Dobosy Antal: Szellemi út a művészetekben

A buddhizmusban a művészetek az ember szellemi fejlődésének lenyomatai. Nem érzelmeket, hangulatokat akarnak kifejezni, de nem céljuk a valóság ábrázolása sem. Mondanivalójuk kizárólag szellemi. Élményeket és eredményeket fejeznek ki a szellemi fejlődés területén. Ugyanakkor a művészetek egyben szellemi gyakorlóterülek is. Miközben a művészetet gyakoroljuk, gyakorlást végzünk. Azokat a tevékenységeket nevezzük buddhista művészeteknek, amelyek a mostani magunk legyőzésére irányulnak, saját tudatunk szerepét akarják tisztázni, magunk és az ember igazi természetének meglátását tűzik ki célul, és a megvilágosodás megvalósítására törekszenek. Minden olyan tevékenység szellemi művészet lehet, amelyen keresztül ez a törekvés megvalósul. A lényeg a módszerben van.

A buddhizmus kétezer-ötszáz éves történelme alatt számtalan ilyen művészet alakult ki. Megteremtette sajátos arculatát a különböző harci művészetekben, a zen tea szertartásban, a virágkötészetben, a kínai és japán tusfestészetben, az íjászatban, a színjátszásban, a zenében, a költészetben, a kertépítésben. A harci művészetben nem az ellenség legyőzése a cél, hanem a saját magunk fölötti uralom, a zen tea-szertartás nem a tea élvezetét kívánja magas szintre emelni, hanem a tudat nyugalmát, a virágkötészetben nem a szépség a legfontosabb, hanem készítőjének lelki harmóniája.

Nézzünk egy példát a zen művészetek gazdag tárházából: a japán nevén szumie festészetként ismert zen művészetet, régebben a kínai és japán zen kolostorokban művelt fekete-fehér tusfestészetet.

Ezek a tusfestmények nem az ábrázolás hűségét tartják fontosnak, hanem éppen azt, ami nincs rajta a képen. Azt, ami nincs kifejezve. Éppen azt, amit a tudat tesz a képhez, hogy művészi élménnyé legyen a festmény.

Van egy történet egy festőről, akitől egy bambuszliget megfestését kérték. A festő megfestette a bambuszerdőt, de nem fekete tussal, ahogy azt addig szokták, hanem pirossal. A megrendelő főúr haragosan támadt a festőre, amikor meglátta a festményt:
- Hogy festhetted pirosra a bambuszt? Ki látott már piros bambuszerdőt?
- Nézd uram! Gondold meg! - válaszolta a festő. - Ki látott már fekete bambuszerdőt?
A történet jellemző a zen festészetre, de más zen művészetekre is. A zen művész saját szellemi felismerésének nyomát hagyja a papíron, és éppen azt nem ábrázolja, amit megélt. De célja, hogy felismertesse a másik emberrel is az átélt szellemi élményt. A mű szónélküli tanítás a tanulni akarók számára. A művész meditációban dolgozik művén, és tanít anélkül, hogy tanítani akarna, kifejez anélkül, hogy kifejezni akarna. Csak teszi a dolgát, mégis maradandót alkot.

Share this post