Az a hetvenhárom esztendő, amit Baktay Ervin kedves barátunk ebből az árnyékvilágból a magáénak vallhatott, sajnos nem volt a leghosszabbnak nevezhető emberi életkor, de neki elég volt arra, hogy feledhetetlenné és bizony-bizony nem egy embertársa, sőt pályatársa előtt érthetetlenné tegye magát. Nem is volt ez csoda.

Hiszen rendkívüli tehetséget hozott magával dunaharaszti szülőhelyéről a világra. Az ő hibája ott kezdődött, hogy némileg félreismerte erejét. Életét a tudományos irodalomnak szentelte, de kezdetben festőművésznek szánta magát. Közös mesterünk, Hollósy Simon ugyan megállapította róla, hogy tehetsége van, de lusta és már őt is megelőzte a verdikttel egy középiskolai tanára, ki írói pályát jövendölt neki. Baktay Ervin nem volt nagyratörő és számító ember. Amíg iskoláiban volt, addig az iskolának dolgozott és nem az életnek. Mikor azután az életben, akkor meg inkább saját magának, mert életének nagy részét szabad pályán töltötte. Hivatalt sokáig nem vállalt. Abból élt, amit könyvei, egyéb írásai és szabad előadásai hoztak, mert tudvalevő, hogy a tudomány népszerűsítését művelte. Ahhoz pedig igazán nagyon értett. Írói stílusa kitűnő volt. Szabad előadásain tolongott a hallgatóság. Természetesen ne felejtsük el, hogy a Hollósy-festőiskolából egyenesen a harctérre került 1915-ben mint híradó tiszt. 1918-ban szerelt le mint hadnagy. Közben Wolhyniában, Erdélyben és a Vogézekben vitézkedett. Emlékül egy signum laudist és egy ezüst érmet is kapott. Azután pedig nem nyugodott, míg csak ki nem jutott Indiába, mert a világnak ez a csodálatos része ígért neki a művészetből a legtöbbet. De egyéb körülmény is közrejátszott. Baktay nővére Londonban készült énekesnői művészetére. Ott ismerkedett meg leendő férjével, Serdar Umrao Singhhel, egy pandzsábi szikh főnemessel. Idősebbik leányuk, kit Amrita Sher-gil néven ismer az indiai festészet történelme, az új indiai művészet legragyogóbb egyéniségei közé tartozott. Élete, legnagyobb fájdalmunkra, rövid volt.

A festészetben az első útbaigazítást Ervin nagybátyjától nyerte, nálunk Magyarországon, hol az első világháború alatt mint internáltak éltek. Baktay első indiai tartózkodása három évet (1926-1929) vett igénybe. Alkalmat adott neki ez az idő arra, hogy megismerkedjék a szubkontinensen élők nagy életével és nyomorúságával egyaránt. Amit látott és tapasztalt, hírlapi cikkekbe foglalva hazaküldte. Ezekből tevődött össze első nagy műve, a kétkötetes India három kiadásban (1931, 1941, 1942). Egyben ez volt az első könyv, melyből a magyar olvasóközönség hiteles képet nyerhetett Indiáról, Ceylontól kezdve egészen a Himalájáig, Kőrösi Csoma Sándor tudományos hőstetteinek és halálának színhelyéig, honnan őt megviselt szervezettel, sürgős orvosi tanácsra és Stein Aurél közbenjárására kellett hazatéríteni. Festőművészet, világháború (egyszeri, csütörtököt mondott pisztolylövés-kísérlettel) és az India mint alapvető mű.

Ez volt hát a kezdet, már ti. Baktay Ervin saját tapasztalatain alapuló munkásságának kezdete. Mert hiszen első irodalmi jelentkezései nyomdafestéket láttak már a húszas években. Ezek voltak Rabindranáth Tagore (1921), a Mahábháratának egy rövid kivonata (1923) és Gandhi válogatott írásai (1926). Szóval szorgalomban és a munkáért, legfőképpen pedig az Indiáért való olthatatlan lelkesedésben akkor se volt hiány, mikor fiatalsága megkövetelte a magáét és amellett semmi kedve se volt ahhoz, hogy a földgolyó másik felét behunyt szemmel mellőzze. Mert ne felejtsük, hogy Baktay Ervin majdnem egész életén át kétfelé tekintett. A Távol-Keleten kívül, szinte érthetetlennek találhatjuk, ott volt a „Wild West”. Nem is akarom köznapi nyelven Amerikának nevezni. Az igazi „Wild West” izgalmas romantikája volt az, amit meghitt barátaival egy Dunaszigeten évről évre végigjátszott. Ha nem tudnók, hogy ez a játékosság egészségét szolgálta, a komoly tudósokhoz hasonlóan mi is megtagadnók tőle a pótolhatatlan aranyos kedély létjogosultságát. Tökéletes igazságtalanságot követnénk el vele. A debreceni egyetem nem is követett el mellőzést Baktayval szemben, ki felszólítására ott promoveált 1933-ban. A kétkötetes India után következett ugyanis A boldog völgy országa cím alatt, az 1934-ben kiadott Kasmír, majd a magyar esszé-irodalom egyik büszkesége, a Szanátana Dharma, az „örök törvény”, ami alatt a hinduizmus vallásbölcseletének mintaszerű összefoglalását, a jóga tanával kiegészítve kell értenünk, a Világ tetején két kiadásban (1930, 1934), a Pandzsáb (1937), Hindusztán (1938), Királyfiak földjén (Rodzsputana és Gudzsarat) (1939) és két rövid kötetbe sűrítve a mélyen tanulságos Indiai éveim (1939). Más földrajzi írókkal társulva is megírt egy könyvet India, India-Ausztrália és Óceániáról (1938), egy másikat pedig Közép- és Dél-Amerikáról (1938). Az előbbinél Bulla Béla, az utóbbinál Juhász Vilmos és Temesy Győző volt társszerzője. A Magyar Földrajzi Társaság meg is tette vele szemben kötelességét azzal, hogy 1930-ban választmányi tagjainak sorában adott neki helyet, és folyóiratának, a Földgömbnek szerkesztését reá bízta. Eléggé sajnálatos, hogy a tudományos társaséletünket jellemző keserű cseppek egyikét neki is élvezni kellett. Hogy a tréfa teljes legyen, éppen a Kőrösi Csoma Sándor Társaság kapuja maradt zárva előtte. Kétségtelen, hogyha valakinek kiült az arcán a nagyképűség hiánya, az éppen Baktay Ervin volt. De vajon mióta ízléstelen a szerénység és a tudomány népszerűsítése, ha valaki sohase követi el mellette a tudóst mindenekfelett kompromittáló baklövéseket? Hagyjuk a vitát. Nem szokott jóra vezetni.

Baktay Ervin a húszas évek elején sokat foglalkozott fordításokkal is, India népszerűsítésében jelentős szerepet játszott a Bain-könyvek magyar megjelentetése. Az ifjúságnak szánt irodalmi műveinek nagy részét is akkor írta, nemcsak megélhetése, hanem az írói gyakorlat érdekében is. Haszna nagy volt belőle. Őt ugyanis azzal jellemezhetem, hogy okos író volt, aki olvashatóságra és megértése vágyott, amit el is ért. Ezzel kimondtuk azt is, hogy Baktay Ervint nem kezelhetjük ismeretlen íróként e sorokban. Műveinek nagy részét említés nélkül kell hagynunk. De remélem, nem követek el rossz tréfát, ha könyvolvasóinknak éppen tudósabbik része számára szükségesnek tartom reámutatni arra, amit a szerző maga is nagyobb igényekkel, nagyobb várakozással írt. Fájdalom, elég későn. Minden szorgalma ellenére nem ő volt az egyetlen, aki elég pazarul bánt az idővel. A 470 lapon tárgyalt India művészete (1958) és Kőrösi Csoma Sándor két életrajza azok a művek, amelyekre különösebb nyomatékot még tartalékolnom kellett. A 352 oldalas Csillagfejtés könyve előzte meg az előbbit. Legnagyobbrészt papiroshiány kényszerít engem is arra, hogy úgy emlékezzem meg róla, mint előzményről. Az India művészetének legegyénibb felfogással megírt lapjai ugyanis éppen azok, amelyekben Baktay Ervin India ősművészetét, vagyis az indusvölgyi művészetet, a későbbi indo-árja művészettől különválasztva, Mezopotámia legrégibb művészetéhez kapcsolja. A könyv német fordításának szegény Ervin már nem örülhetett személyesen. Halála után jelent meg ez év (1964) elején. Posztumus lett a magyar eredeti második kiadása is. Az indusvölgyi művészet emlékei kérdésében világosan beszélnek már azok a pecsételők is, amelyek Irakban is megtalálhatóak voltak. De még teljesebb a bizonyító erejük azoknak az asztrális szimbólumoknak, amelyek az uralkodó bolygók szerepét világítják meg a naprendszerben és kormegállapító értékűek. Baktay Ervin az indus-völgyi művészet korának és természetének megállapításával vet világot India művészetének gyökerére és viszonyára NagyÁzsia művészetéhez. Ez ad könyvének időtálló értéket. A mű használhatóságát viszont azzal növeli, hogy benne a történelmi és művészeti fejezetek váltakozva sorakoznak egymásután, időrendben. Csoma életrajzának első kiadása (Háromszéktől a Himaláyáig) a Tibet-kutatás dicsőséges emlékű megalapítója halálának százéves fordulójára készült (1942). A húsz évvel később megjelent új kiadással a szerző egy világhírű tudósnak minden eddiginél méltóbb emléket emelt, és jelentőségét minden eddigi megvilágításnál igazabban tárja a világ elé. A második kiadású Csoma-életrajzra az India művészetének megírása után tett pontot. Ez a rendkívül élvezetesen megírt könyv szintén nagyobb nyilvánosságot igényel, mint amilyet a magyar nyelvterület biztosíthat neki. A magyarul és angolul 1885-ben megjelent Duka-féle Csoma-életrajz, bár Baktay által is nagyon elismert, hézagpótló és alapvető mű, több szempontból javításokra szorul. Duka Tivadar az egykori magyar szabadságharcos, Nagy-Britanniával szemben, mely neki menedéket adott és mint katonaorvosnak jövőt biztosított, sőt ahol élettársát is megtalálta, lekötelezettnek érezte magát. Csoma hallatlan küzdelmeinek és nélkülözéseinek megírásánál is kötelességének érezte tekintetbe venni ezt a tapintatot az angolokkal szemben, kik nem voltak egytől-egyig megértők a különösen kezdetben társadalmilag tapasztalatlan „székely-magyar”-hoz. Azonkívül Duka nem kereste fel Nyugat-Tibetet, bár életének nagy részét Indiában töltötte. Baktay Ervin viszont sérült csigolyával, rosszul kezelt tífusszal és kigyógyíthatatlan maláriával megtette, hol lóháton, hol gyalog a Zanglába és Phuktálba vezető utat a kolostorokig, ahol Csoma Sándor kalmükteán élve és agyonfázva végigszenvedte a tibeti nyelvtudomány megalapítását, abban a reményben, hogy tudományos kutatásai közben talál egy helyes nyomot, mely magyar őseink (voltaképpen a hunok) gyökeréhez vezeti.

Eljutott Dardzsilingig és ott a malária megölte. Baktay még eljutott rajongásig tisztelt hőse áldozatos életének dicsőséges harcterére és feltámasztott a halottból annyit, amennyit csak a távolkeleti emberemlékezet tudott a felszínre hozni. Közben eltelt az idő.

Ervin barátunk is beláthatta, hogy örök bohémnak lenni ragyogó, de örökké annak lenni meggondolandó. A Hopp Ferenc alapította Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban éppen az indiai osztály kívánt a legjobban minden tekintetben megfelelő gazdát. Baktay Ervin vállalta a hiány pótlását. Mondanunk sem kell, hogy teljes sikerrel. Kiállítások rendezése, ismeretlen anyag megállapítása, szakleltár szerkesztése, mind megtalálta benne a maga emberét. Még a nősülés idejét is elérkezettnek látta és úgy tapasztalta, hogy éppen abban kulminált a szerencséje. Buddha születésének kétezredik fordulójára, a Buddha Dzsajantira hivatalos meghívást kapott Baktay az indiai kormány részéről. Feleségével együtt látogatott el oda. Kalkuttában számolt be ez alkalommal Csoma-kutatásainak eredményeiről. Félévi ott-tartózkodás után hagyta el Indiát. De 1963. május 7-én azt találtuk írva a sors könyvében, hogy Baktay Ervin személye e naptól már a múlté és csupán legkedvesebb emlékeink közé tartozik.

Felvinczi Takács Zoltán

Forrás: Művészettörténeti Értesítő 1., 1964