A művészcsalád története 1908-ban kezdődik, amikor Brunner Ferenc egy novemberi estén megérkezett Nagykanizsára, hogy itt szolgáló öccsét, Mihályt meglátogassa. Azzal az elhatározással jött, hogy festőiskolát nyit, hiszen mestere, Hollósy Simon erre buzdította. Az első jelentkező a nagykanizsai rendőrkapitány, Farkas Ferenc leánya volt. A tandíj befizetése után az ifjú mester közölte, hogy az órák a jövő héten kezdődnek. De Farkas Erzsi már beiratkozáskor elhozta ecsetjeit és rajzlapjait, és már aznap megtartották az első órát. Ez a kis történet, amelyet a Zalai Hírlapból vettünk, jól illusztrálja azt a lelkesedést, amellyel a művésznő tanulni kezdett, s ez a megszállottság jellemezte tevékenységét élete végéig.

Tanár és tanítványa között hamarosan szerelem szövődött. 1909-ben összeházasodtak, a következő évtől - amikor Brunner Erzsébet is megszületett - együtt állítottak ki és együttesen szerveztek más városokban is festőiskolákat. A mester Sass Ferenc néven szignálta képeit, felesége pedig a Sassné Farkas Böske művésznevet használta. Sass Ferenc a nagybányai iskola fény- és színlátását, természetszemléletét adta át tanítványainak. Sassné korai képei (melyekből alig néhány maradt fenn, s csak korabeli kritikákból tudunk róluk valamit) gazdagok lehettek színekben és fényhatásokban. Az 1925 és 1929 közötti képek egyrészt a természetélmény egyre mélyebb üzenetet hordozó tükröződései, másrészt - 1928-tól kezdődően - a természetélményhez is kapcsolódó misztikus látomások rokon színvilágú megfogalmazásai, főként nagyon egyéni Krisztus-képek. A látomások lényege egy „univerzalitás-élmény”, amelyben a Nap és Hold, Fény és Sötétség, Isten és Ember, az Univerzum és az egyén mint azonosak jelennek meg. Ahogy naplójegyzeteiben írja: „Ott szárnyal az elme szabadon, hol legközelebb van Istenhez, Természethez, Teljességhez, Ősokhoz - nevezzük bárhogy. A szél, a nap, a fák, a patakok, a madarak nem kérdezik, ki vagy, mi a neved s foglalkozásod? Ők ősbarátjai a remetéknek, zarándokoknak. Hozzájuk vágyom, tőlük akarok tanulni, és az ő egyszerű de törvényszerű életüket akarom élni - nem a paradicsomból kiűzött, hiú ábrándok után futó, beteg társadalom rosszul felépített légváraiban sínylődő emberekét.”

Sassné miszticizmusa hosszú évek során alakult ki, kiindulópontja valószínűleg az I. világháborút követő illúzióvesztés. A legkülönbözőbb közösségekkel keresett kapcsolatot, a gödöllőiekkel, vegetáriánusokkal, a Mazdaznan társasággal, és a misztikus festőkkel is állított ki. Az sem csoda, hogy figyelmét India ragadta meg, hisz Tagore népszerűsége a 20-as években tetőzött. 1926-ban járt is nálunk. Sassné végső soron mégis belső hívásra, egy jós-álom parancsára indult útnak.

Az utazás 1929. május 5-én kezdődött. Sassné az indulás előtt közölte leányával, hogy hova indul, és a 19 éves Brunner Erzsébet, aki ebben az időben Kisfaludi Strobl Zsigmondnál tanult szobrászatot, kijelentette, hogy ha nem mehet vele, apácakolostorba vonul. Első útjuk Rómába vezetett, ahol különösen a katakombák tettek mély benyomást Sassnéra. Itt készült képein is megtalálható az a felülről jövő sugárzás, amely a Szeretet napjá-n is látható, s amely tulajdonképpen egy, a tihanyi Csúcs-hegyen átélt tomboló vihar után kisütő nap élményéből származik. Szicíliában Erzsébet álmot látott, melyben egy fehér szakállas férfi egy égő mécsest nyújt át neki, azzal a kéréssel, hogy ezt a fényt vigye el a világ minden sarkába. Anyja úgy érzi, Rabindranáth Tagore szólt hozzájuk, s magyar nyelven, „Tagore - India” címzésű levelükre Tagore valóban meghívással válaszolt. Egyiptomon keresztül jutottak Indiába. Az angol hatóságok alig eresztik őket a szárazföldre, mert a két festőnő saruban és maguk varrta háziszőttes-ruhában érkezett abba az Indiába, ahol épp folyik a külföldi áruk elleni bojkott: Gandhi is maga fonja ruháihoz a fonalat. De végül is megérkeznek Sántinikétanba.

A szobrásznövendék Brunner Erzsébet felfedezi magában a festőt; elsősorban az emberek érdeklik. Legfőbb vágya, hogy Tagore igazi képét megfesse. Az első évben tíz portré készül, amelyek közül az egyikről a költő azt mondja, hogy „ezren festettek rólam képet, de ez a kislány találta el igazi lényegemet.”

Anya és leánya India felfedezésére indulnak. Az elkövetkező években India szinte minden zugát bejárják, tájakat, embereket festenek, ősi szobrokat, épületeket másolnak. Ez tudatos törekvésük, magukba akarják szívni az indiai művészet hagyományait is. Útjukat osztatlan elismerés kíséri, a mahárádzsák kézről kézre adják őket. De az ő legnagyobb élményük az, amikor 1934-ben Mahátma Gandhival találkoznak. Erről Sassné így számol be: „Ma, január 4-én szembe találkoztam India nagy vezérével, ki fegyveres hatalom nélkül tartja a hatalmat szívében. Ezrekre menő tömeg közepén egy szál ruhájába burkolt kicsi gyermek test, egy gyönyörű koponya, csendes, nyugodt gesztusok, s egy nagy szeretet-áram, mely langyos tavaszi szellőhöz hasonlóan körülölelve tartja a gyengéket... Találkozásunk olyan volt, mint a különböző messze harcterekről megtért bajtársak összeölelkezése.”

Sassné kompozíciója, melynek címe Gandhi az esti imánál, ma az Indiai Nemzeti Galériában van. Leánya, Erzsébet is több Gandhi-képet festett, közülük az a legjelentősebb, amelyet először, élet után, fél óra alatt készített el.

1935-ben arra készültek, hogy visszatérnek Európába. Már megvették a jegyet, de Sassnét Bombayban heves láz verte le a lábáról. Orvosai tanácsára azonnal el kellett hagynia Bombayt. Mivel a legközelebb induló hajó Japán felé készült, erre szálltak fel, így jutottak Japánba. Itt két évet töltöttek, s bár sok mély impulzus érte őket, Japánban nem tudtak úgy azonosulni a környezettel, mint Indiában.

Japánból az Egyesült Államokba, majd Angliába és végül - 1938 nyarán - Magyarországra érkeztek. Sass Ferenc, öccsével és sógornőjével, Farkas Jolánnal ekkor már Sümegen élt. Sokan emlékeznek még arra az előadásra, amelyet a festőművészek Sümegen tartottak. Egy film is bemutatásra került, amelyen Tagore versét énekli, s a melódiára Brunner Erzsébet táncot lejt. A látogatás rövid volt, mert londoni kiállításuk megnyitója közeledett.

Nem csodálkozhatunk, hogy Londonból a művésznők ismét India felé vették útjukat. A barodai mahárádzsa ajánlott fel nekik többéves szerződést, azzal a kéréssel, hogy művészetükkel az indiai tájakat és embereket örökítsék meg. Az 1940-es év nagy eseménye kasmíri útjuk volt, melynek során a híres amarnáthi Siva-barlangokhoz is elzarándokoltak. Sassné itt festett képe Dzsavaharlal Nehru dolgozószobáját díszítette, ma is ott függ a múzeummá alakított épületben. Nehru hálószobájában Brunner Erzsébet rajzát láthatjuk, mely a két unokát, Szandzsaj és Radzsív Gandhit ábrázolja. A sántinikétani időktől kezdve - ahol Erzsébet együtt tanult Indira Gandhival - meleg barátság fűzte a művésznőket a Nehru családhoz.

A háború kitörése után az angol hatóságok minden ellenséges ország állampolgárát deportálták. A függetlenségi mozgalommal közismerten szimpatizáló művésznőknek Naini Talba, a Himalája egyik legszebb nyaralóhelyének fogolytáborába kellett menniük. De megszerették a helyet, és 1950-ig itt vásárolt házukban töltötték idejük legnagyobb részét. Sass-Brunner Erzsébet itt fejezte be két nagyszerű sorozatát, amelyeknek Buddha, illetve Buddha megvilágosodása a címe. Ezt a sorozatot csak a halála után, azóta is csak kétszer láthatta a közönség, mert Sassné úgy érezte, hogy igazi megértése csak majd később következhet be.

Édesanyja halála (1950) után Brunner Erzsébet felvette az indiai állampolgárságot és Delhibe költözött, haláláig ott is élt. Első dolga az volt, hogy édesanyja műveinek emlékkiállítását megrendezze.

Magát Erzsébetet elsősorban portréfestőként ismerték, alig van olyan jelentős politikus, művész, szent, aki kimaradt volna arcképcsarnokából. A Buddha születésének 2500. évfordulójára készülve hosszú zarándokútra indult: Indiában, Nepálban, Burmában, Thaiföldön és Ceylonban kereste fel a buddhista zarándokhelyeket, hogy festményein megörökítse a szent helyeket, a bódhi-fát, a Tan kereke megforgatásának színhelyét, a sztúpákat, ereklyéket, szobrokat, hogy együttes kiállításukkal mindenki számára lehetővé tegye az előttük való tiszteletadást. A Buddha Dzsajanti évforduló indiai ünnepségeinek egyik fénypontja az ő zarándok-képeinek és édesanyja Buddha-képeinek kiállítása volt, melyet Delhiben, az Elnöki Palotában rendeztek meg, s amelyen először találkozott a Dalai Lámával.

Brunner Erzsébet egész életmódját áthatották a buddhista életeszmények: mindig kész volt arra, hogy bárkinek önzetlenül segítsen. Minden délután öt óra tájt madarak ezrei csiripeltek háza ajtajánál, mindennapos élelmükre várva, de a kóbor kutyák, betévedő egerek, patkányok is megkapták a jussukat. A legtöbb segítségre az 1959-ben Indiába érkezett tibeti menekültek szorultak. Erzsébet támogatására még ma is sokan emlékeznek, lakásán gyakorta fordulnak meg az egykori segélyezettek. A Dalai Láma első európai stílusban készült arcképét is ő festette, ennek másolatai nem egy kolostor oltárát díszítik.

Az 1970-es évek végétől, miután Indira Gandhi 1972-ben négy képüket hozta Magyarországra, Brunner Erzsébet kapcsolatot talált a magyar követséggel, és több magyar kutató, újságíró, illetve kiküldött érdeklődése fordult az itthon csaknem elfeledett művészek alkotásai felé. A Delhiben létrehozott Magyar Kulturális Intézet 1979-ben rendezte az első Brunner-kiállítást és működött közre két könyv megjelentetésében is. 1984 májusában az Indiai Művészeti Akadémia (Lalit Kala Akademi) rendezte meg a művésznők retrospektív kiállítását.

1988-ban Brunner Erzsébet 30 képet ajándékozott a Nagykanizsai Múzeumnak, ezekből és az itthon összegyűjtött képekből állt össze az az India varázsa című kiállítás, amelynek megnyitására hazalátogatott. 1989-ben Sassné születésének századik évfordulóját a Tihanyban megrendezett Tiszta Élet Öröm című kiállítás tette emlékezetessé. Egy még tetemesebb ajándék tette lehetővé, hogy 1997-ben Nagykanizsán állandó Brunner-kiállítás nyíljon, amelynek katalógusa az Álomjárók Indiában címmel készült el.

A tíz kitüntetés közül, amit Brunner Erzsébet a 70-es évek végétől kezdve kapott, ő a Padma-Srí-díjnak (1985)* örült legjobban (ez a magyar Kossuth-díjjal egyenértékű indiai kitüntetés), de szeretettel őrizte a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét (1988) és a Köztársaság Középkeresztjét (1995) is, és könnyekig meghatódott, amikor 1997-ben a Sántinikétani Egyetem díszdoktorrá, Nagykanizsa város pedig díszpolgárává választotta. Brunner Erzsébet súlyos ízületi gyulladása miatt késői éveiben már alig tudott mozogni, az utolsó nagy gyűjteményes Brunner-kiállításra, amelyet az Indira Gandhi National Centre for the Arts rendezett Delhiben 2000 júliusában (ehhez egy közel 100 oldalas katalógus is készült), már csak kerekes székében tudott eljutni, de a megnyitón még néhány felemelő szóval búcsúzott tisztelőitől. 2001 tavaszán távozott végleg el, buddhista szerzetesek szertartása kísérte utolsó útján.

Sass-Brunner Erzsébet: 1889. június 14., Nagykanizsa - 1950. február 19., Barely-Naini Tal
Brunner Erzsébet: 1910. július 1., Nagykanizsa - 2001. május 2.,Újdelhi

Bethlenfalvy Géza

 

* A képen Giani Szingh, India elnöke átadja Brunner Erzsébetnek a Padma-Srí Állami Díjat. Új-Delhi, 1985.