"En arkhé en ho logosz, kai ho logosz en prosz ton theon, kai theosz en ho logosz."¹

A történelem folyamatára általában véve igaz, hogy "a pusztán materiális területeken túlmenően egyáltalán nem képvisel fejlődést, amely körülmény a modern nyelveknek a különféle ókori nyelvekkel szemben fennálló szegénységében is visszatükröződik"². Ez a folyamat, mint minden nagyobb ívület, kisebb léptékekben is, példánk szerint tehát egyetlen nyelv alakulási ívében is fellelhető. A modernisták szerint lehet, hogy e változás nem más, mint korszerűsödés, e nézet erősen beszűkült orientációjáról, korlátairól azonban itt nem érdemes beszélni.

Ahogyan kisgyermekként ismerkedünk a formákkal, jelenségekkel, hozzájuk kapcsolt fogalmakkal, szavakkal, úgy teremtjük meg saját világunkat, annak minden részletével. E teremtés komplexitása természetesen korántsem írható le az előbbi szavakkal. És mégis. E szavak ugyanis leképeződések, vetületek, hosszú fonalak végpontjainak fénytörései, melyek a mélybe futnak, s közös gyökérben végződnek.

"Természeténél fogva minden szó jelentéssel bír, s noha merő esztétikai és nonartisztikus megfontolásokból irracionális alkalmazásuk is lehetséges, elsősorban mégis specifikus dolgok jelei, avagy szimbólumai. A jelentésanalízis során azonban különbséget kell tennünk a szó szószerinti, feltétlen vagy történelmi értelme, illetve elsődleges értelmében rejlő allegorikus jelentése között; mivel a szó amellett, hogy egy dolog jele, egyben maga a dolog által implikált hallható vagy olvasható szimbólum is."³

A hétköznapiság szavai (s tán nem csak azok) tehát mindig valami másnak viszonylatában kapnak értelmet, azaz egy másik szó, egy másik ember tükrében. A szavak eredendően kapcsolatot jelentenek a szellemi világ s az anyagi között, mert megfogalmazva, kimondva, leírva többszörösen prezentáljuk az időbe és térbe vetettséget, amit viszont elmondhatunk velük, az maga az elrugaszkodás a szellemiek felé.

Az Ige, a Teremtő Szó a tapasztalás világának első és közvetlen előzménye. A Szó, a Logosz, Istennek a Világ felé fordulása - tartja a keresztény tradíció. Később Jézus az Igét hirdeti, Ő maga az Ige. Jézus élete, személye a Kinyilatkoztatás, a világot teremtő Ige is kinyilatkoztatás, tehát a jó értelemben vett szó nem más, mint egy világot teremtő kinyilatkoztatás. E hirtelen ritmusváltással el is jutottunk a kimondott szó súlyához, a mondatok jelentőségéhez, a verbalitásban felmerülő felelősséghez.

Szembefordított tükrökként hatnak párbeszédeink. Ennek többszörös kettőssége rávilágíthat arra, hogy miként él önálló életet egy gondolat, ha a szó elszakad annak kimondójától. Ha a gondolat nem uralt a megfogalmazódáskor, akkor vajon a megfelelő pillanat és hely választatik-e meg a megszületéshez, az elhangzáshoz, a leíráshoz?

Ha minden tóba dobott kő hullámgyűrűket hoz létre, akkor a térbe türemkedő szó és gondolat milyen következményekkel jár? Tudjuk-e, hogy a szó is cselekedet?

Hallottunk már róla, hisz mindent hallani, s mindent tudni lehet, mert minden tudás - látszólag - fillérekért beszerezhető.

"Színpadunk szűkül,
Párbeszéd nincs, csak lárma:
tömegmonológ."⁴

A szabadság és szabadosság elvét talán már sikerült tisztázni, s ennek mentén megfigyelhető, hogy a szavakat milyen mérvű szabadosság, azaz korláttalanság és felületesség jellemzi. A szubjektivitás mögöttes jelentése is vizsgálandó, hogy ti. szubjektív vagyok, tehát azt beszélek, amit akarok, vagy szubjektív vagyok, így a saját erőimet, szellemi indíttatásaimat koncentrálom a saját lehetőségeimnek, korlátaimnak megfelelően.

Természetesen alapvetően az indíttatások a koordinálatlanok, s ebből merít lendületet minden megnyilvánulási szándék, amely a megnyilvánuló önvalójától menekül... pl. szavakba. Majd persze azokba a hangzatos módszerekbe, amelyek esetleg éppen ezek ellenkezőjét hirdetik, vagyis a csendet. Ám nem hagyható figyelmen kívül, hogy a türelmetlen és rest elme úgynevezett előrefutása a megnyilvánulás vélt biztonságába és annak számtalan formájába (legyen szóözön, vagy a csiszolatlanság okán hiányos szókincs, és értelmezési képtelenségből hallgatásba fulladás).

A rokokós túlburjánzás és a puritanizmus már megvalósult stílusok. Ezek vélt követése könnyen válhat puszta mennyiségi túlburjánzássá, avagy a legalizált sekélyesség és ostobaság megnyilvánulásává. A "rettentő sokat tudok beszélni, tehát bonyolult a gondolkodásom, így filozófus leszek" buta félreértelmezése áll szemben a "nem beszélek annyit, mer'zenes vagyok" idiotizmusával.

Közösség és távolság

Még mindig a megnyilvánulások vizsgálatában mondhatjuk, hogy valójában bármilyen jól konstruált mondatszerkezet, amelyben a hangzók, a határozók, az írásjelek, a hangsúly, s minden a helyén van, s ezek előadásakor mégoly végigkövetett is a vezérfonal, tehát nincs törés és szakadás, nincs indokolatlan asszociációs ugrás, valamint egyensúlyos még a hangulati elemeket megerősítő zárt és nyílt magánhangzók aránya is, vagyis, ha a legmélyebb tartalom lényegéhez mégsem választatik meg a megfelelő szószám, akkor a látszólagos szikrákból, lobogásból, intellektualitásból inkább hamu keletkezik, egy identitástudatot és létjogosultságot erősítő, igazolni hivatott illuzórikus szövevény.

Ez az időt és teret kitölti, a félelmet átmenetileg eloszlatja, funkciója van tehát, sokszor az, hogy a kimondott szavak sokasága, avagy egyesek ismételgetése révén azonosságra bukkanunk embertársainkban, s ismét a valahová tartozás meleg, andalító és persze erősítő ködébe burkolózhatunk.

Mert ne feledjük, hogy a gondolati sokaságot felvonultató beszéd egy felfokozottságot, egy intenzív létet jelenít meg, s ez az, ami az efféle megnyilvánulásban hitelesen meg is jelenik. Amikor - és nem is tudatosan - valami pusztán felfokozottság jelenik meg, akkor az nem más, mint üres léggömb, amelynek héja a séma és konvenció, felületének nagysága pedig az időminőségtől és az ego kibontakozási szándékénak intenzitásától, s még megannyi dologtól bizonyosan függ.

A sejtelmesen feltett kérdések és a közös meg nem válaszolás álegysége ugyanúgy közösséget teremt, miként talán egykoron, talán csak egy másik dimenzióban a Tudás szavainak értése, jelentőségének ismerete. Nyilvánvaló (kellene legyen) a különbség.

Az előbbi egy virtuális közösséget teremt, valójában pedig az önmagától is elszakadó alany sötét magányát és teljes kiszolgáltatottságát, az utóbbi egy folyamatos jelenlétet követelő, a Lét teljessége felé mutató Élet.

Ez a valós hovatartozás. A tudatosan formált szó gondolati tartalmiságánál, megfelelő pillanatban és mértékben történő jelenléténél fogva az emberi mivoltnak való eleget tevés.

Másodsorban pedig az azokhoz való tartozás bizonyítéka, akik a tapasztalásban az Egyetemes Szellem szikrájának méltó hordozóiként önmagukban is tapasztalásunk kiemelkedő alanyai, tanítói. Ebben a nemes esetben a távolság valódi lesz azoktól a kilendülésektől, tömeghatásoktól, amelyeknek tisztánlátására utalnak a tiszta szavak.

És ismét a figyelmeztetés:

"A fogalmi nyelv absztrakt. A szavak nem a valósággal, hanem a mesterségesen szerkesztett észvilággal állnak vonatkozásban. A fogalomnak nincs tartalma, csak ésszerűsége: rövidítés, képlet, formula, amelynek a dologgal való kapcsolata nem reális, hanem megegyezésen nyugszik. Ilyen fogalom a történeti kor filozófiájának, tudományának és államkormányzatának legtöbb szava. A fogalom tulajdonképpen jelentését elveszítette: belül üres. Ez a gépesített szó, amely a lét felületén alkalmazott tettek végrehajtására megfelel és tartalmatlanságánál fogva kitűnően lehet vele dolgozni, de mint a gép, lényegtelen és üres." - mondja Hamvas.⁵

Mérték és irány

A mérték megválasztása - több más mellett - részbizonyítéka annak, hogy milyen mélységben, minőségben folyik egy belső párbeszéd, s ez mennyire uralt. Nem a szavak és mondatok cizelláltsága itt a meghatározó, hisz, mint már említtetett, a kiváló szerkesztés is csak külsőség. A szellemtől (lefelé) elrugaszkodó lélek hömpölygése a lényeg, legyen koordinálatlan mozgás, beszédhiba, vagy szavak végeláthatatlan, bár helyes egymásutánisága a jel.

Az irány értelmezése pedig ismét a horizontalitás, illetve vertikum mentén lehetséges. Mint minden más példa kapcsán, ez a megközelítés a mennyiségi, a szétterülő, a parttalan, az időbe és térbe vetett szembeállítását célozza a középpontival, a hierarchikus Rend szerint felfelé irányulóval. Az előbbi önmagáért beszél. Az utóbbi szintén. A vertikalitás feltételezi a felfelé mutató törekvést, ehhez pedig nélkülözhetetlen a biztos alap, valamint az adott irány következetes megtartásához kellő struktúra (legalább jellegének) ismerete.

A biztos alap a verbalitásban sem lehet tehát más, mint az alapfogalmak, princípiumok, analógiák, régi és új értelmezések és azok indíttatásainak ismerete.

Teremtett világunk alapja szubjektív megközelítésünk (persze mi más???). Ha tudjuk, hogy egy fogalom, egy tudomány, egy szó mit jelent, kutat, miből fakad és milyen céllal hat most, akkor ennek megfelelően nyílik - vagy nem - esély arra, hogy látásunk egy folyamatos szintézis, vagy egy elemeit időnként cserélő szinkretikus halmaz legyen.

Ha nem tudjuk, hogy nem számok születtek előbb, hanem princípiumok, akkor nem fogjuk érteni az analógiákat, s azt hisszük majd, hogy a matematika csak a mennyiség leképeződése, ami persze igaz, de nem úgy…

Más szóval:

"A szavaknak is megvan a saját történelmük, tartalmuk alakulása az általános érzékenység és világszemlélet változásait jelzik barométerszerűen. A legősibb értelem vagy elveszett, vagy sajátos jelentésként maradványszerű formában él tovább anélkül, hogy a mai általános és uralkodó jelentésnek többé meg tudna felelni, vagy akár teljesen torz és gyakran elcsépelt formában is felbukkanhat."⁶

A zen, vélhetőleg egy jelentős mérföldköve és megoldása mindannak (is), amiről a fentiek szólni óhajtottak. Az alászállás folyamatában a szó elvesztette azon hiteles funkcióját, hogy eszköz legyen a kinyilatkoztatáshoz, az átadáshoz, így akadállyá lett a megvalósításban. Ez jellemzi a történetiséget, s így jelent meg megannyi kereső szó abban a korban, amelyben az ember Isteneitől vélhetőleg már teljesen eltávolodott.

A zen mozdulata tehát egy merész és mindenen átnyúló, átlendülő megvalósítási szándék, amely nem szavakban, és nem is azzal szemben fogalmazódik meg, hanem a tettben, amely már egy megvilágított összefüggés valós természetére adott válasz. Ez a válasz tehát nem azt mondja, hogy miről is van szó, nem azt, hogy akkor majd mit is kell tenni, s nem is magát a cselekvést fogalmazza meg, hanem ez maga a tett, sőt a tetten keresztül ívelő tendencia felmutatása.

Emlékeztetőként tehát kiemelésre érdemes, hogy a szavakkal bánjunk úgy, mint olyan eszközökkel, amelyeknek értéke - értelmük, jelentésük, stb. okán - túlmutat a hétköznapi értelmezésen, így érdemes felfejteni gyökereit. Majd, miután az új értelmet nyert szavak alapvetéseink módosulásán túl verbalitásunk, világlátásunk változásához vezet, lássuk meg, hogy van az az út, amely nélkülözni tudja a megnyilvánulások olyan formáját, amelyben valójában a mennyiség, a visszhang, s egyáltalán a hatás számít.

A ki nem mondott szó teret enged az élő gondolkodásnak, ez pedig egy magasabb rendű leképezése lehet a teremtésnek, annak a teremtésnek, amelyben az Ember újrateremti a világ egészét, amelyben felfedezem az Én Önmagam világát.

Lábjegyzet:
1 "Kezdetben volt az Ige, az Ige istennél volt, és Isten volt az Ige"
2 Julius Evola: A szavak romlása (fordította Németh Norbert)
3 A. K. Coomaraswamy: A szavak szimbolizmusa (fordította Gál Andrea Tünde)
4 Fodor Ákos: Jelen-kép (in: Addig is, 1999)
5 A képnyelv - Hamvas Béla, in: Scientia Sacra II.
6 Julius Evola: A szavak romlása (fordította Németh Norbert)