúdóban az a cél, hogy a 2008-as pekingi olimpián minél több aranyérmet szerezzenek. Nagy hiba, mert pont a lényegétől fosztja meg az egészet ez az elvárás.

- No de például az aikidóban nincs is verseny!

- Igen, ez igaz.

- Úgy tudom, hogy az aikidó az egyik legtradicionálisabb, legszellemibb harcművészeti irányzat. Ez nem igaz?

- Nem.

- Miért nem?

- Azért, mert az aikidó viszonylag újkeletű rendszer. Még nem érett. Ehhez pár száz év mindenképpen kell.

- Lassan azért körvonalazódik az echte japán mentalitás… Gondoltál már arra, hogy milyen lenne egyszer életre-halálra megküzdeni?

- Hát, nem szeretnék.

- Miért nem?

- Mert félek a haláltól.

- Nem azt tanulod, tanítod, hogy nem szabad félni?

- A halál miatt kendózom? Én nem azért kendózom, mert szeretnék bárkit is megölni. És azért sem, hogy megmutassam, hogy milyen bátor ember vagyok, mert nem félek a haláltól. Félreértik az európaiak, hogy a szamuráj soha nem félt a haláltól. Félt bizony, nem is kicsit. Ezért fejlesztették a kardvívó technikát folyamatosan. A halálfélelem viszont blokkolja a technikát, és ezért közeledett a budó a buddhizmushoz: hogy tisztázza az élet és a halál közötti kapcsolatot. Ezért a zen buddhizmus és a kendó nagyon közel van egymáshoz.

- Magad is foglalkoztál komolyabban buddhizmussal?

- Én még nem, de nekem, mint japánnak azért nagyon természetes dolog a buddhizmus.

- Szoktál meditálni? Tartozik egyáltalán a kendó edzésekhez ilyen jellegű gyakorlat?

- Hogyne. A légzésgyakorlás fontos. Minél magasabb fokozatra jutunk a kendóban, ezek a buddhista szempontok egyre jobban előtérbe kerülnek. De a meditáció nem működik mozgás nélkül. A ki-t áramoltatni, a tudatot nyugalomban tartani...

- A Te mestered foglalkozott ilyesmivel?

- Természetesen. A kendó hagyománya az élet egészére szól, és erre egy évszázados, kidolgozott minta van, amiben mindennek megvan a maga helye, így a meditációnak is. Európában még nem születhetett meg ez a hagyomány, ezzel a tapasztalattal itt még nem rendelkeznek.

- Japán is változik, és a régi utak mentén egyre kevesebb fiatal jár...

- Ez a nagy változás pont a születésem évében, 1964-ben kezdődött el, a tokiói olimpia után. Azóta egyre inkább elamerikanizálódik Japán is, és a hagyományok elvesztik a vonzerejüket. Például most tervbe is van véve odahaza, hogy a budót kötelező tárgyként bevezetik a középiskolákban.

- Mi a különbség budó és bushidó között?

- A szamurájt hivatalosan busi-nak hívják, a busidó a szamuráj etikett és filozófia. De tulajdonképpen mozgáskultúra nélkül, ami pedig a budó.

- Vagyis a bushidó tulajdonképpen belső utat jelent?

- Igen. De mást jelentett a busidó a Edo-korban, és mást a IX-X. században. Hol a buddhizmussal, hol a konfucianizmussal, vagy a sintóval hozták összefüggésbe. A budó mindig testmozgás is. Technika és szellemiség együtt. A budó és a bushidó egyaránt a szamurájok feladata volt. Természetesen hasonlítanak, de a mélyükön mások. A budó szellemiség mindig a testmozgás által fejleszthető.

- Mondtad, hogy a világ nyugati felén ismert karate és aikidó irányzatok meglehetősen fiatal rendszerek a japán harcművészeteken belül. Mik azok a fegyveres vagy pusztakezes stílusok, amelyek megfelelnek a hagyományosság nemes japán mércéjének?

- Összefoglalva kobudónak hívják, és igen sok hagyományos iskola tartozik hozzá, mint a Jagjú-Sinkage-Rjú, a Dzsigen-Rjú, vagy a Takeno-Ucsi és a Ko-si-no-Mavari, satöbbi. Ezek az iskolák már a XIV-XV. században megjelentek.

- Visszatérve rád: testvéred van?

- Bátyám három évvel idősebb nálam, és Tokióban dolgozik kertészként.

- Jóban vagytok?

- Természetesen.

- Családja van?

- Igen, felesége, de gyermekei a mai napi nincsenek.

- És a szüleid?

- Édesanyám három évvel ezelőtt halt meg. Édesapámat hat éves koromban temettük el, és nevelőapámtól tanultam először kendózni. Jó kapcsolatban vagyok vele is. Évente egyszer megyek haza, és akkor körbelátogatok mindenkit, így unokatestvéreimet is.

- Évente egyszer? És nem hiányzik az édes anyaföld?

- Nem, mert nagyon sok japán érkezik Budapestre, akikről nekem kell gondoskodnom.

- Jóképű, udvarias, sikeres, de nem gazdag, hetedik danos kendó mester vagy Japánból. A csajokkal mégis hogyan állsz?

- Isten tudja. Nem kapkodok...

- Pedig a Japánok kapkodósak - mondtad volt. Ezek szerint nem a házasság területén? Pedig volt feleséged...

- Igen, ez igaz, volt egy magyar feleségem. Tizenkét évig éltünk együtt, de a más-más életcél végül szakításhoz vezetett.

- Békében váltatok el?

- Békében. Úgy érzem, hogy ezzel egy kicsit még magyarabb lettem. Magyarországon ugyanis nagyon sokan elválnak.

- Most engem cikizel japános udvariassággal? Miért, Japánban nem?

- Azt hallottam, hogy a magyar férfiak több mint hatvan százaléka elválik. Japánban szerintem ez harminc sincs. De ez is nagyon sok - japán szempontból. Ezért mondom, hogy már igazi magyar férfi lett belőlem.

- Remélhetőleg a vérmesebb hölgyek sem értik félre az előbbi mondatodat, különben… különben inkább szaladjunk tovább. Jó néhány éve oktatsz már nálunk. Nem lepődtél meg, mikor megtudtad, hogy Budapesten egy buddhista főiskola működik?

- Meglepődni meglepődtem egy kicsit, de teljesen természetesnek tartom, hogy modern korunkban egy ilyen jellegű intézmény létrejöhetett Budapesten. A világ sokkal tágasabb lett az elmúlt száz évben, és Japánban is sokan foglalkoznak például keresztény vallással.

- Szeretsz itt tanítani?

- Nagyon szeretek. Minden nap más, minden nap újdonság, amit itt töltök. Szeretek a diákjaimmal beszélgetni, és azt is érzem, hogy tizenöt év alatt sok minden változott, így én is...

- Tizenöt év ide vagy oda, a japán udvariasság diszkréten hallgat. Mindenesetre most is két diáklány főz a mellettünk lévő konyhában, és várja veled együtt a harmadéves japánszakos hallgatók érkezését egy kis csevelyre. Jelenleg nemcsak a Buddhista Főiskola tanára vagy, hanem a Magyar Kendo Szövetség technikai igazgatója is. A magyar (férfi) virtusra azért keményen jellemző a széthúzás, a viszálykodás. Találkoztál-e ezzel a tipikus problémával az izmosodó kendo szövetségen belül?

- Igen, erről hallottam, de sok magyar kendós állítja, hogy míg én itt vagyok, addig elkerülhető lesz a komolyabb ellenségeskedés. Magam is csak reménykedni tudok, hogy ez tényleg így lesz...

- Tehát maradnod kell. Milyen irányba terelgetnéd - szíved szerint - hosszú távon a magyar kendósokat?

- Magától értetődik, hogy a kendót nemcsak sportként szeretném megmutatni a gyakorlóknak, hanem mint a japán kultúra, a japán tradíció egyik meghatározó hordozóját - olyasvalamiként, ami egy életen keresztül végigkísér. Úgy, ahogy ezt Japánban űzik, úgy, ahogy ezt a mesterem éli - és ahogy ezt magam is szeretném.

- Köszönöm a beszélgetést!

Kalmár Csaba

Egyéb írások Abe Tetsushival kapcsolatban:
+ A Budomagazin cikke