Karsai Gábor tanult és tanított is A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, később pedig rektorként volt szolgálatára az iskolának. Az ő rektorságának idejében ment végbe a bolognai rendszerre való átállás.

Emlékszel, hogyan találkoztál a buddhizmussal?

1992-93 környékén lehetett, még Szegeden filozófia és görög szakon tanultam a jogi tanulmányaim mellett. Nagyon belevetettem magam a filozófiai stúdiumokba, végigolvastam szinte mindent, amit el tudtam érni akkoriban. Valahogy azonban nem találtam meg azt a megközelítést, ami kifejezte volna a gondolatvilágot, amit dédelgettem magamban. Heidegger és Kant művei nyilván közel álltak, és voltak filozófusok, akikben megtaláltam a csíráját azoknak a gondolatoknak, amelyeket érleltem magamban, de valami hiányzott. Akkoriban kezdtek megjelenni keleti könyvek is, A Buddha beszédei, a Farkas Lőrinc-kiadványok, és az egyetemen volt egy kurzus, ami kínai történelemmel foglalkozott, erre be is iratkoztam. Hamar Imre tartotta, aki akkoriban már oktatott az ELTE Kínai Tanszékén, sinológián, de a Buddhista Főiskolán is. Ő említette, hogy létezik a Buddhista Főiskola. Így találkoztam először a Főiskolával, és döntöttem el, hogy ide szeretnék járni. Ez alapvetően egy világképszerű érdeklődés volt részemről, olyan kérdésekre kerestem a választ, mint hogy mi az élet értelme, mi végre vagyunk itt, mi van a halál után...

Jelentkeztél is A Tan Kapujára?

Egy nagy váltással 1995 őszén feljöttem Szegedről tanulni a főiskolára. Úgy, hogy a szegedi tanulmányaimat a filozófia szakon abbahagytam, a görög szakon pedig távoktatásban fejeztem be. A felvételimre mind a mai napig emlékszem, mert jelentős élmény volt. Takács Laci, Fehér Judit és Agócs Tamás felvételiztettek 1995 nyarán.

Mitől volt olyan emlékezetes?

Attól, hogy komolyan vettek. Abszolút partnernek tekintettek egy 21 éves valakit, akiben a kérdések csak motoszkáltak, meg volt némi háttere, olvasottsága. Azt éreztem, nem azon a szinten tekintenek társnak, partnernek a beszélgetésben, hogy milyen a tudásom, olvasottságom, tárgyi ismeretem, hanem hogy ki vagyok, és milyen gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Így aztán egy nagyon személyes, filozofikus eszmecserét folytattunk, ahogy emlékszem.

A főiskolai tanulmányaidat azonban nagyon gyorsan a tanítás váltotta fel.

A főiskolán a vallásbölcselet szakirány mellett szanszkritot tanultam Körtétől, és még a kínaiba is belevágtam Kalmár Évánál. Három szakirányt vittem párhuzamosan a szegedi képzés mellett. Az itteni tanulmányok megkezdése után fél évvel aztán valahogy úgy hozta a helyzet, hogy talán a Fórizs Laci lehetett, aki említette az akkori rektornak, Farkas Palinak, hogy itt vagyok én, aki Szegeden másfél év alatt elvégeztem a filozófia szakot, és bár nem diplomáztam le, a tudásom megvan hozzá, hogy tartsak előadásokat. Így kezdtem el fél év után tanítani. Körte tanácsára a szanszkritot pedig egyetemi keretek között az ELTE indológia szakán folytattam tovább, illetve úgy döntöttem, hogy elvégzem a filozófia szakot az ELTE-n is. Így a főiskolát nem fejeztem be, sőt tulajdonképpen egy év után megszűntem diáknak lenni, óraadónak viszont megmaradtam. Mindeközben pedig Fórizs Laci, akivel sokat dolgoztunk együtt Whitehead-témában, meghívott egy kaliforniai Whitehead-konferenciára, ahol John Cobb professzor, a Whitehead központ vezetője felajánlott egy egyéves amerikai kutatói ösztöndíjat, amit elfogadtam.

És mi történt, miután hazatértél?

Már megvolt a szükséges háttér ahhoz, hogy ne csak órákat tartsak, így a vallásbölcseleti tanszék vezetője lettem 2001 környékén. Ebben a minőségemben dolgoztam pár évig, majd 2005-ben többek kérésére, meg némi belső ösztönzésre elindultam a rektorválasztáson, és rektor lettem.

Miért érezted úgy, hogy el kell vállalnod a rektorságot?

Akkor már 15 éve létezett az intézmény, és éppen egy jelentősebb felfutási időszakát élte hallgatói létszám tekintetében, és ott volt még az oktatási reform is. A bolognai rendszer bevezetése miatt páran úgy gondoltuk, hogy érdemes a főiskolának egy szintet lépnie oktatásszervezés és képzési struktúra területén. Így történt meg akkor, hogy a négyéves képzés helyett egy három- plusz kétéves képzésre állt át az intézmény, ami jelentős kapacitásokat, komoly operatív munkát, egyeztetést igényelt a különböző érdekcsoportok között. Én mindig is hídépítőnek tekintettem magam: az úgynevezett tudós társaság elfogadott a szakmai hátterem, a képzettségem, a tanulmányaim és a nyújtott munkám révén, ugyanakkor mindig is megvolt bennem egy természetes nyitottság, elfogadás és érdeklődés a gyakorlati aspektusok iránt, a buddhizmus mint gyakorlati út iránt. Emiatt mind a két oldalnak szerettem volna akkoriban a követe lenni, hogy egymással szót értsenek, és megtalálják azt a közös hangot, ami mentén a főiskolát lehet vinni. A nevében benne van, hogy buddhista főiskola, tehát nem egy buddhizmus nélküli iskola, és nem egy buddhista egylet, hanem főiskola. Ez a két dolog már az alapításkor bele volt kódolva az intézménybe, ami később a nehézségeket, a feszültségeket okozta. Én végig annak voltam a híve, hogy ez a kettő együtt éljen egymás mellett.

Végül két évig voltál rektor.

Nagyon nehéz időszak volt. Az egész felsőoktatási rendszer forrongott. E forrongás kellős közepén zajlott egy intézményen belüli belső forrongás is. Mivel épp egy új koncepció volt alakulóban, óhatatlanul megjelentek eltérő nézetek és elképzelések is. Valaki úgy gondolta, hogy az iskola egy tudományos irányba is továbbfejlesztendő, nemzetközi kapcsolatrendszerbe tagolandó intézmény legyen. Volt, aki azt gondolta, az eredeti gyökerek miatt meg kell maradnunk egy kicsi, egyszerű, földön álló intézménynek. A kettő között nehéz volt megtalálni az összhangot. Személy szerint én úgy éltem meg, hogy a tudományos tábor azt várja tőlem, kevesebb legyen a praxis. A buddhista tábor, a gyakorlók köre pedig azt, hogy szorítsam vissza a tudományos aspektust, miközben én mind a kettőnek szerettem volna egyformán teret engedni, és a jövőbeli fejlesztésekben őket egyforma szereppel megjeleníteni. Végül úgy ítéltem meg, hogy nem akarok a közepén állni ennek a viaskodásnak. Ez volt az egyik oka a döntésemnek, hogy kiléptem ebből a szerepből. A másik pedig az, hogy frissen alapítottunk családot a feleségemmel. Éppen az év tavaszán született az első kislányunk, amikor megválasztottak rektornak. Egy másfajta igény, szemlélet is megjelent az életünkben.

A diákok nagyon szerették az óráidat.

Számomra az oktatás szakrális szerep volt. Tanítónak lenni a szónak a legtisztább értelmében nem azt jelenti, hogy a mestere vagy guruja vagy valaminek, amit mások nem tudnak, tehát nem egy felsőbbrendűségi helyzet, hanem inkább az úton a vezető vagy az útmutató vagy. Tehát együtt gondolkodni és az együtt gondolkodásban a megfelelő kérdéseket feltenni, a kérdések révén orientálni, segíteni a válaszkeresést: ezt tekintettem a küldetésemnek, és ebben a szerepben éltem meg magamat és az óráimat is. Számomra nagyon szép időszak volt a diákokkal, meg a közös gondolkodási térrel, meg azzal az egész helyzettel, amit ott közösen létrehoztunk. Ma már nem vagyok hivatalos értelemben vett tanító, talán más, inkább valamiféle absztrakt, ezoterikus értelemben maradtam az.

 

A Tan Kapuja Buddhista Egyház 25 éve című könyvben is megjelent interjút készítette:

Rába Géza

Programajánló

A koronavírus okozta rendkívüli helyzet miatt A Tan Kapuja Buddhista Egyház és a Főiskola intézményei zárva tartanak. A meghirdetett programok ezen időszakban elmaradnak!
Némely programunk/előadásunk az online térben követhető nyomon. Ezeket a következő linkeken érheti el:
Állandó online programok
Kiemelt online programok

2020. április 07. 16.0017.00
 
2020. április 07. 18.0018.45
 
2020. április 07. 18.0019.00
 
h k sz cs p sz v
 
 
1
 
2
 
3
 
4
 
5
 
6
 
7
 
8
 
9
 
10
 
11
 
12
 
13
 
14
 
15
 
16
 
17
 
18
 
19
 
20
 
21
 
22
 
23
 
24
 
25
 
26
 
27
 
28
 
29
 
30