Ullrich Gergely: Kóanok, versek, megfejtések

Talán ’96-ban volt, hogy egy összcsepeli zenés, sörözős születésnapi megemlékezésen Julcsi nevű lánybarátomtól kaptam egy kóant, és egy hozzájáró haikut. (Bár a kóan konkrét ‘műfaj’, az itt leírtakban a kóanok testvéreinek tekintek minden olyan alkotást és egyebet, ami mintha egy szemöldökfelhúzással kísért kérdés lenne az emberhez: “no, ezzel mit kezdesz, komám?” Mint amilyenek a legjobb versek, vagy a jóérzésű női kacérkodások is.) Mivel szeretem a misztikus dolgokat (ellentétben a rózsaszínfüst ezoterikával), ennek is rögtön megörültem, de igaz, ami igaz, nem sokat értettem belőle. Vagy legalábbis éreztem, hogy van ebben valami ‘több’ is, mint ami elsőre leesett... Azóta időnként egyszer-egyszer eszembe jutott, de nem mondott sokkal többet, mint elsőre. Néha elméláztam rajta, hümmögtem párat, majd ismét sörömbe kortyoltam és visszafordultam a többiek felé.

Pár hónapja, egy Zefirelli-film által úgy emberesen újból belém hasított a kóan. Az igazán érdekes ebben az, hogy a kóan önmagában akkor sem jelentett igazán többet, és csak akkor esett le, hogy mennyire hozzám kapcsolódik, hogy mennyire végigkísérte az életemet. A barátném nem is adhatott volna ennél hozzám illőbb kóant.

Meg is írtam a már külföldiában élő barátnémnak, hogy mennyire ‘sajátoménak’ érzem, és hogy tizenhárom év után éreztem rá igazán az ízére, és hogy utólag is köszönöm. Természetesen örült ennek, de az igazán érdekes (ami miatt ezt az egészet leírom), hogy elmondta, akkor mások is kaptak tőle kóant, akik közül az egyikük gyorsan elolvasta mindenkiét, és laza magabiztossággal értékelte mind:

“Ezek könnyűek!”

Tudom, hogy a jóbarátom akkor még csak 17-18 éves lehetett, és valószínűleg csak az ifjonti (csepeli) hév szólhatott belőle, de utólag megtudva mégiscsak felborzolta a hátszőrzetemet ez a kijelentés. Mintha a kóanok puszta matematikai egyenletek lennének, vagy játékos fejtörők a Füles magazinban: ez a kóan megvan, jöhet a következő. (Nem mellékesen valószínűleg a hiúságomnak is tőrdöfés lehetett, hiszen én meg már tizenhárom éve mélázok azon, amit ő egy csettintésre könnyűnek ítélt, és amire valószínűleg egy héten belül már nem is emlékezett.) Ez a kis meghökkenés viszont mégis jó volt, mert ezáltal még inkább mélyült bennem az érzés, hogy a kóan bölcsességének mélye a személyes megélésben és eszmélésben rejlik. Bár bír a bölcsesség intellektuális oldalával is, csak a személyes élményen keresztül tárulkozik fel igazán a veleje. Élményszintű felismerés önmagunkról, a környezetünkről, a környezethez fűződő viszonyunkról, e viszonyon keresztül aztán ismét önmagunkról, és így tovább körbe-körbe. És ez mindenkinél más. Egyedi, ahogy az egykori híres Mystic rúzs is mindenkit másképp színezett ki. Egy problémának, egy fejtörőnek lehet ‘megoldása’, ami lehet ‘könnyű’. A sokszor kérdőjel nélkül is kérdésfeltevő kóanok az élettel foglalkoznak, az élet pedig nem ‘megoldást’ kíván, ami ha kész van, nyugodtan hátra lehet dőlni és rá lehet gyújtani, hanem amit folyamatosan megélünk és amire folyamatosan oda kell (vagy legalábbis érdemes) figyelni... Szerintem ezek nem elméleti dolgok, agymunkák, így könnyelmű barátom nem láthatott bele a velejébe, mert amit ő találhatott pár másodperc alatt, az valószínűleg egy gondolati struktúra lehetett csak, jobb esetben ismerte a kóanban szereplő szimbólumokat, és annak értelmezését találta könnyűnek. Érettebb fejjel talán már ő se mondaná ugyanezt, de nem tudom, mert nem kérdeztem azóta erről.

Az élettel és megfejtésekkel kapcsolatban még két dolog jut eszembe: Bereményi Géza Szerelmes dal c. dala, valamint egy film, aminek idevágó részét hadd toldjam ide (háttere, hogy egy sanyarú gyerekkorú, ám roppant jó eszű srác kihozta béketűréséből a hozzá kirendelt pszichológust, aki a következőket mondja):

“Töprengtem azon, amit a múltkor mondtál. A képemről. Egy fél éjszaka ezen töprengtem. S rájöttem valamire. Majd mély álomba merültem, és azóta nem gondoltam rád. Tudod, mire jöttem rá? Te még kölyök vagy. Fogalmad sincs arról, miket hordasz össze. (...) Sose hagytad el Bostont. Ha a művészetről kérdezlek, felmondod a szakkönyveket. Michelangelo. Sorolod a műveit, politikai terveit, viszonyát a pápával, szexuális beállítottságát. De nem tudod, milyen érzés a sixtusi kápolnában állni. Sose néztél föl arra a gyönyörű boltozatra. Sose láttad. Ha a nőkről kérdezlek, máris sorolod a kedvenc típusaidat. Biztos dugtál is néhányszor. De nem tudod, milyen érzés boldogan ébredni egy nő mellett. Nehéz eset vagy. Ha a háborúról kérdeznélek, talán Shakespeare-t idéznéd: »Még egyszer a résre, újra, barátaim.« De sose harcoltál. Nem halt meg a karodban a legjobb barátod, akin már nem tudtál segíteni. Ha a szerelemről kérdezlek, talán egy szonettel válaszolsz. De sose néztél olyankor egy nőre, amikor gyenge voltál. Nem ismertél olyat, aki egy pillantásával meggyógyít. Mintha Isten direkt hozzád küldött volna egy angyalt, hogy kimentsen a pokolból. Nem ismered, milyen az, ha te vagy az ő angyala. Nem tudod, milyen örökké szeretni valakit. Történjen bármi... például rákos lesz... S két hónapig ülve alszol a betegágya mellett, mert látogatási időben nem tudsz bemenni a kórházba. Nem tudod, milyen elveszíteni valakit. Ezt csak akkor érzed, ha valakit önmagadnál is jobban szeretsz. Te még sose mertél ennyire szeretni. Ha rád nézek, nem egy okos, magabiztos férfit látok. Csak egy önző, nagyképű ijedt kölyköt. De zseni vagy, Will, ezt senki sem tagadja. Bár talán senki sem érti igazán a személyiségedet. Te azt hiszed, tökéletesen értesz engem egyetlen festményem alapján. Árva gyerek vagy, ugye? Hát, én nem tudom, milyen nehéz lehetett az életed, hogyan érzel, ki vagy, hiába olvastam a Twist Olivért! Megmagyarázna az téged? Leszarom az ilyesmit, mert olvasmányélmények alapján nem lehet megismerni senkit. Csak ha elkezdesz beszélni magadról. Arról, hogy ki vagy. Engem azzal foghatsz meg. Abban benne vagyok. Csakhogy te ezt nem akarod. Félsz attól, miket mondanál ki. Most te lépsz, főnök.”

Hozzám nőtt a kapott kóanom. Mintha már akkor kaptam volna bölcs ‘választ’ elevenembe vágó kérdésekre, amikor még nem is álltak bennem össze ezek a kérdések. Illetve akkor még nem tulajdonítottam e dolgoknak akkora jelentőséget, mint amennyire közben már nagyonis. Így utólag is jó érzés belegondolni, hogy 12-13 éve itt van a tarsolyomban a válasz, és most kezdek csak igazán felnőni hozzá: megtalálni a kérdést.

“Válaszhoz nincs meg a kérdés,
Nyelv, amit senki nem ért.
Halandzsa ez a nagy érzés.
És nem baj, hogy nem tudom, nem tudom mért...”

Mint amikor egy bölcs nagyapó azt mondja kisunokájának, hogy nem a világvége, ha elvesztesz valamit (vagy tudom is én mit, én nem vagyok bölcs nagyapó... de volt olyanom), és később a gyermek felcseperedvén ráeszmél, hogy vannak sokkal megrendítőbb veszteségek is, és ekkor eszébe jut nagyapjának szeretetből fakadó tanítása, mondása, ami átsegíti/átlendíti őt a gondon... Gandalf azt mondta Frodónak, hogy ne akarjon túl könnyen igazságot osztani (mármint Gollam, az egyik ‘főgonosz’ elpusztításával). És lőn. Ha megölték volna, még eljuthattak volna valahogy a Végzet Hegyéhez, de ha Gollam nem harapja le Frodó ujjával együtt a Gyűrűt és esik bele a tűzfolyamba, akkor minden addigi áldozatnak és fáradozásnak kampec. Mindezek miatt hiszem úgy, vigyázni kell, hogy mi az, amit megfejteni akar az ember, mert ami nem megfejtésre vár, abból könnyen ítélkezés lehet. És ha már ennyit emlegettem, végül csak leírom az ‘én kóanom’-at (a hozzáírt haikut megtartom):

“– Mester, miként bánjunk a nőkkel?
A mester két tenyerébe fogja a teáscsészét és iszik belőle egy kortyot. Majd így szól:
– Látod a csésze teában a Holdat? Ha egy kortyot iszol, még mindig benne láthatod. Ha fenékig üríted a csészét, a Holdat akkor se tudod kiinni belőle, jóllehet eltűnik a csészéből.”

(2010. január)

 


Az egyik válaszom a kóanra pedig egy másik idézet:

“Ne idd ki a tengert
Csak hagyd, hogy ő nyeljen el
A tiéd volt mindig
És érzed, hogy gyengéd
Hát ne hidd, hogy vigyázni kell”

Share this post