A buddhista tantra egyik lényeges eleme a gyakorlatok kiterjesztése a létezés minden elemére. Szarahapáda a népnek szóló énekeiben nem hagy kétséget azzal kapcsolatban, hogy a középút követése az, ami a megszabaduláshoz elvezet. A középút alatt azonban nem a jobb és bal között vezető utat érti, hanem azt, amely mind a kettőt magába foglalja. Ez nem ennek vagy annak a megtagadásával jár együtt, hanem mindkettőnek az elfogadásával, azaz mindkettőnek a gyakorlatok révén történő integrálásával. A két legfontosabb integrálandó elv a karuná és a súnjatá. A karunát általában részvétnek, a súnjatát pedig ürességnek fordítjuk, ám a karuná a passzív részvétnél lényegesen többet jelent. Mivel a karuná az upáját, vagyis a módszert is magában foglalja, ami a gyakorlás technikáját is jelenti, ezért a részvét jelentése mellett a részvétel, a részvétteljes akív cselekvés is a karuná fogalomkörébe tartozik. Szarahapáda a Dóhákósa 16-17. énekében a cselekvés és az üresség ellentéteinek egyesítését a következőképpen írja le:

„Ha valaki a cselekvést (karuná) mellőzve ragaszkodik az üressséghez (súnjatá),
Akkor nem fogja megtalálni a legmagasabb ösvényt.
Ha pedig kizárólag a részvétteljes cselekvést (karuná) gyakorolja,
Sohasem fogja elérni a változások világából való megszabadulást.
Ám azt, aki képes e kettőt önmagában egyesíteni,
Azt sem a létforgatag (szamszára),
sem az ellobbanás (nirvána) nem érinti.”

A gyakorlás tehát nem korátozódhat sem a világi cselekvésre, sem az ürességre irányuló cselekvésre, hanem e kettőnek úgy kell egymást kiegészítenie, hogy a gyakorló megtalálja magában azt a megtisztult és magasrendű tudatállapotot, amelyben a tökéletesedés folyamatát egyesíteni tudja hétköznapi és világi kötelességeinek folyamával. A sorsunk ez utóbbihoz tartozik, sok küzdelmet és szenvedést tartogatva számunkra, mégis a sajátunk. Nem dobhatjuk el, nem tagadhatjuk meg, s még csak az sem célravezető, ha minden erőnkkel meg akarunk szabadulni tőle. A célravezető az, ha felismerjük a magunkban lévő megvilágosodás-lényegiség (bódhicsitta) csíraszerű állapotát, a tudat csíraszerű megvilágosodás-lényegét, mert ebből bontakozhat ki a Buddhaság állapota, a megvilágosodás. Ez pedig egy olyan természetes állapot, amikor az ember számára megszűnnek a nagy dilemmák, a kétkedés és az ellentétek. Létrejön az üresség tudása általi részvétteljes cselekvés, amely nem idegen az ember adott létfeltételeitől, sőt inkább azonos azzal. Erre utal Szarahapáda az előbbi idézet folytatásában:

„Ó! Azt mondják: ez helyes, az pedig helytelen.
Hagyd, hadd vigyen az, amihez oda lettél kötve!
A tökéletes tudás birtokosától semmi sem idegen.
A Felébredettnek nincs sem helyes, sem helytelen.”

Az embert a sorsa viszi. Miért kellene tőle elszakadni? Miért kellene az embernek sorsát és létkörülményeit utálni, gyűlölni vagy megtagadni? A minimum az, hogy létfeltételeit egyfajta vehiculumnak (váhana) tekinti, amely azt a célt szolgálja, hogy a tudat tökéletesedésének legyen a hordozója. Azért ez a minimum, mert a tantrikus praxis során el kell jutni egy olyan tudatállapotba, amelyben a test és a világ nem csak hordozó, hanem gyönyörteljes szentély, az el nem múló öröklét temploma. Mert ez a világ és ez a test alkalmas arra, hogy átalakulva a tökéletesség hordozója legyen. A tudat tévedésektől való megtisztítása a világ megtisztulását is jelenti, korábban értelmetlennek tűnő dolgok értelmet kapnak, így az ember a legtermészetesebb módon vezetheti életét. Szarahapáda erről mondja (72.):

„Aki nem örvend a megtisztult világnak,
Hanem kizárólag az ürességet akarja elérni,
Az olyan, mint a holló, mely földet keresve felszáll a hajóárbocról,
Köröz, köröz mindhiába, majd fáradtan visszahull.”

Nem árt, ha egy tantrikus úton járó ember a mindennapok ügyes-bajos dolgai közepette sem felejti el, hogy nem a világ jelenségeitől lesz a tudata tisztátalan, hanem éppen fordítva. Nem a világi körülmények tehetnek arról, hogy a tudat szenved és boldogtalan, hanem éppen fordítva. Ezért a tantrikus gyakorló feladata sem az, hogy díszes öltözetben rázza a szertartáscsengőt, elhárítandó a világ tisztátalanságait, vagy túlzásba vigye a formalitásokat, hanem az, hogy tökéletesedését a legtermészetesebb és legegyszerűbb módon, a részvétteljes aktív cselekvés által véghezvigye, mégpedig olyan létfeltételek között, amilyenben éppen van. S mindezt azért, hogy még ebben a testet-öltésben elérje a teljes megvilágosodást, a Buddhaság állapotát.