Kádár Zoltán
a Főiskola kínai
szakirány-vezetője

- Mogyorós csokoládét?

- Igen, köszönöm.

- Téged, mint szigorú szakmai fenomént és elkötelezett tudóst állítottak be informátoraim, így rögvest komoly kérdéssel kezdeném. A hivatali önéletrajzodban találtam egy számomra nehezen értelmezhető, bár gyönyörűen hangzó projekt-címet, aminek Te a helyettes vezetője voltál anno, nevezetesen "A vernakuláris kínai nyelv udvarias önlealacsonyítási rendszerének pragmatikai elemzése". Mit is értsek e körmönfontság alatt?

- Erről szívesen mesélek. A kínaiban alapvetően két nagy nyelvi rétegről szoktunk beszélni: a klasszikus és a modern kínairól. Kevésbé ismert, hogy a huszadik század előtt is létezett már írott formája a hétköznapi kínai nyelvnek, pontosabban egyfajta stilizált formájú reprodukciójáról beszélhetünk. Kínában nemcsak a huszadik századtól kapott nagy szerepet a beszélt kínai írott változata: a baihua ("dísztelen beszéd") már korábban is fontos része volt az írott kultúrának, és egy másik nagy nyelvi réteg volt a klasszikus kínai mellett. Régebben a vernakuláris avagy baihua művek alkották azt a fő korpuszt, amivel foglalkoztam, ez azonban mára kibővült a kínai és a klasszikus kínai levelekkel való foglalatossággal is, ami a szívszerelmem. A vernakuláris korpusz - mondjuk így - a beszélt nyelvet imitáló korpusz. Ez különösen alkalmas az udvariatlanság rekonstruálására. Természetesen a kínaiak (is) káromkodnak. Ugye, ezt a klasszikusban annyira nem írják le. Ezzel szemben a vernakuláris korpuszból kitűnően rekonstruálható, hogyan is nézett ki egy kínai veszekedés, káromkodás, vagy egy piaci alku "szövege". Tehát a vernakuláris művek bizonyos szempontból olyan nyelvi "kuriózumokat" tartalmaznak, amelyek a kutató számára érdekesek, és amelyek a klasszikus nyelven írt művekből nem mindig derülnek ki.

- Mégis, hogyan mentél el egy ilyen francos irányba a nyelven belül, hogy korpuszhűen fogalmazzak?! Meglehetős speciális témának tűnik nekem...

- Érdekes, hogy a nyelvi és társadalmi udvariasság már régóta felkeltette az érdeklődésemet. Az emberi kommunikáció mindig érdekelt, családomban pedig generációkra visszamenőleg több nyelvész és orientalista is volt.

- Tehát kettős érdeklődésed van?

- Igen. Egyfelől a keleti stúdiumok, elsősorban a kínai nyelv, másfelől a nyelv, az emberi beszéd és az interakció-kutatása. E két terület "szippantott" magába, és ki is tartott mellettem, bár időnként azért félre-félre kacsintgattam az irodalom és egyebek irányába...

- Tapasztaltam magam is, hogy udvarias ember vagy, mert bocsánatot kértél, mikor nekem jöttél a folyosón a múltkor...

- Ez csak formalitás, nem udvariasság. Az udvariasság gyakran különbözik a formalitástól, és nem állítom, hogy mindig udvarias vagyok.

- Tényleg?

- Durva, ha lehet, azért nem, de udvariatlan bizony szoktam lenni.

- A japánok kifinomult udvariassága közismert. Igaz ez a kínaiakra is?

- Mondjuk inkább azt, hogy számos kelet-ázsiai nyelvben nagy szerepe van a tiszteleti nyelvnek. Ilyen szempontból a régi kínai kultúra erősen hasonlít a mai japán és koreai nyelvhez. Ennek azonban nem feltétlenül van direkt köze az udvariassághoz. A mai kínaiak is udvariasak és udvariatlanok, a különbség a kínai nyelv régebbi állapotaihoz képest mindössze annyi, hogy a hagyományos, nagyon erős "tiszteleti nyelv" szerepe erősen lecsökkent a történelem viharai során. Különben az udvariasság és udvariatlanság minden nyelvben és minden társadalomban létezik, és kulcsa, egyik lényegi meghatározója az emberi kommunikációnak. A tiszteleti nyelv hiánya nem jelenti azt, hogy a kínaiak mindig udvariatlanok lennének. Bár néha ezzel a sztereotípiával kapcsoljuk össze őket. Néha meg avval, hogy túl udvariasak. Egyik sem igaz.

- Épp rá akartam kérdezni, hogy a távol-keletiek nem udvariasabbak-e, mint a világ másik felén élők?

- Ez csak sztereotípia.

- Minden gondolkodás "sztereotipikus". Lehetne árnyalni egy picikét?

- A sztereotípiák mögött mindig van igazság. És a sztereotípia jó, mert a sztereotípia sokszor irányít bennünket, hogy hogyan kéne viselkedni, mikor az identitásunkat megformáljuk. Talán a buddhológusok is egyetértenének azzal, hogy az identitás formálásban sokszor a magunk sztereotípiáit, a magunk sztereotípiában látott képét követjük. Fontosak a sztereotípiák, de az "udvarias ázsiai" sztereotípiájában hajlamosak vagyunk összekeverni az udvariasságot a formalitással. Viszont sokszor lehetünk udvariatlanok nagyon formálisan is... Így nem feltétlenül udvariasak, vagy udvariasabbak a keleti emberek, mint mi. Sokszor még csak nem is mások. Ha mélyebben megnézzük esetenként, mi is ugyanolyanok vagyunk nagyon sok mindenben. Ez az egyik fő kérdése egyébként a kutatási témámnak, hogy miben különbözünk, és miben vagyunk mások.

- Nos, és milyen sztereotípiák élnek a kínaiakban a nyugatiakról?

- Talán azt mondhatnánk, hogy hajlamosak túl pozitív képben látni a világ nyugati felét. Vagyis az Európában szerencsét próbáló kínaiak egy része csalódásra van ítélve, mikor ide érkezik. Úgy gondolom azonban, hogy többségük kedveli Magyarországot, pontosabban ez azokra igaz, akiket ismerek.

- Nekem úgy tűnik, hogy a világ bármely részén képesek magukat jól érezni...

- Hidd el, nagyon sokszor nekik sem könnyű. De kivételesen nyitott szelleműek és alkalmazkodóképesek, ami esetenként kevésbé jellemző a nyugatiakra egy ázsiai környezetben, de már megint sztereotípiákban beszélünk!

- No, de miért özönlik el a világot? Azért, mert sokan vannak?

- Nyelvészként számomra ez nehéz kérdés, mert a gazdasági mozgatórugókat kevéssé ismerem.

- Feltételezem, hogy neked nem jelentett problémát a kapcsolatteremtés odakint!?

- Több évet töltöttem el Kínában kisebb-nagyobb megszakításokkal, és a kínaiakba máig szerelmes vagyok. Egyszerűen szeretem őket. Ha valaki Kínába látogat, csak legyen nyitott, és hihetetlen élményekben lesz része, mert összességben rendkívül szeretetre méltó nép. Igaz, nehéz pillanataim nekem is sokszor voltak. De csak hozzáállás kérdése, és tengernyi nevetnivalót, poént, szépséget és egzotikumot talál az ember. A nyugatiak gyakran elkövetik azt a hibát, hogy egyfajta kulturális felsőbbrendűséggel érkeznek Kínába, ami nagy hiba.

- Pedig a világ legrégibb töretlenül fennálló civilizációja a kínai, vagy ötezer éve!

- Az ötezer egy kicsit sok.

- A kínai civilizáció nemcsak a legrégebbi – különleges kulturális örökséggel –, hanem a nagy számok törvénye alá is tartozik. És ez azért nem akármilyen súlyt jelent a jelenlegi földgolyón!

- Igen. Olyan, mintha egy mély folyóba kerülnél. Ha szeretettel viszonyulsz ehhez a folyóhoz, ha hagyod, hogy vigyen magával, picit te is belekerülsz. Ez a jó benne. Érdekes módon nagyon befogadó kultúra, amit sokszor nem is hisznek a kelet-ázsiaiakról. A kínaiak, ha nyitott szívvel állsz hozzájuk, szívesen megosztják veled ezt, mert büszkék és jó értelemben vett nacionalisták. Büszkék a kultúrájukra és büszkék arra, hogy ők kínaiak.

- Összetartanak?

- Nehéz több mint egymilliárd emberről bármit is állítani...

- Mert a magyarok nem.

- A kulturális sztereotípiák mindig zavartak. Itt is, ott is rengetegféle ember van. Azt tudom, hogy én mindig olyan magyarként próbáltam odamenni, aki büszke az országára, és ezt a legtöbb kínai értékelte: sokan ismerik és szeretik Magyarországot, és ezt ki is fejezik.

- A kultúrák nem átjárhatók?

- Nem a kultúrák találkoznak egymással, hanem az emberek. A kínaiak nagyon megbecsülik azt, aki büszke a saját kultúrájára, és nyitott az ő kultúrájukra. Az én hozzáállásom mindig ez volt, ezért is tudtam megőrizni a szeretetemet irántuk. Minden kultúrának megvan a maga furcsasága. Néha, ha az ember egy vidéki, pottyantós vécében a koszban (vagy rosszabban) guggol (a kínai vécé nem ülős, mint a mienk), akkor persze elgondolkodik az előbbiekről.

- Sajnos, nekem csak a gondolatok jutottak az élmény helyett, de például olvastam egy neves japanológussal készült interjúban, hogy japánnak lenni önmagában érték, abszolút érték a japánoknál. A kínaiakra is jellemző ez a fajta erős identitástudat? Esetleg ők könnyebben megközelíthetők egy nyugati számára?

- Ez is egy kulturális sztereotípia. Van olyan japán, meg olyan kínai is.

- Ki gondolná, hogy egy komoly tudós nem hajlandó absztrahálni rendesen, bár lehet, hogy a szavaid már az interkulturális sztereotípiák új trendje, hogy szeretet, mindenki egyéniség, stb... Miért éppen a kínai kultúra és a kínai nyelv?

- Tizenhárom éves koromban kezdtem el taijit tanulni, és ezen keresztül jutottam el a kínai nyelvhez és kultúrához.

- Mindezt csak úgy, véletlenül?

- Igen. Nagyon szimpatikus mozgásformának tűnt, és máig művelem más sportokkal egyetemben. Külön inspirációt jelentett, hogy akkortájt kezdtem el kínai regényeket is olvasni. Az első A Vörös szoba álma volt, és pár hasonló könyv elolvasása után egyértelművé vált, hogy Kínával szeretnék foglalkozni.

- Ennyire biztos voltál benne?

- Tizennégy éves korom óta ez a fő stúdiumom. A matematika órákon sokszor kettesre szerepeltem, mert a pad alatt kockás füzetbe kínai írásjegyeket írtam.

- Állítólag ez a holland órákon is előfordult a gimnáziumban!?

- Úgy, hogy kirúgtak az óráról. A tanár azt mondta, hogy jó jegyet ad, de ne járjak be, mert semmi értelme. Nem érdekelt semmi más, és ez az egyetlen hobbim a mai napig is egyébként.

- Irigylésre méltó ez az elkötelezettség és célirányosság.

- Én választottam, vagy ő választott engem? Nem is döntés volt, egyszerűen jött önmagától.

- "A fontos dolgok megtörténnek az emberrel." Ruzsa Ferenc szavai ezek régről.

- Később döbbentem rá, hogy ez a céltudatosság az egész családomban megvan, megvolt, és hogy talán nekem is a véremben van.

- Ezek szerint egy generációs utat/attitűdöt követsz?

- Tulajdonképpen igen, bár eredetileg nem gondoltam követni. Húsz éves korom körül jöttem rá, hogy a család tele van hasonló karakterű emberekkel: dédapám orientalista-régész akadémikus volt, a nagyapám nyelvész, a nagyapám testvére a Török-Magyar Baráti Társaság elnöke, az unokatestvérem szintén orientalista és nyelvész egyszerre.

- A felismerés maga késői, de szégyenkezésre semmi ok, azt hiszem.

- Igen, büszke is vagyok erre. Professzor Fehér Géza dédnagyapám és doktor Fehér László nagyapám vonalát követem. Ezért is ingadoztam mindig az orientalisztika és a nyelvészet között.

- És a mandzsu birkózás?

- A taiji mellett gyakorlom a mandzsu birkózást is, ami egy dzsúdó jellegű valami, de csak alapszinten. Ugyan minden nap edzek, de nagyon keveset, mert az időm nem engedi. És időnként a saját örömömre, a saját fejlődésemre néha meditálok is.

- Komolyan?

- Igen, de nem buddhista, hanem a kínai qigong meditációt, úgy tizenöt éve már. Ez egyfajta agytréning, ami egy kutatónak is fontos, hiszen segít a koncentrációban. Így ezt is a szakmám szolgálatába igyekszem állítani.

- Praktizálod.

- Igen. Kínai mesteremnek sem okozott gondot az a kettősség, hogy egyetemi tanárként a qigong és a taiji alapjait is ő tanította, mesterszinten.

- Itthon jársz valamilyen taiji tanfolyamra/körbe, ahol gyakorolsz?

- Nem, kizárólag a magam örömére gyakorlom, bár egy oktatói diplomát is szereztem belőle még Kínában.

- Hallomásból tudom, hogy a vizes princípiumokban is jól navigálsz...

- Versenyt úsztam majd tíz éven keresztül, és vízipólóztam is. Síelek, snowboardozom és hegyet mászok aktívan, főleg az utóbbit, ha van elég időm.

- Meg vagyok döbbenve, komolyan!

- A sport az, amit még nagyon fontosnak tartok. A kínai és a sport. Pár aranyérmet szereztem úszásban, vízilabdásnak viszont pocsék voltam.

- És sportból kertészkedsz? Gondolok itt a saját nevelésű bambuszligetre a családi kertben.

- Csak egy mezei hobbi. Szeretek kertészkedni, mert édesapám agrármérnök, és szüleim kertje nagyon szép. Én a sajátomat igyekeztem keletiesre formálni, és valóban van egy nagyon komoly bambuszligetem és egy japán kertem. Talán az egyik legszebb bambuszliget az országban.

- A Főiskolán működő zen kert-kör járt már nálad?

- Nem, szerintem nem is tudnak róla. Csak a magam örömére csinálom, mint a taijit.

- A feleséged japán. Vele Kínában ismerkedtél meg?

- Igen. A kislányunk viszont már itt született.

- Kérted, hogy a családodra vonatkozó kérdéseket mellőzzem, de remélem nem azért, mert rosszban vagytok az asszonnyal?!

- Ellenkezőleg, kiváló a kapcsolatunk, és ennyit erről.

- Ahogy parancsolod! Após, anyós?

- Legföljebb annyit, hogy egy aikidó-s kalligráfia kint lóg a falon valahol a suliban, mint egy titkos mester műve, pedig az apósom festette, és én ajándékoztam a Főiskolának.

- Japán nyelvtudásodat feleségednek köszönheted?

- Nem egészen, de a vele való megismerkedésemkor kezdtem el a japán stúdiumokat egy nyelvtanfolyam keretén belül az ELTE-n.

- Tudjuk, hogy az ELTE a sinológia fellegvára, mégis a Buddhista Főiskolán tanítasz. Miért?

- Kósa Gáboron keresztül kerültem a Buddhista Főiskolára, aki nemcsak a tanárom volt - ő tanított tanítani -, hanem egyik legközelebbi barátom is. Talán húsz évesen adtam itt az első órámat, és azóta is itt tanítok. Hogy miért? A munkakörülmények ideálisak. Nem kell papírmunkával foglalkoznom, és a kutatóalkatomnak megfelelő békénhagyás itt megvan. A munkámat, amit nagy szenvedéllyel művelek, a Főiskolán megbecsülik, és meg se próbálnak másra kényszeríteni. És még a fizetés is jó!

- Nem emlékszem olyan tanári vagy diák összejövetelre, ahol jelen lettél volna. A Főiskola, mint közösség hidegen hagy?

- Egyszerűen nincs rá időm. A munkámon kívül csak a családomra van, mert munkamániás vagyok. Remélem, hogy ez a Főiskolának is fontos!

- Ha jobban belegondolok, levéllel sem találkoztam a hivatalos levelezőlistán, ami a Te kezedtől származott volna!?

- Néha azért szoktam írni, de a vitákba, ha lehet, nem megyek bele. A saját erős véleményem viszont mindig megvan.

- Kár, hogy az erejét nem tudjuk meg, ha ki sem adod magadból...

- Maradjunk annyiban, hogy szerintem nagyon jó irányba mennek a dolgok a Főiskolán.

- Hozzád illő, tömény summázat. És mert nehéz vallomásra bírni, a bástyámmal előrelépek G8-ra, hogy megfenyegessem a királynődet: az egyik leggyakoribb elkéső vagy a saját óráidról, nem beszélve arról, hogy a mobiltelefonodat is felveszed óraadás közben. Mondták volt diákjaink. Te jössz!

- Elismerem, ez tényleg probléma – volt, azt hiszem. Az egyik évem különösen rossz volt munkaszervezés szempontjából, és a menet közbeni változások külön betettek. Másfelől túl sok mindent vállalok, de igyekszem javulni. Szerencsére már jobban tudom szervezni a dolgaimat.

- Időnként sajátos magyarázattal is szolgáltál a fentiekre – szintén a diákoktól tudom. Mintha egyszer a hangyák is ellepték volna a Trabantodat!?

- Pedig megtörtént, hogy egyszer néhány napig nem használtam a Trabit, és az eltelt idő alatt beköltözött hangyaboly közepébe sikerült lendületből beleülnöm...

- Szigorú oktató vagy?

- Igen, szigorú vagyok, a diákok érdekében: nekik fontos, hogy sokat érjen a diplomájuk a gyakorlatban. Ha valaki zavarja az órát, egyszerűen kiküldöm!

- Komolyan kiküldöd?

- Igen, kiküldöm.

- Ki is megy?

- Kimegy. Velem nem szoktak packázni, mert elérem, hogy ne lehessen.

- Kissé kényelmetlen szituációk alakulhatnak ki így. Számodra ez nem okoz gondot?

- Sose volt fegyelmezési problémám. A csoport van az én kezem alatt, és nem én a csoport keze alatt. Egy nyelvet csak úgy lehet elsajátítani, ha azt a tanulók komolyan akarják. Félreértés ne essék, a főiskolán kínait tanulók nagyon szorgalmasak és tehetségesek. Természetesen az első év mindenkinek nehéz, de aki megtanul kínai nyelvet tanulni, az utána tudni is fogja a nyelvet. A diákjaim sokszor dobogósak a Magyarországon rendezett kínai nyelvi versenyeken. Le a kalappal előttük!

- Praktikus okai is vannak minden bizonnyal, hiszen a kínai nyelvtudás Barta Zsolt vetette föl múltkorjában a tisztelet kérdését, és úgy tűnik, hogy ezt meg is követeled magadnak. Engem megdöbbentett, hogy képes vagy valakit kiküldeni az óráról. Nem is emlékszem, hogy a fülembe jutott volna az elmúlt években hasonló hír. Kíváncsi is lettem, hogy vajon milyen gyakran történik meg ilyesmi nálunk a Főiskolán.

- Ha valaki egy olyan nyelvet választ, mint a kínai, akkor az ne beszélgetni jöjjön be az órára, hanem tanulni. És aki tanul, viheti valamire, mert sikertörténetből nagyon sok van ezen a szakirányon. A következetes szigorúsághoz nagyon keményen tartom magam. Ez nem egy szórakozóhely. Az órákon jó a hangulat egyébként, és sokat nevetünk együtt.

- Így hallottam magam is. Állítólag kiváló a humorod és bármilyen poénra vevő vagy.

- A diákoké is jó. Szerintem szeretjük egymást, de nem szórakozunk. A vidámság és a szórakozás más dolog, itt munka van.

- Világos.

- Félreértés ne essék, nem azért vagyok, hogy szívassam a diákokat, hanem hogy megtanítsam őket, és elvárom, hogy ők pedig tanulni akarjanak. Én egy nagyon korrekt viszonyt próbálok fenntartani. És néhányukra nagyon-nagyon büszke vagyok, mint például Sárközi Ildikóra, akiből kutató lett. A diákok a kollégáim, akik tőlem tanulnak - illetve sokszor én tanulok tőlük. Egy kollegiális viszony inkább, ahogy ez egy egyetemen dukál. Mert egyetem vagyunk. Tudom és tiszteletben tartom, hogy a Buddhista Főiskolának van egy sajátos stílusa. És szeretem azt, hogy tegeződünk. Mégsem kell feltétlenül mindegyikünknek ugyanúgy csinálnia a dolgokat. Van, aki meditál és van, aki a diákok lelkével foglalkozik, és erre bizonyára szükség is van.

- Ezen ars poética lazán elmenne Oxfordban is, vagy valamelyik Top Gun kiképzőben. Életed más terrénumait is lefedi ez az attitűd?

- Több terület van nálam, ahol határozottabbak az elképzeléseim, ilyenek a gyermeknevelés, a munka és a kutatás. Az oktatás során maximális határozottság kell, hiszen a csoportnak együtt kell dolgoznia.

- Tapasztalatból pedig ismerheted, milyen érzés, ha az óráról kiküldenek, hiszen középiskolás korodban magad is így jártál a holland órákon.

- Igen, jogos is volt. Elismertem azonnal, mert ugye kínait tanultam a pad alatt. És nem holland, hanem kínai szakon végeztem, mert ez érdekel. Ha valamit komolyan vesz az embert, akkor azzal nagyon sokat kell foglakoznia. Ezért sok mindenről le is kellett mondanom, például a hollandról, de előnye is volt/van.

- Visszatérve, summa summarum, a Főiskolán jól érzed magad. Kvázi, ideális munkakörülményeket biztosít számodra.

- Igen, nagyon jó hely. Nem probléma azzal az értékrenddel azonosulni, amit a Főiskola képvisel, sem most, sem a múltban, azóta, hogy itt dolgozom.

- Nem zavartak az esetenként durva hangnemű szóváltások, feszültségek közös otthonunk falai között?

- Zavarni zavartak, de szerencsére a dolgok jó irányba mennek. Fontos, hogy komolyan vegyük magunkat, ez egy komoly hely, diákjaink pedig eredményesek - és végül is ez a cél, nem igaz?

- Mogyorós csokoládét? Igen? Egészségünkre!