Akit a tudományos világ majd Miklós Pálként tisztel, és nevét is majd így örökítik meg lexikonok, monográfiák, könyvtárak Los Angelestől Londonon át Pekingig, Hulják Pál néven 1927. május 18-án született Diósgyőrben.

Kivételes tehetségű, már ötéves korában ír-olvas. Szépen rajzol (több albumnyi remek rajz és akvarell maradt utána), érdekli a technika, maketteket barkácsol, működő rádiót eszkábál, építész akar lenni. Egy bányásztelepen (Pereces - téglaburkolatú egyenházai ma is megvannak) nevelkedik. Iskolai tanítója apai nagybátyja, Hulják János, európai hírű botanikus. Az ő könyvtárát használja, Herman Ottótól Jókaiig mindent elolvas. (Jókait élete végéig az egyik kedvenceként említi.) Memorizálja a szövegeket. Műveltségén és szövegtudásán az érettségiztető elnök úgy elképed, hogy a legendás hírű elitképzőbe, az Eötvös Kollégiumba küldi felvételire. Az 1945-ös év ez. A családnak a műegyetemre nincs pénze, Pali lemond az építészségről és francia-magyar szakos bölcsészhallgatónak jelentkezik az Eötvös Kollégiumba, ahová rögtön felveszik. Meghatározó tanárai Kenéz Ernő, Keresztury Dezső, Pais Dezső, Gyergyai Albert. (Keresztury javaslatára változtatja meg családnevét Miklósra; Gyergyaival annak élete végéig francia nyelven levelezik.) Kedvenc költői: Arany, Babits, Weöres. (Egy Babitsot ábrázoló porcelán plakettet könyvespolcának ágya melletti részén tartott. Weöressel közeli barátok voltak és leveleztek is. Weöres sokszor dolgozott barátja kínai nyersfordításaiból.) 1950-ben diplomát szerez. Tudományos aspiránsként Kínába megy. (Elutazása: választás. Politika és tudomány között. Kínából - tőle tudom - megváltozva jött vissza. Igazában véve nem lett buddhista, de az élete végéig tartó csendes alázat volt benne minden érték iránt.) 1951–1954 között a pekingi egyetemen és a pekingi szépművészeti akadémián tanul. Sokfelé eljut, főként gyalogosan, vándorfestőkhöz csapódva, vagy teherautók platóján utazva. Szakállt növeszt. Úgy öltözködik, mint a kínaiak, sarut hord, mint a vándorok. Kínai nevet kap: Mi Po. A hétköznapi nyelv mellett később megtanulja a régi kínai nyelvet és írást is. (A kínai mellett tudott még franciául, németül, angolul, oroszul és latinul.) Gyönyörűen rajzol. Kalligráfiákat is készít. (Korniss Dezsőt ő tanította meg a kalligráfia elméletére.) Csiszolt kőbe megfaragtatja pecsétjét. (Ecset, tus és pecsét: ezek voltak legnagyobb, és talán egyetlen kincsei.) A kortárs kínai festőművészek legjavával (Li Hsziung-caj, Li Ko-zsan, Li Ku-csan, Vang Csu-csiu, Csi Liang-ji, Csiang Csao-ho, Huan Pin-hung, Vu Co-zsen) baráti viszonyba kerül. A festés minden titkát megtanítják neki. Úgy tekintik, mint egy közülük valót, mint egyet a beavatottak közül. (Legszebb könyve - A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába, 1973 -, amely lengyel, német és francia nyelven is megjelent, és amelynek tipográfiai megvalósítása is az ő munkája, ennek a "beavatott" tudásnak a gyümölcse. Alkalmazta benne azt a történeti módszert, amelyet többdimenziós, strukturális kauzalitásnak nevezett el később. Ennek lényege, hogy a történések - a Történelem - okai és okozatai nem érthetők meg lineáris kauzalitással, hanem csak a politika, az irodalom, a művészet, a technika, a jog, a vallás, a magánélet stb., azaz csak minden bevonásával.) Megismerkedik az öreg Csi Paj-si-val, akit a XX. század legnagyobb kínai művészének tartanak. (Könyve: Csi Paj-si, 1962) (Évek múltán még egyszer elutazott Kínába. Barátai egy része akkorra már meghalt, többen a kulturális forradalom áldozatai lettek. Szomorúan jött haza. Azt mondta, az ő Kínája nincs többé.) Egyetlen nem-kínaiként eljut Tunhuangba. Három hónapot tölt itt, naplójába belerajzolta az Ezer Buddha Barlangtemplomok falképeit. Itt készített jegyzeteiből nő ki első könyve (A tunhuangi Ezer Buddha Barlangtemplomok, 1959). (Világhírnevet éppen ez a munka hozott neki. Egy pár éve megjelent külföldi kiadványban olvastam, hogy a nemzetközi sinológia őt tekinti annak, aki Tunhuangot az európai kultúra számára újra felfedezte.)

1954-1958 között a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban dolgozik. Innét az MTA Irodalomtudományi Intézetébe kerül. Tőkei Ferenccel megírja A kínai irodalom rövid története című monográfiát (1960). Megjelennek kötetekbe gyűjtött esszéi: Olvasás és értelem (1971), Vizuális kultúra (1976). József Attila-díjjal (1973) és Munkácsy-díjjal tüntetik ki (1982). Európai szinten is elsők között foglalkozik a vizuális kultúrával, mint önálló tudománnyal. Egyik első hazai méltatója a strukturalizmusnak. Baráti kapcsolatba kerül és levelezik Roman Jakobsonnal. 1975-től tíz évig vezeti az Iparművészeti Múzeumot, amelyből az ország egyik legjobb kulturális intézménye lesz. Megjelenik a magyar szemiotikai irodalom alapművének számító könyve, a Kép és kommunikáció (1980). Baráti szálak fűzik Vasarelyhez és Kepes Györgyhöz. Megírja A zen és a művészet című könyvét (1978), majd ennek folytatásaként a Kapujanincs átjárót (1987), amelyben középkori kínai buddhista szövegek - ahogyan ő nevezi: katekizmusok - általa készített fordítását és saját magyarázatait adja közre. Az 1987. évi nyugdíjba vonulása előtt két évig a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum igazgatója. Ezután 2001-ig az ELTE-n tanít kínai művészettörténetet.

Igazi mestere Felvinczi Takács Zoltán volt. Ő volt az aspiránsvezetője, a kandidátusi értekezésének bírálója, tulajdonképpen ő volt Miklós Pál szellemi apja. (Szánkózó unokái mellett Takács Zoltán fényképe volt az egyedüli fotó, amelyet dolgozószobájában kifüggesztett.) Baktay Ervint is mesterének tartotta. Az 50-es évek második felében sokat voltak együtt a Hopp Ferenc Múzeumban. Tanítványi-baráti szálak fűzték az öreg Ligeti Lajoshoz is. Ligetinek hozzá írott leveleiből látszik, milyen fontos volt ő Ligetinek. Barátság fűzte - most csak a halottakat említem - Juhász László belsőépítészhez. Amikor Juhász megbénult, ő tanította meg újra beszélni és írni. Barátja volt Tőkei Ferenc, aki egyik utolsó könyvét (A kínai festészet elmélete című szöveggyűjteményt) neki ajánlotta. Egy életen át tartó barátság fűzte Vujicsics Sztojánhoz, akivel a betegségekben is osztozott. Barátja volt Kaesz Gyuláné, Kató, valamint Szerb Antalné, Klári és testvére, Bálint Endre. A művészek közül talán a legjobb barátja Kondor Béla volt. Mivel ez már történelem, megírom, a jó szakmai viszonyon túl, barátság is fűzte Antall Józsefhez. Kapcsolatukra jellemző Antall alábbi, japán kerti metszetre írott újévi jókívánsága: „MI PO kínai sexuálpathologus úrnak, Sashegyen - Tisztelettel a konkurrencia, azaz a japánok nevében, mao-mao-mao - BUÉK, 1976/77, AN Tall-jó”.

Tűnődöm, mi volt legjellemzőbb tulajdonsága? Azt hiszem, az, hogy semmihez sem ragaszkodott. Tárgyakhoz, dolgokhoz végképp nem. Talán csak az ecseteihez, a tushoz és a pecsétnyomójához. Bár, ha elkértem volna őket, biztosan nekem adta volna. A semmihez sem ragaszkodás hagyatta ott vele az Iparművészeti Múzeumot, aztán a Hopp Ferenc Múzeumot, és tulajdonképpen az életet. Öt-hat éven át a betegségeivel bajlódott. Hetvenedik születésnapjára tanítványai és kollégái meglepték egy emlékkönyvvel. Ennek örült, de tulajdonképpen már csak a családjának tudott örülni. Betegágyában a Római Szentegyház rítusa szerint meggyónt, megáldozott. Végnapjaiban Babits-verseket és zsoltárokat hallgatott. Utolsó látogatója, Sári László tibetológus is zsoltárokat olvasott neki. 2002. november 16-án halt meg pasaréti lakásának dolgozószobájában. Évtizeddel korábban maga írta, buddhista ihletű gyászjelentése - „az, aki Miklós Pál volt, meghalt...” – órákkal halála után került elő. Hamvai a tabáni Alexandriai Szent Katalin plébániatemplom kriptájában nyugszanak.

Hidvégi Máté


Miklós Pál (kínai nevén Mi Po) sinológiai munkásságának főbb témái a festészet, irodalom, művelődés és vallástörténet. 1951–54 között Kínában járt ösztöndíjasként, ahol összeismerkedett a neves kínai festőművésszel Qi Bai-shi-vel (Csi Paj-si), akinek korábban is voltak kiállításai Budapesten (1930, 1938), s munkásságát rövid kötetben méltatta (Csi Paj-si 1862–1957, 1962). Nagy alakú albumban tárgyalta többek között Lóczy Lajos és Stein Aurél által felfedezett dunhuang-i (tunhuangi) barlangtemplomoknak a buddhizmus története szempontjából is jelentős művészetét (A tunhuangi ezer Buddha barlangtemplomról, 1959). Több önálló (Kína művészete, 1956, 1987) és másokkal készített kiállítási katalógusa is megjelent.

Elméleti és művelődéstörténeti szempontból is jelentős könyvet írt a kínai festészetről (A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába, 1973). A maga korában úttörő összefoglalást írt a modern kínai irodalomról (A kínai irodalom rövid története; szerzőtárs: Tőkei Ferenc, 1960). Koronként részletezve tárgyalta a kínai színházművészetet (In: Hont Ferenc, szerk. A színház világtörténete 1–2., 1972). Lefordította Lao She (Lao Sö) A tigriskisasszony meg a férje című regényét (1957) és Cao Yu (Cao Jü) Zivatar című színművét (1959). Különösen sokat fordított Guo Mo-ruo-tól (Kuo Mo-ruo), akinek többkötetes önéletrajza (Ifjúkor, 1961; Egyetemi éveim, 1962), a híres ókori költőről, Qu Yuan-ról (Csü Jüan) írt drámája (Csü Jüan, 1958), valamint több verse is az ő tolmácsolásában jelent meg.

Számos érdekes, a buddhizmust is érintő művelődéstörténeti témát tárgyalt (Tus és ecset. Kínai művelődéstörténeti tanulmányok, 1996), s Mi Po néven a kínai erotikáról is írt. Külön hálás témája volt a buddhizmusnak kínaiul chan (csan), japánul zen néven ismert irányzata (A zen és a művészet, 1978; Kapujanincs átjáró. Kínai csan-buddhista példázatok, 1987).

Kicsi Sándor