Tenzin Palmo: Dharmabeszéd a samatháról és a négy mérhetetlenről (2015. január)

Első rész - Samatha

Tehát ezen a délutánon nagyon röviden a samatha, vagyis a nyugalomban időzés meditációjáról lesz szó, illetve a négy mérhetetlenhez tartozó meditációkról. Sajnos csak kevés időnk van most erre az elég kiterjedt témára. Hányan vannak közületek, akik még abszolút semmit nem hallottak a samatha meditációról?

Oké, jó. A buddhizmus tapasztalata szerint mindazt a zűrzavart, ami az életünkben megjelenik, zabolázatlan tudatunk hozza létre. Ki vagyunk szolgáltatva a körülményeknek, az embereknek, a családunknak, szüleinknek, partnerünknek, gyermekünknek, a kormánynak. Mindennek. De alapvetően a fő probléma bennünk, a tudatunkban rejlik. És abban a tényben, hogy a tudatunk oly sokszor negatív érzelmek uralma alatt áll, úgy mint a sóvárgásunk, a ragaszkodásunk, a vágyakozásunk, az agresszió, a harag, a frusztrációk, az irigység és a féltékenység más szerencsésebb életére, saját büszkeségünk… A büszkeség a buddhizmusban nem csak azt jelenti, hogy jobbnak gondoljuk magunkat másoknál, hanem azt is, hogy azt gondoljuk, ugyanolyan jók vagyunk mint mások, vagy ha azt gondoljuk, hogy kevesebbet érünk másoknál, mert a hangsúly itt azon van, hogy saját magamra gondolok, és ezt az ént hasonlítom össze másokkal, nem számít, hogy éppen jobb vagyok, ugyanolyan jó vagy rosszabb valakinél, ez még mindig én-központúság, ego-központúság. Ez tehát mind a büszkeség fogalma alá tartozik. És mindezeknek a szenvedést okozó érzelmeknek, amit érzünk, a félelmeinknek, a depressziónknak, a haragunknak, a sóvárgásainknak és vágyainknak és így tovább, amelyek megzavarják és folyamatosan foglalkoztatják a tudatot, mindennek az oka ez a ragaszkodás ehhez a szilárd, állandó, független, meg-nem-szűnő énhez, amely mindennek a középpontjában áll. Tehát minden ’velem’ történik, és annak érdekében, hogy ezt az én-érzetet kényelmessé tegyük, megragadunk mindent, amiről úgy gondoljuk, kellemes az énnek, és frusztráltak, mérges és szomorúak leszünk, ha bármi olyasmi ér minket, amiről azt gondoljuk bármiféle kényelmetlenséget, kellemetlenséget okoz az énnek. Folyamatosan ezt tesszük. Azt gondoljuk, mások ezt teszik, de én nem. Két órán keresztül itt fogtok ülni. Most figyeljétek meg. Egyszerűen csak figyeljétek meg. Attól függően, hogy a testetek mennyire van hozzászokva ahhoz, hogy lazán üljön, fél óra múlva, egy óra múlva, de két óra múlva biztosan, a testetek azt fogja kérdezni: mi a fene történik itt? Ugye? Meg is mozdulhattok, felrakhatjátok a lábatokat, megpróbálhattok kényelmesen ülni, és máris a kellemes és kellemetlen elvénél vagyunk. Megpróbálunk kényelemben lenni, megpróbáljuk a kényelmet magunkhoz vonzani, és megpróbálunk elkerülni mindent, ami fájdalmas. Ezt az egészet automatikusan tesszük, ez még csak nem is rossz vagy jó, egyszerűen ilyenek vagyunk, és még a kutyák is ezt teszik. A kutyák mindig megtalálják a legkényelmesebb alvóhelyet, télen a napon ülnek, nyáron az árnyékba húzódnak. Valaki egy napon kint felejtette a jógaszőnyegét, és másnap reggel a kutya már rajta feküdt. Ez természetes. Ez része állati viselkedésünknek.

De mégis, foglalkoztatja a tudatot. Ez a beszéd most nem arról a buddhista elképzelésről szól, hogy teljes mértékben az egónkkal azonosítjuk magunknak és nem ismerjük fel igazi természetünket, ez most nagyon alapvetően arról szól, hogyan teremtsünk a tudatunkban valamiféle rendet, úgy hogy a bölcsesség megjelenhessen gyakorlásunkban, és megjelenhessen igazi természetünk belátása.

Ha a tudatot egy vad lóval azonosítjuk, vagy bármilyen más vadállattal, de most a vadlovat vesszük, mert a ló nagyon hasznos, tehát, ránézünk erre a vad lóra, és azt mondjuk: „wow, ebben a lóban igazi lehetőségeket vannak, nagyon jó ló válhatna belőle, de vad. Nem lehet idomítani, mert nem engedelmeskedik nekem. Én azt szeretném, hogy erre menjen, de ő arra megy. Ha azt akarom, hogy nyugodt maradjon, elrohan, ha azt akarom, hogy elrohanjon, állva marad. Nem fogja megtenni, amit szeretnék, mert ez egy vad ló.” Tehát ahhoz, hogy idomítani tudjuk ezt a lovat, először meg kell szelídítenünk. Csendesen kell közelednünk hozzá, hogy a ló azt gondolja: nem is tudom, talán jó buli lenne idomítva lenni. És már nem gondolja azt hogy: „ki ez az ember, ez az ember bántani akar engem, nem szeretném, ha ennek az embernek bármi köze lenne hozzám”, nem, inkább azt hogy: „talán jó dolog lenne idomítva lenni…” Kétféleképpen idomíthatunk, kétféleképpen szelídíthetünk meg lovakat: vagy engedelmességre kényszerítjük őket, mint a szerencsétlen szamarakat, akik járják az utat, terheket cipelnek és nagyon nyomorultul néznek ki, de szelídek. De ez nem az a fajta tudat, amit mi szeretnénk, nem egy olyan tudatot szeretnénk, ami azért csendes, mert el van nyomva, és mert nagyon-nagyon nyomatékosan meg van félemlítve, és nem meri a határait átlépni.

Van tehát egy másik módja is egy ló megszelídítésének. És ez az, hogy megbarátkozunk a lóval. Hogy úgy érezze, alkalmas arra, hogy idomítva legyen. Szeretgeted, cirógatod, simogatod, hogy a ló azt gondolja: „ó, ezek nem is rossz emberek, ez lehet, hogy jó lesz.” És ekkor szeretne majd a hasznodra lenni – és ez így van a tudattal is. Rávehetjük a tudatunkat, hogy nyugodtabb és tisztább legyen, úgy hogy a tudat közben úgy gondolja: „ez igazából egész kényelmes, ez nagyon jó, ezt szeretem. Szeretnék többet megtudni erről, ez jó dolognak tűnik.” A samatha tehát erről szól. A samatha az egyenletességről szól, arról, hogy nem ingázunk fel és le között. Tibetiül sinének fordították, a siné azt jelenti, megintcsak, hogy nyugalomban időzés, amit békés nyugvásnak is szoktak nevezni. Ez az a tudat, amely képes nem csak nyugodtabb lenni, de koncentrált is. Koncentrált. Összpontosított figyelmű. Ezt azt jelenti, hogy ha a figyelmünket szeretnénk valamire ráhelyezni, a tudat meg fog pihenni azon a tárgyon. Alapvetően azt gondoljuk, hogy elég jól kontrollálni tudjuk a tudatunkat. Azt hiszem, az első dolog, amit valaki megtanul, aki elkezd meditálni, az a szerénység. Mert az ember nagyon is gyorsan felismeri, hogy normál esetben mennyire zabolázatlan is a tudatunk. Azt mondjuk, oké, ülj szépen és figyeld a légzést. Jól van, ez nagyon egyszerűen hangzik…

Az egyik közös dolog bennünk, hogy mindannyian lélegzünk. A másik dolog a légzéssel kapcsolatban az, hogy bár ez egy automatikus funkció, mint a szívdobogás, vagy a máj-és veseműködés, ezek mind automatikusan működnek a közbenjárásunk nélkül, mégis, ha azt mondjuk, tartsd vissza a lélegzetedet, vissza tudod tartani a lélegzetedet, legalábbis valamennyi ideig. Ha azt mondják, lélegezz gyorsan, mindenki képes gyorsan lélegezni.

A lélegzés egyszersmind egy híd is a test és a tudat között. Ha félünk, ha dühösek vagyunk, ha izgatottak vagyunk, ha nyugodtak vagyunk, ha boldogok vagyunk, ha szomorúak vagyunk – a légzésünk megváltozik. Tehát a légzés egész pontosan mutatja a tudatállapotunkat. Ezért, amikor a légzésre figyelünk, és a légzés önmagától elkezd lelassulni, a tudat is elkezd megnyugodni, ha a légzésre összpontosít. Ám a legfontosabb dolog a légzéssel, mint meditációs tárggyal kapcsolatban az, hogy nem vagyunk képesek a múltban vagy a jövőben lélegezni. Csak most tudunk lélegezni. És ha tudatosak vagyunk, ha ismerjük a légzést, akkor a légzés idején, minden tudati hozzáfűzés nélkül, pusztán ismerve azt, jelen vagyunk. Ez egy nagyon ügyes módszere annak, hogy a tudatot a jelenbe hozzuk. És a Buddha maga, akinek a légzésen való meditáció egyik fő gyakorlata volt szintén nagyon ajánlotta ezt, és ez minden buddhista iskolában megtalálható, a zenben, a théraváda buddhizmusban, a tibeti hagyományban – mindenki használja a légzést, mint egyfajta kampót, amivel a tudatot el lehet kapni. Holnap majd jobban belemegyünk ebbe, ma nem részletezem a gyakorlatot, holnap lesz a samatha meditáció gyakorlati átültetéséről szó.

Ám nagyon alapvető és egyszerű, hogy csak ülünk szépen, a legfontosabb, hogy a hát egyenes legyen, hogy az energiák szabadon tudjuk fel-le áramlani, mindegy, hogy a földön vagy egy széken ülünk-e, vagy éppen hullapózban fekszünk, amíg a hát egyenes, az energiák akadálytalanul áramlanak, és a dolog ugyanúgy működik. A keresztbe tett lábbal ülés ötlete onnan ered, hogy ez a gyakorlat eredetileg Indiából származik, és mint tudjuk, Indiában mindenki így ül. Így nekik nem gond így ülni, mert gyerekkoruktól kezdve így ülnek. És ha tökéletes padmászanában [lótuszülésben – a ford.] ülsz, a tested egy tökéletes háromszöget alkot, és természetes módon kiegyenesedik a gerinc. Ha valaki képes tökéletesen ülni, akkor a testben minden energia képes szabadon áramlani. Ám mivel manapság az emberek többsége nem szokta meg, hogy így üljön, akkor fontos, hogy felismerjük, hogy attól még, hogy egy kényelmes székben ülünk, az nem jelenti azt, hogy nem vagyunk képesek gyakorolni.

Egy idővel ezelőtt Amerikában jártam, és meglátogattam néhány Zen központot. A zen központok nagyon szigorúan veszik a nagyon tökéletes ülést. Ez az egyik fő gyakorlat, hogy megtanulják, hogyan üljenek nagyon mereven, minden mozgás nélkül. Találkoztam ezzel a női zen mesterrel, aki épp előtte elesett a fürdőszobában, és eltörte a csípőjét, és ekkor harminc év után először egy széken ülve kellett meditálnia. Ami elég kínos egy zen mesternek. Aztán elmentem Kaliforniába, és ott találkoztam egy kínai zen mesterrel, aki éppen kificamította a bokáját, és neki is életében először széken kellett ülnie. És aztán találkoztam még egy zen mesterrel, és annak is hasonló gondja volt… három egymás után! Mind széken ültek! És mind ugyanazt mondták: nincs semmi különbség. El sem tudták hinni. Annyira bele voltak merevedve abba, hogy ha nem ülsz tökéletesen a földön, valahogy elvesztesz valamit, de aztán felfedezték, hogy ha kicsit kényelmesebben ülsz egy széken, lábaiddal a talajon, a tudatod ugyanúgy lecsillapodik. És nem kell idegeskedni a fájó térdek, fájó csípő miatt, hanem ülhetsz kényelemben. Mert a lélegzet az, amiről elfeledkezik az ember, amikor a testtel való foglalkozásba merül bele. Ha úgy ülsz ott, hogy egész idő alatt csak azt érzed, hogy fáj a vállad, fáj a derekad, fáj a lábad, mindened fáj, és ugyanakkor megpróbálsz a légzésre figyelni és nagyon nyugodt és üdvös tudatállapotba kerülni, „ó, egek, én már érezném az üdvöt, csak ne lennének a térdeim!” … Ülj egy széken.

Holnap biztosan közelebb kerültök majd ahhoz, hogyan lehet jól ülni, de ti is jól tudjátok, hogy tökéletesen ülni még nem jelenti azt, hogy végeztünk az egésszel. Ha nem tudsz tökéletesen ülni, ülhetsz úgy, ahogyan kényelmes, addig, amíg a gerinced egyenes. Aztán a tudat… mint említettem, a legtöbb ember úgy gondolja, hogy általában véve, alapvetően rendben van a tudatuk. És csak akkor, amikor tényleges megpróbáljuk a tudatot egy helyben tartani, egy pontra figyelve, csak akkor ismerjük fel, hogy egyáltalán nem vagyunk urai a tudatunknak. Teljes mértékben a tudatunk rabszolgái vagyunk. És ez elég szomorú helyzet, mert a tudatunkat magunkkal visszük mindenhová. Nem hagyhatjuk ott valahol a tudatunkat, még ha épp alszunk is, a tudatunk ott van. Bejárhatjuk az egész Földet, elmehetünk a Marsra vagy a Vénuszra, a tudatunkat mégis magunkkal visszük. És a tudat lát el minket mindazzal, amit tudunk. Illúzióink miatt úgy képzeljük, van ez a külső valóság, és mi magunk itt bent vagyunk, és mi farkasszemet nézünk ezzel a külső világgal, és viszonyulunk hozzá. De valójában, és ezt most érdekes módon tudományosan is bizonyították, nem csak hogy egyáltalán nem vagyunk azok, akiknek gondoljuk magunkat, és akikkel azonosulunk, de még a külső világot is, amelyben annyira hiszünk, nagyrészt a tudatunk hozza létre. Manapság a tudósok bemutatják, hogy az érzékszerveink, különösen a szemünk, és a füleink, orrunk, szájunk, de vegyük most a szemet, mert az vetíti elénk a külső valóság képét, és a szem valójában csak egy nagyon-nagyon nyers és tökéletesen pontatlan képet ad arról, hogy mi folyik ott kint.

Vegyük például azt, hogy ha ránézek erre a virágra, akkor valójában, ami elém vetül, az csak egy nagyon is nyers, piros dolog. És ha azt mondom piros, akkor megintcsak a tudat mondja azt, hogy piros. Úgy értem, vannak bizonyos hullámok, amelyek kivetülnek, és mi ezeket pirosként azonosítjuk. Abban a pillanatban, hogy meglátom, a tudatom, akár egy nagyon-nagyon okos számítógép, azt súgja nekem: ó, ez egy rododendron. De hol van a rododendron? És a rododendron részleteit, úgy tűnik, szintén az agyunk gyártja. Valójában az érzékszerveink nem látnak ennyi mindent. A többi mind egy pillanat alatt rakódik hozzá, a mentális összetevő, az agyunk által, amely nagyon-nagyon okos. És ezekkel együtt már rendben van a dolog, látom, igen, ez egy rododendron. De aztán felmerül: szeretem én a rododendront? Mi a személyes érzésem a rododendronokról? Előjönnek a történetek, amelyek a rododendronnal kapcsolatosak. Tehát, nem csak látjuk a dolgot, hanem beborítjuk azt saját tetszésünkkel vagy nem tetszésünkkel, előítéleteinkkel és így tovább. Tehát sosem látjuk a dolgot önmagában, csak saját változatunkat róla, saját rávetítésünket. És ez az, amiért azt mondják, hogy a külvilág olyan, akár az álom, akár a szivárvány, akár egy bűvész-show. Ezért saját tudatunk foglyai vagyunk, nem csak belül az emlékeken, elképzeléseken, ítélkezésen, előítéleteken, hiteken keresztül, amelyeket a tudatunk alkot, hanem a külső rávetítéseken keresztül is. Ez mind a tudat.

És ez rendben is volna, ha a tudatunk saját uralmunk alatt állna. De nem így van. És a tudatunk olyan, akár egy üveg, amelyet sok-sok különböző színű festék fed be. Tehát még csak tisztán sem látunk, hanem csak a színeink általi torzképet látjuk, és talán ezek a színek szépek: szép kis sárgák, és kékek és zöldek, vagy talán nagyon sötét barnák és feketék és szürkék, ám mind megakadályoz bennünket abban, hogy olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek. Csak a saját változatunkat látjuk. Nagyon alapszinten ezt mind tudjuk. Ha felébredünk és az idő borús, mindent borúsnak érzékelünk. Ha felébredünk, és jókedvűnek érezzük magunkat, még a legsötétebb nap is szépnek tűnik. Ezt mindenki ismeri, ez nem valami nagyon mély dolog. Ami mély, az az, hogy a probléma oka a saját tudatunkban rejlik, amely teljes mértékben zabolátlan és idomítatlan, és így a szenvedünk, még ha boldogok is szeretnénk lenni, és jól szeretnénk érezni magunkat, és örülni szeretnénk, kedvesnek lenni, barátságosnak és együttérzőnek…  miért van, hogy mégis depresszívnek, mérges és szomorúnak és féltékenynek, stb. érezzük magunkat? Nem mi magunk választjuk ezeket. Nem úgy történik, hogy felébredünk reggel, és azt gondoljuk: „hm, nem is tudom, ma talán undok, aljas, depresszív és alapvetően mindenkivel utálatos leszek, ez egy jó nap lesz!” Úgy értem, ha választhatnánk, azt választanánk, hogy jól érezzük magunkat. Nem jó érzés dühösnek lenni. Sokkal inkább lennénk türelmesek, mert az jobb érzés. És jobban segíti a másokkal való kapcsolatunkat. Tehát miért van az, hogy az én tudatomról van szó, mégsem tudom engedelmességre bírni, és megmondani neki, hogy legyen boldog, kedves és barátságos, és tökéletesen türelmes minden körülmények között? Miért nem engedelmeskedik?

Ez tehát a gond, mert ahogy én érzem magam belül, úgy viselkedem másokkal kívül, a gondolataim a beszédemmé válnak, a tetteimmé válnak, így hatással lesznek másokra, a szomszédaimra, a világra. A problémákat ezen a bolygón nagyrészt az emberek okozták. Mit csinál egy tigris vagy egy elefánt? A pusztítás mértéke, amit ők okoznak minimális. A legvadabb faj ezen a bolygón, mind tudjuk jól, az emberiség. Teljesen felbolygattuk ezt a bolygót. A sóvárgásunk miatt, az agressziónk miatt, és alapvetően a nem-tudásunk miatt. Ez mind a tudatunkból ered. Tehát, ha szeretnénk boldogok lenni, és őszintén vágyunk egy szívre, amely kedves, figyelmes és együttérző, akkor azért meg kell dolgoznunk. Nem elég csak könyveket olvasni, nem elég csak beszédeket hallgatni, ez mind jó, de ez nem elég.    

Ebédidőben éppen arról beszélgettünk, hogy a Kálacsakra beavatáson, Washingtonban, ahol a Dalai Láma ezt a nagyon fontos beavatást adta, és ugyanakkor nagyon mély tanításokat adott az együttérzésről, a bódhicsittáról, a szerető kedvességről, és hogy hogyan legyünk jó emberek… és aztán elérkezett az a rész a szertartáson, amikor kiosztották az áldott karszalagokat és a kusafüvet. És ekkor verekedés tört ki. Ez egy baseball stadion volt, és azok, akik a stadiont vezetik azt mondták, sosem láttak még ennyi agressziót a pályán egész életükben. Hiszen ezek kedves, aranyos buddhisták voltak, ráadásul nyugatiak, akik csak Kálacsakra beavatást akartak kapni. „Ez az én pudzsám!” És valaki a kezében tartott egy karszalagot, és egy másik kikapta a kezéből.. Tehát arról van szó, hogy az elémélet nagyon jó lehet, de azért szükségünk van némi gyakorlásra.

Ahhoz is hasonlíthatjuk ezt, mint amikor mondjuk, egy templomot építünk. Az emberek bejönnek a templomba, látják a szép tükröket, a szobrokat, és minden mást, és azt mondják: „ó, milyen gyönyörű templom!” Ám ez a templom nem létezhetne, anélkül a mély alapozás nélkül, amelyet legelőször kellett kiásni. Emlékszem, amikor nálunk, az apácakolostorban a templomot építettük, tizennyolc hónapig, majd két évig tartott csak az alapozás. És hogy elhelyezzék az összes külső és belső talapzatot. És tudjátok, jönnek az emberek látogatóba, és te nem mondhatod nekik, hogy: „Jöjjön csak, nézze meg ezt a gyönyörű alapozást, hát nem nagyszerű?! Nézze csak milyen mély, milyen erős!” – Kit érdekel az alapozás? Ők a templomot akarják látni a tükrökkel és az aranytetővel. És ez kicsit olyan, mint amikor megismerkedünk a dharmával. Ott van ez a sok izgalmas gyakorlat. És manapság még többről olvashatsz, mindent lefordítanak. Nem kell várnod arra, hogy megkapd a beavatást, a szóbeli meghatalmazást, a láma átadását, csak elmész egy könyvesboltba vagy egy könyvtárba és azt választasz ki, amit akarsz.

És néhány ember azt gondolja: „wow, ez nagyon izgi, ezt én is ki akarom próbálni, én is csinálni szeretném a tumót!” – Mindenki csinálni szeretné a tumót. A belső hő gyakorlatát. Ami Dharamsalában nagyon hasznos. Tehát mindenki tumózni akar, mindenki magasszintű tantrikus vizualizációkat akar és dzogcsent… nagyon kevesen vannak, akik csak ülni akarnak, és a légzésüket figyelni. Unalmas. Kilégzés… belégzés. Kilégzés… belégzés… De mint a templom alapjainál is, ha nincsenek meg az alapjaid, sohanapján építesz fel egy csinos kis templomot. A templom megsüllyed majd, a falak megrepednek, és végül az egész összedől. Az a tény, hogy ezt a templomot felépítették, és fennmarad, és nem dől össze, azért van, mert nagyon mély alapokon nyugszik. Ugyanígy a gyakorlásunkban, ha nem tudjuk fókuszálni a tudatot, egy helyen időzve tartani és hagyni, hogy elmélyedjen, akkor hiába gyakorlunk, ennek híján semmi sem fog átalakulni. Ezt nem csak én fújom fel ennyire. Ha elolvassátok a kommentárokat, ott is az áll, hogy recitálhatod a mantrákat millió kalpákon, éonokon át, ha a tudatod zavarodott, semmi eredményre nem jutsz. Recitálhatsz mantrákat nagyon rövid ideig, ha a tudatod tökéletesen együtt van a gyakorlásoddal, így [csettint], az eredmény is megjelenik. Tehát, még ha úgy is tűnik, hogy a samatha végzése mintha nem lenne annyira fontos, valójában, ha jól begyakoroltuk a samathát, a többi gyakorlat mind így jön majd [sok csettintés]. Ám mi kételkedünk. Kételkedünk benne, hogy a tudat képes lenyugodni, és tökéletesen egyhegyűnek lenni. Tehát, ha valamire gondolni szeretnék, akkor csak arra a valamire gondolok. Ha valami másra szeretnék gondolni, akkor csakis arra gondolok. Alapvetően a tudat itt van, a meditáció tárgya pedig ott, és csak nézzük egymást, és megpróbálunk egyek lenni. Ám ha gyakoroltuk a samathát, máshogy fog történni. És a gyakorlás békén hagyja a fejet, amúgy is túl sokat időzünk a fejünkben, a gyakorlás elhagyja a fejet, és automatikusan lemegy a szívhez. És ez teljesen más szintje annak, hogy egy legyél a gyakorlásoddal. Ezért van az, hogy a Buddha maga is hangsúlyozta, hogy legyen egy erős alapod a samathával, mielőtt bármi más gyakorlásba belefognál. Mert a többi gyakorlás így nem fog működni. Az egész billegni fog.

Még régebben, Amerikában, volt az amerikaiaknak egy csoportja, még a hetvenes években, akik elmentek Burmába és Sri Lankára, és vipasszaná meditációt gyakoroltak. És nagyon-nagyon komolyan gyakoroltak, nagyon odaadó vipasszaná gyakorlók voltak. Aztán indítottak egy központot Amerikában, amely nagyon-nagyon népszerűvé vált. Aztán, néhány évvel ezelőtt, elutaztak Nepálba, hogy találkozzanak ezzel nagyszerű lámával, akit Tulku Urgyen Rinpocsének hívnak, és dzogcsent tanuljanak tőle. És akkor elkezdtek dzogcsent gyakorolni. Én eléggé kíváncsi voltam, miért tettek így, tehát megkérdeztem őket. Azt mondták, olyan volt, mintha elértünk volna egy bizonyos pontig, és onnantól mintha már csak a plafont ütögettük volna, nem tudtunk túljutni ezen a ponton. És én megkérdeztem az egyik tanítót, az egyik nyingma tanítót, hogy ő mit gondol erről, mert az ő apja volt ott a főtanító. És ő azt mondta, hogy a gyakorlásuk során elérték ugyan a lecsendesedett tudatot, ám nem érték el a nagyon lecsendesedett tudatot. Ám, mivel a tudatuk olyan jól edzett volt, mikor megkapták az útmutatást Tulku Urgyen Rinpocsétől, így [csettint] meg tudták csinálni a gyakorlatot. Azonnal áttörést értek el. Azt mondta, azok az emberek, akiknek nincsenek meg az alapjaik, nem tudják megtenni ezt. Minden nagyon jól hangzik, allallahóó!, de aztán mi van? Az embereknek nagyon magasröptű elképzeléseik vannak a gyakorlataikról, a lámákról, akikkel találkoznak, a fogadalmakról, amiket tettek, a magasszintű útmutatásokról, és aztán valaki elfoglalja a helyüket a találkozón és: „arrgh, ez az én székem!” És az egész egó, agresszió, harag, sóvárgás, mindez azonnal a felszínre tör. Mit tanultak akkor?

Ezért én azt mondom, tényleg, lassan, lassan. Hozd jó formába a tudatodat, és minden könnyen megy majd. De enélkül, mondhatjuk a tízmillió mantránkat, de mivégre? Atísa, a nagy bengáli pandit [tudós- a ford.] mondta, hogy ha elvonulásra mész, még ha egy évig is tart, a kérdés a végén az: a szenvedést okozó érzelmeim, a sóvárgásom, a haragom, a féltékenységem és így tovább, gyarapodtak-e? Még mérgesebb és szomorúbb vagyok, ha az emberek piszkálnak engem? Ugyanolyan maradtam? Vagy csökkentek ezek? Ha úgy találjuk, hogy nem szomorodtunk el olyan könnyen, és a tudatunkban természetes módon jelennek meg olyan érzések, mint a kedvesség, és a másokkal való törődés, ha sokkal elégedettebbek vagyunk azzal, amink van, és sokkal kevésbé érdekel, hogy többet és többet és többet szerezzünk, ha jobban érdekel az, hogy adjunk, mint az, hogy kapjunk, és így tovább, ha sokkal kevésbé vagyunk elfoglalva azzal, hogy én, én, én, és sokkal inkább foglalkoztat mások boldogsága, akkor gondolhatjuk azt, hogy az az elvonulás tényleg működött. Nem számít, hogy hány millió mantrát teljesítettünk, az teljesen lényegtelen, de hogyan hatott a tudatunkra? Jobb emberek lettünk? Kérdés ez? A meditáció a tudat átalakítására szolgál, és arra, hogy belátásra jussunk a valóság igaz természetét illetően. Ez olyan, mintha sebész lennél, akkor nagyon gondosan meg kellene tisztítanod a szikédet és minden eszközödet, mielőtt belefogsz az operációba. Ugyanígy, ahhoz, hogy ki tudjuk metszeni az egó vagy az én érzékelését, nagyon tiszta, nagyon éles eszközökre van szükségünk. És másfelől szükségünk van egy boldog és egészséges egóra, amit kimetszhetünk. Mert ha egy olyan én-érzetet akarunk kimetszeni, ami már eleve sérült, ami már eleve a tisztelet hiányától szenved, ami már eleve kényelmetlenül és megbántva érzi magát, akkor már csak pszichológiai nézőpontból nézve is több kárt fogunk okozni, mint javítani a helyzeten.

És ez ismét csak azt mutatja, hogy a samatha gyakorlás mennyire fontos, mert meggyógyítja a tudatot. Ha tényleg a nyugalom egyfajta állapotába tudunk kerülni, akkor természetes és azonnali módon, öröm jelenik meg. És a belső jól-lét egy érzete. A tudat megnyugszik, a szív megnyílik, és sokkal jobban kitárul, kiszélesedik, kiteresedik. Tisztább lesz, és egyfajta középponttá válik. Ez egy nagyon gyógyító folyamat. Egy egészséges boldog én-érzetre van szükségünk, mielőtt elkezdenénk, ahogy mondtam, kimetszeni azt.

Tehát a Buddha nagyon hangsúlyozta, hogy az emberek gyakorolják a samatha gyakorlatát. Ő maga a samatha nagyon-nagyon mély szintjeiig elment, ami talán a mai modern világban nem feltétlenül szükséges, de legalább az alapoknak meg kell lenniük. Máskülönben bármilyen más gyakorlat, akármilyen csili-vili, szupertitkos, még soha máskor át nem adott akármiről van is szó… valami abszolút transzexotikus ezoterikus akármiről… egyszerűen nem fog működni. Nem fog működni, mert a tudatunk képtelen befogadni. Képtelen végigcsinálni. Ez olyan, minthogyha Chopin-t vagy Beethoven-t, vagy Mozart-ot szeretnél játszani, lehet, hogy ez a világ leggyönyörűbb zenéje, de nem tudod eljátszani, ha nem ismered a hangsorokat. Ezt mindenki tudja. Tehát először meg kell maradnunk a hangsoroknál, ami nem túl izgalmas, de esszenciális.

És a samatha meditáció természetesen, ha már benne vagy, csodálatos. Olyan jó, hogy sok ember nem is akar kijönni belőle. És ez olykor némi nyomást okozhat, mert az ember annyira belemerül ebbe a békébe, terességbe és a világosság érzetébe, és abba, hogy a figyelem olyan finoman fenntartható, hogy ha azt az instrukciót kapja, hogy térjen át egy analitikusabb meditációra, nem akarja elhagyja ezt a nagyon áldott állapotot. Ezt úgy is tekintik, mint a samatha egyfajta hátrányát, bár természetesen ez nem hátrány, ez csak azt jelenti, hogy szükséged van valakire, aki továbblök téged előrefelé, amikor elérsz erre a pontra. De közben először is, el kell jutnunk eddig a pontig. Aztán majd aggódhatunk emiatt.

Holnap lesz egy vezetett meditáció a samatha gyakorlatáról, így arra bátorítok mindenkit, aki csak megteheti, hogy vegyen részt ezen, ez nagyon-nagyon hasznos lenne, a mai csak egy alapvető bevezetés abba, hogy miért fontos ez, de ez még nem maga a gyakorlat. Tehát ajánlom mindenkinek, aki csak megteheti, hogy jöjjön el holnap.

 

Második rész – Négy mérhetetlen

Arra kértek, hogy beszéljek egy kicsit a brahmavihárákról, a négy mérhetetlenről is. A brahmavihára azt jelenti, szó szerint, hogy isteni lakhely, mert úgy tartják, hogy az legfelsőbb egekben, Brahmá birodalmában az istenek mindig a szerető kedvesség, az együttérzés, az együtt örvendezés és a részrehajlás-néküliség avagy egykedvűség transzcendens tudatállapotaiban időznek. Tehát ma csak egy kicsit beszélgetünk ezekről, mert holnap ezekről is lesznek még tanítások.

A nagyon erős samatha gyakorlással az a baj, hogy valaki akkor képes békésen és nyugodtan ülni, ha… „közben tojik az egész nagyvilágra”. Tehát annak érdekében, hogy ez ne történjen meg, a Buddha nagyon erősen hangsúlyozta, hogy nagyon sokat kell dolgoznunk a szívünk kinyitásán is. Osztozunk ezen a bolygón billió és billió másik érző lénnyel, ha a rovarok világát is beleszámítjuk, akkor zillió érző lénnyel. Hogyan élhetünk ebben a világban békésen és ártás nélkül? Minden lény a szíve mélyén boldog szeretne lenni. Nagyon kevés lény választaná azt, hogy nyomorultul érezze magát, ha meglenne a választásuk. Boldogok szeretnénk lenni. Nagyon sokan nem értik meg, hol van az igazi boldogság, mi a valódi boldogság, összetévesztik azt az élvezettel - ám kétségtelenül szívünk mélyén inkább jól szeretnénk érezni magunkat, mint rosszul. És a brahmavihárák nagyon egyszerűen éppen ezzel kezdődnek.  Az elsőt a brahmavihárák közül szanszkritul maitrí-nek nevezik, tibetiül csampá-nak, páliul mettá-nak. A maitrí-t a ’barát’ szóval szokták összefüggésbe hozni. Tehát ez a barátságosság érzete. Néha szeretetnek fordítják, ám ez nem szeretetet jelent, hanem valódi, alapvető szeretetet. Az a baj ezzel a nyelvvel, mint tudjuk, hogy egyik kézről extrém módon gazdag, és sokféle, máskézről nagyon ki van merítve néhány nyelvterület, ebben az esetben a spirituális szókincs. Ahogy a ’szeretet’ szó is. Szeretem a Buddhát. Szeretem a fagyit. Szeretek sétálni, szeretem a feleségem, szeretem az anyámat, a gyerekemet. Egy olyan érzékeny nyelvben, mint a tibeti vagy a szanszkrit, ezekre a különféle érzelmekre különböző szavakat használnak. Nem használják ugyanazt a szót. Tehát más szó van arra, hogy szeretem a fagyit vagy arra, hogy szeretem az anyámat, vagy arra, hogy szeretek minden érző lényt. Különböző szavak vannak a szeretetre. De az angolban sajnos ez a legfontosabb szó, a legfontosabb szavak a nyelvünkben, a legfontosabb érzelmeinket leíró szavak, teljesen elhasználódtak. Olcsókká váltak. Ezért a maitrí szót általában nem szeretetnek fordítjuk, amelyet hajlamosak lehetünk ragaszkodásnak értelmezni, hanem szerető kedvességnek. Mert a szerető kedvesség sokkal pontosabb itt, úgy értem, nem érzel szerető kedvességet a fagyi iránt.

Ez tehát megvilágítja, milyen típusú szeretetről beszélünk itt. Ez a melegség érzete, a törődés melegsége, amelyet úgy határozhatunk meg, mint a kívánságot, hogy legyen minden lény boldog. Ez a boldogságuk, a jól-létük kívánása. A Buddha nagyon pragmatikus volt. És felismerte, hogy nem vagyunk képesek őszinte szeretetet adni másoknak, ha ez nincsen meg saját magunkban. Ezért azzal kezdjük, hogy magunknak kívánjuk azt, hogy jól és boldogok legyünk. Ez nagyon fontos. Nagyon sokan nyugaton képesek órákig boldogan ülni és szeretetet sugározni mindenki felé, és mégis nagyon megküzdenek azzal, hogy önmaguknak szeretetet adjanak. Ez nem a szerénység hiányát jelenti, hanem elengedhetetlen a jóllétünkhöz. Az, hogy saját magunk barátai legyünk. Mert saját magunkat kell eljuttatnunk a megvilágosodásig. Saját magunkkal vagyunk leragadva. Igen, ahogy továbbhaladunk, remélhetőleg, az egó effajta nehézkes érzete oldódik majd, de amíg nem vagyunk a nyolc spirituális szinten, amelyen nagyon magasak, addig mégis ott lesz az egó egyfajta érzete. Éppen ezért nagyon fontos, hogy énünk érzetét az ösvényen egyfajta segítővé változtatjuk, ahelyett, hogy akadály volna. És a szerető kedvesség gyakorlatán keresztül elkezdhetjük elfogadni magunkat. Megpróbálunk elfogadni másokat jó tulajdonságaikkal és nehezebb oldalukkal együtt, és ugyanezt az elfogadást kell gyakorolnunk önmagunk felé is. Rendben, követünk el hibákat, rendben, nem vagyunk az a tökéletes nyolcadik szintű bódhiszattva, akiről a szövegekben olvastunk. És akkor mi van? Ha olyan tökéletesek lennénk, nem lenne szükségünk a dharmára. Szükségünk van a dharmára, mert problémáink vannak. És éppen ezek a problémák az út. Tehát ahelyett, hogy elutasítanánk magunkat, hogy kritizálnánk magunkat, hogy mindig lehúznánk magunkat, azt gondolván, hogy ettől leszünk spirituálisak, fel kellene ismernünk, hogy mindez csak a büszkeség egy másik formája.  Az, hogy azt gondoljuk, rosszabbak vagyunk másoknál. És csak folyamatosan keresztbetesz annak a képességünknek, hogy előrehaladjunk teljes, kiegyensúlyozott, lényekként az úton.

Látjátok azt a kutyát ott? Bár ez csak egy kutya, ő is szeretne szeretve lenni. Szeretne szeretve lenni, szeretne boldog lenni, szeretne kényelemben lenni, szeretné, ha gondoskodnának róla. Ha tehát ez a hölgy itt képes gondoskodni erről a kutyáról, remélem, hogy saját magát is képes ugyanígy szeretni és gondoskodni róla.

Sántidéva, a nagy nyolcadik századi buddhista tudós, azt mondta, hogy nem szabad összetévesztenünk a büszkeséget és az arroganciát, amelyek negatív érzelmek, és a magabiztosságot, amely elengedhetetlen az úton. Hinnünk kell magunkban. Amikor először találkoztam a Karmapával, a tizenhatodik Karmapával, ez Kalkuttában történt, még a hatvanas években. És csak ültem ott, talán még csak öt perce ültem ott, mikor azt mondta: „a te bajod az, hogy nem hiszel magadban. És ha nem hiszel magadban, ugyan ki fog hinni benned?” És ez így igaz, a legtöbb ember nem hisz magában. Ha nem hiszünk magunkban, hogyan tudjuk bátorítani magunkat? Hogyan tudunk megvalósítani bármit, ha folyton magunk alatt vágjuk a fát azzal, hogy azt hisszük, nem vagyunk valamire képesek. És ez az önmagunkban való hit, a változás bennünk rejlő lehetőségében való hit része a maitrí minőségének, a szerető kedvességnek. (53:30 körül) Amit önmagunknak adunk – ez biztos, hogy holnap is ki lesz fejtve majd -, de az egyik módja annak, hogy leírják – és ha holnap mégsem lennétek itt, elmondom, mert ez fontos. Tehát, az egyik módja annak, ahogy ezt teszik, az, hogy elképzelünk, ahogy a tibetiek is teszik, a szívben egy apró fehér fénygyöngyöt. Ez alig egy ujjnyi, csak egy apró fénygyöngy a szív közepében, de inkább a mellkas közepében, nem a baloldalon, a mellkas közepén. És feltesszük magunknak a kérdést: mi lenne az, ami engem boldoggá tenne? Mi az, ami valóban hiányzik, tényleg? Nem úgy értve, hogy egy új Ipad vagy, telefonos frissítés, nem ilyesmire gondolok. Mi az, ami valójában meggátolja a boldogságomat? A belső jól-létemet? És aztán elképzeljük, hogy fény árad ki ebből a gyöngyből, és ez a fény megadja nekünk azt, amire szükségünk van, helyreállítja a belső egyensúlyunkat, és ez a fény megadja nekünk, amit szeretnénk, megadja a boldogságunkat. És ez a fény kiárad és eljut minden sejthez a testünkben, hogy minden porcikánkat elárasztja ez az alapvető szeretet. És elfogadás. És megbocsátás. És ez melegség a testünkben, ahogy elfogadjuk, hogy igen, olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk. És minden rendben. És ha vizualizáltuk ezt, és az egész test megtelik szeretettel, elfogadással és megbocsátással, egészen addig, amíg azt nem érezzük, hogy egyfajta izzó melegség van a szívben, akkor kiterjeszthetjük ezt. Akkor vagyunk képesek kiterjeszteni, ha először magunk elé képzelünk valakit, akit természetes módon szeretünk, tisztelünk, és szeretnénk, hogy boldog lenne. És akkor elképzeljük, hogy fény árad ki belőlünk, ami teljesen beborítja a másikat, aztán tovább valaki olyanhoz, aki semleges a számunkra, tehát nem számít nekünk, hogy éppen boldog-e vagy szomorú, ez lehet akárki, a postás, vagy bárki, akire eddig még csak nem is gondoltál. És most hirtelen elképzeled, milyen csodálatos is lenne, ha ez az ember boldog lenne. Ha minden gondja megoldódnak. Ha tényleg, igazán képes lenne örömöt érezni. És aztán képzelj el valakit, akivel problémád van. Nehézséged. Hagyományosan ezt ellenségnek nevezik, de gyakorlatilag bárki olyat jelent, akinek a szeretetével problémáid vannak. Képzeld el, hogy ez az ember boldog, hogy feltölti ez a fény, ez a jó érzés, és aztán terjeszd ki tovább a fényt rajta keresztül még messzebbre és messzebbre, az egész bolygóra, az egész világegyetemre, csak képzeld el, milyen nagyszerű lenne, ha minden lény, nem csak az emberek, de az állatok, a madarak, a tengeri, tavi, folyami élőlények, a rovarok… minden lény boldog szeretne lenni, egyik sem szeretné, hogy bántsák. Még a legkisebb apró rovarok, próbálják megvédeni magukat, és nem szeretnék, ha bántanák őket. Ahogy ez a kutya sem itt. Ő sem szeretne jobban, hogy bántsák, mint mi. Pontosan ugyanúgy van ezzel, mint mi. Szeretne boldog lenni, szeretné, ha az emberek szeretnék, gondoskodnának róla. [rájön, hogy talán nem hímnemű a kutya, de ez talán magyarul nem fontos] És ha az emberek szeretik őt, ő boldog, és viszontszeret minket.

Sokkal, de sokkal jobban össze vagyunk kapcsolva egymással, mint azt valaha képes lennénk felfogni. Hogy mennyivel jobban össze vagyunk kapcsolódva egymással egy mélyebb szinten, mint a felszíni különbözőségeink szintjén. Tehát ez a meditáció nagyon fontos, ez nem csak valami, ami a fejben történik meg, ezt a szívedben kell érezned, ezt a melegséget és elfogadást önmagad felé, ezt a kívánságot, hogy jól legyél, és aztán kiterjesztve egyre jobban és jobban mindenki felé. És ha működni kezd, az történik, hogy nem csak hogy sokkal inkább otthon érezzük magunkat magunkban, de éppen ezért sokkal kedvesebbek és megbocsátóbbak leszünk másokkal is. Azért vagyunk durvák másokkal, mert durvák vagyunk önmagunkkal. Ha szeretet van a szívünkben, akkor az egyszerűen túlcsordul. Mint egy edény, ami már tele van vízzel, és ha tovább töltjük, a víz mindenfelé folyik. Ám ha az edény üres, ugyan honnan fog jönni a víz? Tehát azoknak, akik közösségben élnek, - én három ilyen helyen is megfordulok, ahol apácák élnek, ezért beszélek erről -, nagyon jó lehetőségük van arra, hogy ezeket a dolgokat gyakorolják. Hogy önmagukban jól érezzék magukat, és ezt a kedvességet adják tovább mindenkinek körülöttük.

A második brahmavihára a karuná. Milyen szép ez a szó! Karuná. Azt jelenti, együttérzés. Azt jelenti, hogy legyen minden lény mentes a szenvedéstől. És a karuná, különösen a mahájána buddhizmusban, a madár második szárnya. A madárnak két szárnya van, az egyik a mélységes belátás vagy bölcsesség, a másik pedig a nyitott szívű mások felé való fordulás és együttérzés. És ha csak szárnyad van, akár a madárnak, nem tudsz repülni. Nem. [a kutyához: Azonkívül, hogy csak fekszik itt hölgyem, azt hiszem, szüksége lenne némi gyakorlásra is. Az a baj a kutyákkal, hogy nem mennek el sétálni, csak ha elviszi őket valaki. Ahogy az emberek, ők is nagyon lusták.] Tehát az együttérzés a mahájána buddhizmusban nagyon fontos, mert rámutat a motivációnkra, hogy miért érdekel minket a spirituális ösvény elsősorban. Csak azért, mert azt reméljük, ’Én’ majd ettől jobban érzem magam? Tehát meg kell érteni, hogy ha csak azzal az indíttatással végezzük a spirituális gyakorlatokat, hogy mi magunk boldogok legyünk, az nagyon alacsony szintű motiváció. Ebben az esetben, hát, egyedül gyakorolni elég nehéz, szóval, ha csak annyit szeretnél elérni, hogy jobban érezd magad, talán vannak erre könnyebb módszerek is, mondjuk, nézz meg egy jó videót, vagy ilyesmi. A motivációnak abból kell származnia, hogy felismerjük, hogy ahogy mi szenvedünk, és nem realizáljuk belső örömünk teljességét, és a bölcsesség bennünk rejlő lehetőségét, ugyanígy mindenkinek annyi gondja van… annyi szenvedése. Nagyon kevés ember mondja, hogy minden rendben az életemben, és az a saját belső megértésemből és bizonyosságomból fakad, így tudom, hogy bármi is történik, ez sosem fog megváltozni. Tehát minél több világosságot viszünk az életünkbe, minél inkább felismerjük a problémát… az együttérzés nem csak arról szól, hogy beteg kiskutyákkal foglalkozunk, hanem ezzel az egész egzisztenciális problémával, hogy itt vagyunk ezen a bolygón bölcsesség nélkül. Egyszerűen nem látunk. Olyan hihetetlen lehetőséget hordozunk magunkban, amit Buddha-természetnek neveznek. Ez nem valamiféle képzelgés. Ez a valódi természetünk, az ami valójában, lényünk mélységeiben vagyunk. A lényünk mélyén mind teljesen rendben vagyunk. De ezt nem látjuk. Nem tudunk hozzáférni. Olyan nagyon messze van, pedig közben olyan közel van, ahogy mondják, mint a szemed, ami nem látja saját magát, mert túl közel van magához. Tehát nem ismerjük fel valódi természetünket, mert olyan közel van, hogy nem látjuk, mindig kívül keressük, vagy megragadunk a gondolataink között. Eredendően mind teljesen tiszták vagyunk. Eredendően tökéletesen bölcsek vagyunk. Eredendően tiszta szeretet vagyunk. Hol rontjuk tehát el? És ha valaki elkezdi ezt meglátni önmagában és másokban… ha csak valakinek a szemébe nézel, és látod a szomorúságot… mind boldogok szeretnénk lenni, és már olyan hosszú ideje próbáljuk boldoggá tenni magunkat. Keményen dolgozunk rajta. Akkor miért végezzük mégis ilyen nyomorúságosan? Hogyan lehetséges, hogy ennyi szenvedést okozunk magunknak és másoknak? Nem szándékosan tesszük. És ha ezt látjuk, ha látjuk a problémát, akkor a bölcsesség megjelenik. És az a szándék, hogy megértésre és bölcsességre tegyek szert, hogy a légzésemmel átöleljek mindent, és tényleg segítsem a lényeket abban, hogy megszabaduljanak.

Ez olyan, mint az orvos, aki látja a beteg lényeket, és szeretne segíteni rajtuk. Először is meg kell tanulnunk, hogyan legyünk orvosok. Nem elég csak a segíteni akarás. Ha nem tudjuk, mit teszünk rossz tablettát fogunk adni az embereknek, és csak rontunk a helyzeten. Gyakorlásra van szükségünk. Ám a gyakorlásunk nem azon alapul, hogy „én egy orvos szeretnék lenni, és akkor majd meg tudom gyógyítani magam, ha beteg leszek”, vagy akár „orvos szeretnék lenni, hogy majd szakosodhassak és egy csomó pénzt kereshessek, és mindenki csodálni fog, mert olyan fontos személyiség vagyok”. Ez a motiváció extrém módon… nos, még csak motivációnak sem nevezhető. A valódi motiváció az lenne, hogy látjuk más lények szenvedését, és azt kívánni, hogy bár rendelkeznénk azokkal a minőségekkel, azzal a szakértelemmel, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy segíthessünk rajtuk, hogy meghaladják a szenvedésüket.

Ám a fizikai szenvedésünk semmiség a mentális szenvedésünkhöz képest. Egzisztenciális szenvedésünkhöz képest. Pszichológiai szenvedésünkhöz képest. A tudat szenvedéséhez képest. Hogyan segítsük az embereket abban, hogy meghaladják belső szenvedéseiket? Mert ha képesek vagyunk meghaladni belső szenvedéseinket, a külsőket már kezelni tudjuk. És ennek kellene a motivációnak lennie, amikor gyakorlunk. Meg kell tanulnunk valamit önmagunkról ahhoz, hogy ezt felhasználhassuk arra, hogy másoknak segíthessünk megérteni valamit önmagukról.

Az együttérzés tehát egy nagyon nyitott tudatot jelent. Nem csak annyi, hogy segítünk az embereken úgy, ahogyan azt az emberek szerte a világon teszik, amikor szeretnének másokkal jót tenni, akár a saját kényelmük árán is, ez teljes mértékben csodálatos, és az együttérzés egy része, de az alapvető együttérzés mindent lényt magához ölel. Mert tisztán látjuk, hogy milyen tágas lehetőség van bennünk, emberekben. És mihez kezdünk vele? Mihez kezdünk vele? Ezzel a hihetetlen tudattal, ezzel a hihetetlen intelligenciával. Mihez kezdünk vele? Ez olyan szomorú… úgy értem, szerintem csodálatos, de tényleg, hogy minden bódhiszattva felvállalja azt, hogy mosolyog. Mert ettől még a Buddha is sírva fakadna. Ám ő nem sír, ő mosolyog. Mert tudja, hogy bár mind teljesen ebben az illúzióhálóban vergődünk, de mindez csak egy álom. És egyszer fel kell majd ébrednünk belőle. De most még mind alszunk. Ám ott van bennünk a felébredés lehetősége. És bármennyi ideig is tart majd, végül felébredünk. Fel kell ébrednünk, különben nem lesz bolygónk, ahol élhetünk.

Tehát az együttérzés a mindennapokban azt jelenti, hogy ha szenvedni látsz valakit, próbálsz neki segíteni, ha szenvedni látsz egy állatot, próbálsz segíteni neki, és mindezek mögött, az életünk motivációja azon alapul, hogy minél nagyobb és nagyobb empátiát és megértést és bölcsességet hozzunk létre annak érdekében, hogy segíteni tudjunk. Hogy felszabadítsunk. Akármennyi ideig is tart.

Tehát az együttérzés a szív egy nagyon-nagyon fontos minősége, a közömbösség ellentétpárja. Empátia, mert minden lénnyel kölcsönösen kapcsolódunk egymáshoz. Nem csak az emberi lényekkel, hanem minden lénnyel, akikkel együtt osztozunk ezen a bolygón.

Nincs túl sok időnk, így haladjunk tovább. A következő az együtt örvendezés, avagy muditá. Ez is olyan helyes kis szó, muditá. Azt jelenti, hogy itt vagyunk mi, akik a világ minden szenvedésére gondolunk, ó… Tehát, a következő, a világ minden öröme. Minden, ami jó. Nem kellene mindig a padlóra küldeni magunkat, ahogy a média teszi, a sok rossz hírrel, a rosszul elsült dolgokkal. Közben annyi csodálatos dolog is történik a világban. Minden nap. Az emberek gyönyörű dolgokat tesznek egymással. Tényleg segítenek egymáson, kedvesek egymáshoz, őszinték. Csodálatos, fantasztikus dolgokat csinálnak az emberek. Minden nap. Ezért gondoljunk erre is. És örüljünk velük együtt. Gondoljunk a világban jelenlévő jóságra. Más lények jóságára. A könnyűség érzetére. És ebbe beletartozik, ismét csak, saját magunk is.

Az együttérzés magába foglalja saját magunkat is. Ránézhetünk a saját problémáinkra, minden tudati nyomorúságunkra, minden nehézségre az életünkben, és együtt érezhetünk magunkkal, mert tényleg nehéz. De aztán gondolhatunk minden bennünk lévő jóra is. Ismét elmondom, hogy ez nem azt jelenti, hogy önzőek és büszkék vagyunk. A Buddha maga mondta, hogy nagyon fontos, hogy emlékeztessük magunkat saját belső jóságunkra. Minden problémánkkal, minden gondolatunkkal, minden hibánkkal együtt, igen ezek is mi vagyunk, emberek vagyunk, de ott van a jóság is a szívünkben. Tettünk már jó dolgokat.

Ez olyan, mint hogyha lenne egy kertünk, akkor ki kellene tépkednünk a gazokat, de ugyanakkor öntöznünk is kéne a jó növényeket, trágyáznunk kell őket és gondoskodnunk róluk. Ha nem törődünk a jó növényekkel, mert annyira lefoglal minket a gyomlálás, a jó növények elszáradnak. Éppen ezért gondolhatjuk, hogy: „ó, gondom van a dühvel, olyan könnyen dühbe gurulok… de elég nagylelkű vagyok, szeretek adni másoknak, boldog vagyok, ha adhatok másoknak.” Ez tehát egy jó dolog. „Igen, elfogadom a dühömet, ez a gyakorlásom, könyveket olvasok arról, hogy hogyan lehet kezelni a dühöt, és tényleg meg is próbálom gyakorlatba átültetni, ez így jó. És mindig ha az emberek felidegesítenek, hálás leszek majd nekik, mert így segítik a gyakorlásomat, hogy türelmes legyek. Ám ugyanakkor felismerhetem, hogy van bennem a nagylelkűségre való hajlam, és ezt kiterjeszthetem. Lehetek még nagylelkűbb. Nem csak ajándékok terén, hanem az időmmel, a segítségemmel…” És ily módon öntözhetjük ezt a növényt, és az nagyobbá és erősebbé fog válni. Azáltal, hogy elismerjük, hogy napfényt adunk neki a figyelmünkkel. És örülünk neki. És örülünk más emberek örömének, akik tudjuk, milyen kedvesek voltak. Vagy olyan dolgoknak, amelyeket minden nap észrevehetünk, apró kedvességeknek, amelyeket az emberek egymással tesznek. Vegyük észre ezeket! Ne ignoráld, miközben azon rágódsz mi minden sikerült rosszul.

Ha például egy hosszú úton vezetsz Indiában, és folyamatosan azzal vagy elfoglalva, hogy más emberek mit csinálnak rosszul, ha mondjuk, taxis vagyok, egy jó fajta… [ez valójában utalás egy jelenlévő taxira] de tudod, az emberek mindig elfelejtik, mit jelent ott középen az a vonal, és folyton folyvást megállnak, mindenféle jelzés nélkül, aztán jobbra fordulnak, pedig azt jelezték, balra fognak menni, és így tovább. Tehát nagyon könnyű más emberek vezetését kifogásolni, ám ekkor valaki valami jót tesz velünk. Félrehúzódik, hogy el tudj haladni mellette. Vagy épp visszatolat, hogy el tudj haladni mellette. Vagy integetnek és mosolyognak, vagy ilyesmi. Emlékezzünk erre. A problémákkal együtt ott vannak a jó dolgok is, amiket az emberek tesznek. Teljesen természetesen. Tehát jó erre emlékezni. Ez ez együtt örvendezés… és rendben, mondjuk, valaki megkap valamit, amit te akartál, te akartad, de ők kapták meg. Hát örülj velük. Képzeld el, milyen boldogok lehetnek most együtt. Tehát örülsz nekik.

Képzelj el egy focimeccsek vagy krikett meccset, ahol mindenki épp olyan boldog lenne, ha ellenfél nyerne, mint ha ő maga. Valaki úgyis veszíteni fog, valaki úgyis nyerni fog, szóval, miért ne örülnénk mindkét oldalnak? Tehát ez is muditá. Hogy ha valaki megkap valamit, amit mi szerettünk volna. Ez az irigység és a féltékenység ellenszere. Ahelyett, hogy szomorúak lennénk azért, mert valaki megkapott valamit, amit mi akartunk, inkább örülünk neki. Elképzeljük, hogy ha az ő helyében lennék, milyen boldog lennék, tehát boldog vagyok, mert ő is olyanok, mint én. Ez is egy nagyon fontos minősége a tudatnak. Hogy örülünk más boldogságának, még ha úgy is tűnik, hogy az épp megszakítja a mi boldogságunkat. Pl. az emberek néha nagyon zajosak tudnak lenni. Vajon azért teszik, hogy szomorúak és idegesek legyenek, vagy éppen csak jól érzik magukat és boldogok így?

[kutyamorgás, ugatás]

Azt hiszem, van egy kommentátorom ott lent. Tehát ez a minőség arra is jó, hogy ne mindig mindent csak a saját nézőpontomból lássak, hanem mások nézőpontjából is, és osztozzak az örömükben. Ez tehát végtelen lehetőséget ad számunkra arra, hogy boldogok legyünk. Ha valaki mással valami jó történik, örülhetünk neki. Ez tehát szintén nagyon fontos minősége a tudatnak, amit jó megtanulni. Hogy legyünk boldogok, más boldogságától?

Az utolsó minőséget upéksának nevezik, és egykedvűséget jelent, kiegyensúlyozott nyugalmat, ám itt alapvetően részrehajlás nélküliséget, vagy egykedvűséget olyan értelemben, hogy nem folyton csak azokat az emberek szeretjük, és azokról gondoskodunk, azokra figyelünk, akik közel állnak hozzánk, a családunkat, a nemzetünket, a társadalmi rétegünk embereit, és így tovább. Ők jó, hogy vannak, és kedvesek vagyunk velük és segítünk nekik, a többiekkel viszont nem törődünk. Vagy épp, azt gondoljuk, hogy azok az emberek, akik távolabb állnak tőlünk, akik nem a mi fajtánk, nem a mi társadalmi rétegünk, nem a családunk, azok az ellenségeink. És reméljük, hogy valami rossz történik velük. És ha valami rossz történik velük, örülünk neki. „Ó, micsoda balszerencse!” Ez tényleg így történik néha. Ha van egy ellenség és történik vele valami, mindenki olyan elégedett. Ez nagyon alacsony tudati szint.

És az upéksá különbözik ettől. Az upéksá azt jelenti, hogy barátságos vagy, együttérző, és együtt örülsz – mindenkivel. Feltételek nélkül. Az, amit szeretnénk kifejleszteni magunkban az a feltételek nélküli szeretet, a feltétel nélküli együttérzés, a feltétel nélküli öröm, és a fajta részrehajlás nélküliség, amelyben felismerjük, hogy minden lény boldog szeretne lenni, minden lény szeretné elkerülni a szenvedést,  és mi ezt kívánjuk nekik.

Tehát mindaz a szeretet, vagy gyengédség, ami korlátozva van csak a mi családunkra, a mi népünkre, a mi országunkra, nagyon feltételekhez kötött. Nagyon szűk. Minden lénnyel annyival több a közös bennünk, mint amiben különbözünk, a nyelvünk ellenére, a külsőnk ellenére, a kulturális szokásaink ellenére, a vallásunk ellenére. A szívünk mélyén nagyon is ugyanolyanok vagyunk. Ezért fontos felismerni, hogy ahogyan én boldog szeretnék lenni és mentes a szenvedéstől, ugyanúgy minden lény boldog szeretne lenni és mentes a szenvedéstől. Ilyen egyszerű. Olyan nyilvánvaló, ha ezt látod. De hányan élik is ezt?

Tehát ezért ezeket nem csak brahmaviháráknak, isteni lakhelyeknek nevezik, hanem korlátlanoknak vagy mérhetetleneknek is, mert a szívet kitárják, kinyitják, kiszélesítik, míg az egész világmindenség bele nem fér. Kivétel nélkül. A tudat egyszerűen hatalmassá tárul és megtelik szerető kedvességgel, megtelik együttérzéssel, akárki jelenik is meg, az benne van ebben a térben. Ez olyan, mint a nap, amely süt. Nem mondja azt, hogy „á, oda nem sütök, abba a kis mélyedésbe, azt nem szeretem annyira!” Egyszerűen csak süt. Az hogy becsukjuk-e a ajtókat és az ablakokat, a mi döntésünk, de a nap süt. Minden részrehajlás nélkül. Csak süt. És ilyennek kellene lenni a szívünknek is. Ilyen egyszerűen ragyogni.

(kb. 82.00.) Tehát, újra mondom, holnap foglalkozunk ezzel, lesznek meditációk, amelyek a szív nagyon fontos minőségeire irányulnak, és nagyjából a Buddha idejéből származnak. És minden buddhista hagyomány magába fogadta őket, mint egy nagyon-nagyon fontos gyakorlatot, nem csak az ész, de ez alkalommal a szív számára. Mert vannak ugyan emberek, akik húsz-harminc éve gyakorolnak, de alapvetően nem lettek jobb emberek. És ez szerintem azért van, mert beleragadunk az intellektuális megértésbe, és úgy gondoljuk, ezzel megértettük. De nem így van. Még mindig csak a fejünkbe vagyunk zárva és nem jöttünk le a szívbe. Amíg ez nem éri el a szívet, addig nem valós. És ha meghalunk, szertefoszlik. Az intellektuális tudás eltűnik, és csak az, amit lényünk legmélyén fejlesztettünk ki magunkban, csak azt visszük magunkkal tovább.

Tehát nagyon-nagyon fontos, hogy dolgozzunk azon, hogy átalakítsuk a belsőnket. Hogy valójában a dharma tárházává váljunk. Hogy természetesen testesítsük meg az eszményeket, ne csak legyen néhány jó kis gondolatunk, hanem váljunk is azokká. Különben az egész eltűnik. De a jó hír az, hogy mindez mindannyiunkban eredendően megvan. Nem valahonnan máshonnan kell megszereznünk, csak annyit kell tennünk, hogy jó mélyre leásunk. Mintha a szívünk egy nagy sivatag lenne, viszont tudnánk, hogy alatta van egy földalatti tenger… tehát elkezdünk ásni, és először még csak száraz, száraz, száraz, de ha folytatod az ásást, ha folytatod ezeket a meditációkat újra és újra, és megpróbálod az életed részéve tenni mindezt, akkor a talaj lassanként nedvesedni kezd, és érezni kezded, hogy igen, van itt valami… és csak folytatod és folytatod az ásást, és akkor hirtelen huss!, felszínre tör az egész, ez a hatalmas nagy forrása a meg nem szűnő szeretetnek és együttérzésnek. Mert ez a valódi természetünk. Ott van az egész, éppen csak le lett fedve más dolgokkal. Ez tehát a jó hír. Ne nézzetek ilyen idegesen, ez jó hír.

Oké, vannak kérdések? Ó, igen. [mutatják neki a felírt kérdésekkel teli kosarat]

- Felismertem annak az áldását a szívemben, hogy előző életemben nagyrészt tibeti buddhizmust gyakoroltam. És ebben az életemben nagyon sok tapasztalatom akadt már a tibeti buddhizmussal, ám mégis nagyon össze vagyok zavarodva atekintetben, hogy hogyan kezdjek neki a komoly tanulmányozásnak és gyakorlásnak. Jelenleg nincsen tanítóm, a tudásom viszont nagyon szedett-vedett. Hogyan juthatok eredményre? Hol kezdjem az erős alapok kifejlesztését?

- Nos, remélem ez a beszéd mondott a számodra valamit. Úgy gondolom, az erős alap a siné és a bódhicsitta gyakorlásával fejleszthető ki, olvass alapkönyveket a buddhadharmáról, nem kell belemenni a mély filozófiába, csak azt fontos világosan megérteni, hogy mik az alapjai a buddhista eszméknek, és azt mondanám, hogy csinálj néhány vezetett elvonulást. Mert ha már az elejétől fogva egyedül próbálunk meg meditálni, akkor nem csak hogy rossz szokásokat építhetünk ki, de lehet, hogy nem is értjük pontosan, hogy mit csinálunk, csak ülünk ott és a tudat ide-oda vándorol, és „ó, lehet, hogy már teaidő van”, és itt véget is ér a gyakorlás. De ha egy vezetett elvonuláson vagy, ezt nem teheted meg. A tea gondolata megjelenik, és aztán a tea gondolatának mennie kell. És egy vezetett elvonuláson nagyon pontos instrukciókat kapsz, és legtöbbször megvan rá a lehetőséged, hogy beszélj egy képzett tanítóval, ha bármi probléma felmerül. Tehát én azt mondanám, tibeti buddhizmus vagy sem, de kezdjed a buddhadharma alapjaival. És tényleg próbálj meg dolgozni a tudatodon, és annak a megértésén, amit a Buddha tanított. Lassan, lassan, és nem aggódva emiatt. Ha az a karmád, hogy találj egy tanítót, a megfelelő időben megtalálod majd, és ha nem az a karmád, akkor nem, de ez nem számít, tanítókat az egész úton bármikor találhatsz, amikor szükséged lesz rájuk, megjelennek.

- Namaszté! Az USÁ-ból jöttem és most két éve vagyok Indiában, nincs szüksége véletlenül egy személyes asszisztensre?

- Ó, ez édes… [nevetés]. Hát, amit azt illeti, most éppen nem, de nagyon köszönöm, értékelem. Tényleg nagyon kedves tőled, és mindig jól jön némi segítség, de most épp vannak asszisztenseim, így most nincs többre szükségem, de nagyon kedves, tényleg értékelem.

- Ki tudná fejteni a szerénységet, mint az arrogancia ellenszerét?

- Valaki úgy írta le ezt, hogy a valódi szerénység azt jelenti, hogy nincsen ott senki, aki büszke lenne. Más szavakkal, nincsen egó, ami büszke lenne. Tehát ez a valódi szerénység, amikor egyáltalán nem gondolunk magunkra. Természetes módon ez az arrogancia ellentettje, ám ha megpróbálunk szerények lenni, az már a büszkeség egyik fajtája. ’Ó, én mindig olyan szerény vagyok!’ A valódi szerénység az, amikor egyszerűen nem gondolunk annyit magunkra. Amikor mások boldogsága nyilvánvalóan sokkal fontosabbnak tűnik. Akkor lehet, hogy mások szerénynek gondolnak, de te nem igazán gondolkodsz ezen. Ezért nem működik az, amikor magadat ostorozod, magadat gyengíted. Ez egót nem tudod addig gyengíteni, míg éntelenné nem válik. Ennek az eredménye egy nagyon sérült és kedvetlen egó lesz csak. Ez nem működik. Az egónak fel kell oldódnia. De ez nem fog megtörténni, ha bántod. Úgy történik meg, ha először is, mint mondtam kiegyensúlyozottá teszed, egészségessé, és aztán elfelejted, mert a többi ember már jobban érdekel. Arra használod az egót, hogy másokat szolgálj vele, és akkor fokozatosan, magától elkezd feloldódni. Máskülönben, ha csak megpróbálsz szerény lenni, az nem működik.

- Van-e értelme elérni a dzshánákat?

- Igen, természetesen sok értelme van elérni a dzshánákat. A dzshánák vagy szanszkritul dhjánák, az elmélyült tudat azon szintjei, amelyekből összesen nyolc van, a formával rendelkező és a formanélküli dzshánák, és ezek egyre kifinomultabb szintjei az összpontosításnak. Ahol a különböző tényezők, amelyek együttállás lehetővé teszi számunkra, hogy összpontosítsunk, lassanként szétesnek. És ekkor a tudat tökéletesen egybeolvad a tárggyal. A formanélküli dzshánákban a tudatosság egyre kifinomultabb kiterjedéséről van szó. A Buddha korában ezek nagyon hangsúlyosak voltak, és az emberek látszólag nagyon könnyen megvalósították ezeket. A Buddha nagyon hasznosak látta ezeket… a lényeg az, hogy a tudatot rugalmassá kell tennünk, és alkalmassá rá, hogy minket szolgáljon. Működőképessé. Hogy kevésbé csapongjon. Mert ilyenné kell válnia, mintha pl. veszel bármilyen alapanyagot, amivel dolgozni szeretnél, mondjuk agyagot, először mindenképp puhábbá kell tenned, hogy aztán azt formálhass belőle, amit csak akarsz. Ha kemény és merev, ez nem fog sikerülni. Tehát a dhzsánákba, az összpontosítás mélyebb és mélyebb szintjeibe való belemerülés a tudatot extrém módon rugalmassá teszik. Extrém módon működőképessé. Amikor a Buddha, még mielőtt Buddha lett volna, mikor még csak bódhiszattva volt, és otthagyta a palotát, hogy két tanítótól tanuljon, a hagyomány szerint, akkor az egyik tanító az első négy formával rendelkező dzshánát tanította. És a Buddha ezeket nagyon gyorsan elérte. És akkor elment a következő tanítóhoz, aki a négy formanélküli dzshánát tanította, amelyekben a tudat nagyon kiterjedt és ragyogó, magába foglalja az egész világegyetemet… nagyon sok ember leírja ezeket, nagyon sok misztikus. A tudat olyan hatalmassá tágul, akár az egész világegyetem, és minden fényesen ragyog, és így tovább. Ez az egyik arúpa dzshána. És a Buddha idejében ennek a tanítónak ez maga volt a megszabadulás. De a Buddha azt gondolta, nem, ez nem a megszabadulás, mert utána megint visszatérsz. Tehát ez nem az. Ekkor hagyta el a két tanítóját, és próbált meg egyedül extrém aszkézisben gyakorolni. Tehát a Buddha ismerte mindezeket a dzshánákat, és közlekedett közöttük egész idő alatt. És legalábbis az első négy rúpa dzshána, az ő idejében nagyon fontosnak számított, mielőtt belekezdett valaki a vipasjaná gyakorlásába. Manapság persze mindenki… különleges körülményekre van szükség, beleértve a csendet is, és ugyanakkor… az emberek tudata manapság talán kicsit tevékenyebb, mint akkoriban volt, kicsit nehezebben kezelhető. Mert az ő idejében, úgy tűnik, mindenki ilyen egyszerűen elérte a dzshánákat [csettint].

De vannak tanítók manapság is, volt pl. egy német apáca, akit Ajakémának (Ayya Khema) hívtak, ő nagyon is belement a dzshánák tanításába, és azt mondta, elég egyszerűek. És van egy ausztrál szerzetes, Adzsán Brám, aki különösen népszerű, főleg Ázsiában, mert nagyon vicces fickó. És ő is tanítja a dzshánákat. És ő is azt mondja, hogy nem olyan nehezek. Ha olvasod a leírásokat róluk, lehetetlennek tűnnek. De ő azt mondja, tényleg nem olyan nehéz, ha egyszer megérted az elvét, bele tudsz menni a dzsfánákba. És még akár a hétköznapi emberek is képesek erre. És akkor a tudat teljesen tökéletesen egybeolvad a meditáció tárgyával. Tehát a tudat nagyon erős lesz, és ugyanakkor nagyon rugalmas is. És ha ilyen tudattal kezdünk bele a vipasjaná meditációba, akkor az olyan lesz, mint Mandzsúsrí kardja. Nagyon biztos és erőteljes, amely azonnal szétvág minden illúziót. Az egyik oka annak, hogy manapság sok ember panaszkodik arról, hogy még ha hosszú ideje is végzik a vipasjaná meditációt, és lesz némi belátásuk, és úgy érzik, ez most megvan, amikor visszatérnek a hétköznapi életükbe, mégis az egész újra szertefoszlik. És erre ők azt mondják, hogy úgy tűnik, amit a Buddha tanított, nem működik. Mert nem változtam meg teljesen. Ám más emberek, akik hangsúlyozzák a samatha fontosságát a vipasjaná gyakorlása előtt, azt mondják, ez azért van, mert az alapok nem elég erősek. És a Buddha idején, ha beleolvasol a szuttákba, láthatod, hogy ő először mindig az erőteljes samatha gyakorlást hangsúlyozta, hogy megtapasztald a dzshánákat, és aztán menj bele a vipasjanába. És azt mondják, ha elérted a dzshánákat, és a tudatot és a meditáció tárgya tökéletesen egybeolvadt, és a szívben összpontosul, akkor, ha vipasjanát gyakorolsz, az tényleg áttörő hatású lesz, és nem ragadsz bent a fejedben. Tehát, ez talán így igaz. Tibetiül szamten. A szanszkritban az összpontosítást jelentő szó a dzshána, és tibetiül ez a szamten. Ami a dzshánákat jelenti. Nem csak annyit jelent, hogy két percig összpontosítasz a légzésedre, hanem azt hogy a tökéletes tudati elmélyülés állapotában lenni. Tehát azt mondanám, hogy ha megteheted, és találsz egy jó tanítót… azt mondják, nem tart túl sokáig, de ha találsz egy jó tanítót, aki meg tudja tanítani neked, hogyan érd el a dzshánákat, azt hiszem, nagyon-nagyon érdemes lenne megpróbálkozni vele. Mert felgyorsítja utána az egész folyamatot, mindent, amit utána csinálni szeretnénk. Ha a tudat már működőképes, ha a tudat már rugalmas és szolgálatkész, akkor minden gyakorlás nagyon kibontakozik majd. Tehát, igen, azt gondolom, hogy talán érdemes lenne nagyobb hangsúlyt fektetni a dzshánákra.

- Tárgy: ú, apácák helyzete a tibeti buddhizmusban. Ha a Dalai Láma akarná, vajon képes lenne-e megváltoztatni az apácák lehetőségeit? Javult-e az apácák helyzete, a ’Barlang a hóban’ c. film óta [Cave in the Snow, Tenzin Palmo elvonulásáról készült dokumentum film - a ford.]?

- Nos, nem hiszem, hogy a filmnek bármi köze lenne ehhez, de igen, az apácák helyzete nagy mértékben javult, Őszentsége a Dalai Láma, és őszentsége, a Karmapa és őszentsége, a Gelug Drukpa, és az összes többi őszentsége, és őméltósága és a nagyon tiszteletreméltóak, mind-mind nagyon támogatóak voltak az apácákkal, mostanában. Húsz évvel ezelőtt még tényleg nagyon fekete-fehér volt a helyzet. Az apácáknak még mindig kissé más az útjuk, de együtt haladnak a többiekkel. És az oktatás szintje, a belső önbizalom szintje, a képességek szintje egyszerűen rendkívüli. És a lámák különösen nagyon támogatóak voltak ebben, nem egyre gondolok, van egy akire gondolok, de… rajta kívül is minden más láma és geshe és kenpó nagyon támogató volt. Neveket nem említünk. Á, hogy benne volt a filmben? Igen, tényleg, pontosan ő! Tehát ezen kívül, szerintem rendkívül támogató volt, hogy a lámák és a szerzetesek előléptek, hogy tényleg segítsenek az apácáknak javítani a helyzeten minden értelemben. Egy fontos témától eltekintve, a teljes avatástól, mert az apácák még mindig csak novíciusi avatást kapnak, és nem kapnak teljes avatást, ez nagyon sok ellenállást váltott ki, amit tényleg nagyon érdekes megfigyelni. Hogy milyen nagy ez az ellenállás, amely nincs kimondva ugyan, de mégis jelen van, azzal kapcsolatban, hogy az apácák teljes avatást kapjanak, ám ettől eltekintve, és ezen is dolgozunk, és egyszer megtörténik, ha az apácák maguk is ezt szeretnék. A következő lépés, hogy az apácák maguk is ezt szeressék, máskülönben nem fog megtörténni. Oké, lányok? Jó ez így? Tehát nektek is akarnotok kell a fejlődést. De közben az apácák már megkapják a teljes tanulási programot, geshéké válhatnak, és khenmókká, hosszú elvonulásokat csinálnak, az apácakolostorok nagyon jól működnek… az apácák számára a fő probléma mindig az alacsony szintű önbecsülésük volt, a magabiztosság hiánya, mert mindig ezt az üzenetet kapták, hogy ők alárendeltek. És most a lámák fokozatosan már nem merik őket alárendeltként kezelni, és mindig elmondják, hogy mindannyiunknak Buddha-természete van, nem számít, hogy férfi vagy nő… „tehát most nektek is megvan az esélyetek, és nagyon sajnáljuk, hogy hét évszázadon át kicsit átnéztünk rajtatok…, de most tudjuk, hogy itt vagytok, és bocsánatot kérünk, és figyelni fogunk arra, hogy megkapjátok mindazt a képzést és lehetőséget, hogy meg tudjátok valósítani a bennetek rejlő intellektuális és spirituális lehetőségeket.” Tehát a helyzet szerintem ma már sokkal-sokkal jobb. Nem panaszkodhatunk. A lámák és a tanítók mind nagyon-nagyon támogatóak és segítőkészek voltak, és a dolgok változnak. A buddhizmus mindig a mitagpá-ról beszél, az állandótlanságról. De a változás néha megpóbál ellenszegülni ennek. De a dolgok változnak.

- Tárgy: érzelmek. Namaszté! A filmben – azt hiszem, ezt mind ugyanaz a személy írta -, a filmben, ön sírni kezdett, amikor a tanítójáról beszélt. Ilyen hosszú gyakorlással eltöltött idő után, nem kellene az érzelmeknek csökkenniük?

- Nem!

- Segít-e a buddhizmus a nagy fájdalmas veszteségek és változások kezelésében? Éreznek-e a buddhisták mégis nagy fájdalmakat? Köszönöm.

- Nos, a hagyományos feljegyzések szerint a Buddha idejében, amikor távozott a maháparinirvánába, mindazok, akik nem voltak megvilágosodva kisírták a szemüket, és azok, akik arhatok voltak fent szárnyaltak. Tehát, most tudjátok, hogy nem vagyok arhat. Természetesen a ragaszkodás nagy szenvedések okozója. De máskézről, mint normális emberi lényeknek, különösen, ha elveszítesz valakit, aki a vezetőd volt a spirituális úton, és negyvennyolc évesen hirtelen meghal… úgy éreztem magam mintha egy hatalmas sivatagban lennék, és a vezetőm hirtelen otthagyna. Hová menjek? Tehát még most is, a rinpocse a legdrágább kincs a szívemben, és természetes, hogy valaki szereti és tiszteli a tanítóját. Mert ő fontosabb, mert ő már életeken és életeken át fontosabbá vált számodra, mint az anyád és az apád. Nem csak ebben az életben. A szív-guru a szíved. De akárhogyan is, a buddhizmus segít a fájdalmas veszteségek és változások kezelésében, igen, ez így van, de ezt azzal teszi, hogy hangsúlyozza, hogy minden folyamatos változásban van. Hogy a dolgok változnak. Hogy mind meghalunk. Maga Buddha mondta, hogy az egyik legfontosabb meditáció, amit végezhetünk, az, hogy minden nap a halálon meditálunk. Nem azért, hogy pesszimistákká váljunk vagy aggódjunk, hanem először is azért, hogy felismerjük: ebben a pillanatban nem vagyok halott, és ezért megvan rá a lehetőségem, hogy gyakoroljak. Ki tudja, holnap talán meghalok és akkor ez a lehetőség elveszett. Tehát nem vesztegethetjük el az időt mondván, hogy ó, majd gyakorlok, ha idősebb leszek, vagy ha elég pénzem lesz rá, hogy elvonulásra menjek, vagy majd ha ez, vagy majd ha az… Az egyetlen idő, amink van, a most. Ha ezt elvesztegetjük, akkor holnap… ki tudja, már csak az utakon lenni is, nekiindulsz, és aztán a jó ég tudja…, ki tudja, hogy a célodhoz érkezel-e meg vagy a következő életedbe? Sosem tudhatod. Tehát ez az érzet, hogy bármelyik pillanatban véget érhet, egy lökést kell hogy adjon nekünk, és annak az elfogadását, hogy most nem vagyunk még halottak, most még rendelkezünk ezzel az értékes emberi élettel, és ezért nem szabadna ezt eltékozolnunk. A legtöbbet kell kihoznunk belőle, amit csak lehet, mert nem tudjuk, mikor veszítjük majd el. És ott van az, hogy amikor elveszítünk olyan embereket, akiket szeretünk, az az élet természete. Mindenki elveszít embereket, akiket szeret. Ott van Kiszágótamí híres története, aki elveszíti egyetlen gyermekét, egy kisbabát, és az életében történt korább tragédiák miatt, ez volt számára az utolsó csapás. Így hát az őrület határán elment a Buddhához, és azt mondta neki, „hallottam, hogy te egy nagy mester vagy, kérlek, keltsd újra életre a gyermekemet!” És a Buddha azt mondta, „igen, megtudom tenni ezt, de szükségem van rá egy maréknyi mustármagra.” És a nő azt gondolta, „ó, mustármag, semmi gond, elmegyek a faluba.” És akkor a Buddha folytatta, „mustármagok egy olyan házból, ahol még nem halt meg senki.” És ő azt felelte, „rendben”, és elment minden házhoz, és megkérdezte, hogy van-e mustármag. „Hát persze”, felelték. „Ó, és van valaki, aki meghalt ebben a házban?” És ők azt felelték: „viccelsz? Az élők oly kevesen vannak, s a halottak oly sokan.” És ő házról házra járt, és ők azt felelték, „igen, a gyermekem meghalt, a szüleim meghaltak, a bátyám meghalt, a bácsikám meghalt, ez halt meg, az halt meg…” És aztán egy idő után a nő befejezte, és felismerte, hogy rendben van, és eltemette a gyermekét, és elment apácának, és később arhattá vált. És ez a történet pontosan arról szól, hogy a Buddha ezt szerette volna vele megértetni, hogy mindenki meghal. Ahogy Buddha mondta, az egyetlen biztos dolog az életben a halál. És talán értitek, hogy ez nem azért van, hogy elnehezüljön tőle a szívünk, hanem elsősorban azért, hogy a tudatunk ne ragaszkodjon annyira, hogy elfogadja, hogy az emberekbe csak nagyon finoman kapaszkodhatunk. Hogy megmaradjon a lehetőségük az áramlásra. Ha így kapaszkodsz valakibe… van egy nagyon különleges ausztrál művész, ha van itt bárki Ausztráliából biztos ismeri, mert nagyon egyedi. És neki van egy dolga arról, hogyan kell szeretni. És az egyik válasza erre az, hogy úgy tartsd meg a szereteted tárgyát, mintha egy egynapos csibét tartanál a kezedben. Nagyon gyengéden. Mert ha ezt csinálod… [összezárja a markát] – nincs többé csibe. Tehát itt arról is van szó, hogy nem az a személy okozza a bánatot, akit elvesztettünk, hanem a ragaszkodás. A megragadó tudatunk. Tehát el kell fogadnunk, hogy minden mulandó.

- Mit jelent az ön számára a boldogság?

- Úgy gondolom, a boldogság a belső jól-lét egyfajta érzete, amelynek forrás a szívben van, amikor a tudat tiszta és teres. És semmilyen módon nem függ a külső körülményektől. Nem fizikai élvezeteken alapul, vagy érzelmi örömökön, vagy tudati örömökön, független ezektől. Egyszerűen csak a belső öröm és jól-lét egyfajta érzete, amely, akár egy forrás a szívedben tör elő, és az egész testedet betölti, és kiárad, és független… ha a belső öröm és nyílt világosság és teresség ilyesfajta érzete megjelenik a tudatban, akkor az nem valami olyasmi, amit megragadunk, mert ekkor az ’én’-érzete nagyon-nagyon minimális. A valódi boldogság valójában az, amikor az egó tökéletesen feloldódik, és valaki a tiszta tudatosság állapotában van. Ám még ebben is ott van az a belső boldogságérzet, amely mint mondtam, egyáltalán nem függ a külső körülményektől, egyszerűen csak jelen van, mert természetes állapotunk része.

Nos, ezen a boldog ponton, ha senkinek nincsen több kérdése, az előadás végére értünk. Nagyon szépen köszönöm a figyelmeteket. Most pedig ajánljuk fel röviden az érdemeket együtt. Apácák, érdemek felajánlása! [ének] Köszönöm mindannyiótoknak! Remélem, hogy ahányan csak tudnak közületek, eljönnek holnap, mert a tényleg kitűnő tanár lesz jelen, magasan képzett, és biztos, hogy nagyon hasznotokra válik, ha eljöttök. Mert akármennyit is hallgatunk, nem ér semmit, ha nem gyakoroljuk is.

Share this post